DÉNES JÁNOS (független): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Honfitársaim! 1956. november 4-én a szovjet hadsereg aljasul, hitszegő módon megtámadta az alvó fővárost. Tette ezt fegyverszünet idején, tette ezt olyan tárgyalások közepette, amikor a kivonulás udvariassági gesztusait, katonai ceremóniáit beszélték meg. A döbbenet, ami ezt a fővárost, az országot és a világot érte, az egyszerű katonaszemélyek tragédiájában is megjelenik. Hiszen adva volt a helyzet. Az esztergomi 6417-es páncélos hadosztály 6723-as katonai számmal jelzett légvédelmi alakulatai a főváros légvédelmét látták el, s mint ilyenek, rendeltetésszerűen a helyükön voltak. November 4-én a képlet adva volt számukra. Előttük dörömböltek, zörögtek a város felé haladó szovjet harckocsik, mögöttük volt a város és a Parlament, tették, amit katonai esküjük következtében tenniük kellett, lőtték a főváros ellen támadó szovjet harckocsikat. Parancsnokomat, Szabó alezredest, az alakulat parancsnokát, Mecséry őrnagyot, a hadosztály hadműveleti tisztjét és számos tiszttársát fölakasztották, egészen sorkatonáig, honvédig, őrvezetőig, tiszthelyettesig. Azokat a katona személyeket, akik az első őrült felelősségrevonást megúszták, visszavezényelték alakulatukhoz, letétették velük a hazaáruló Kádár-Münnich- féle tiszti esküt, majd 1959-ben juttatták őket bitó alá, amikor már önmaguk előtt elvesztették emberi és katonai becsületüket is. Azonban az a 7724 katonatiszt - és hökkenjenek meg ezen a hatalmas, nagy létszámon, hogy milyen állapotban volt akkor ez a nemzet és ez a társadalom, ha 7724 hazáját, népét szerető katonatiszt megtagadta a hazaáruló esküt, és november 4-e után, amikor a kérdés már elmúlt - hazája és társadalma mellett tett hitet, vállalva azt a szörnyűséget, ami utána következett rájuk. Hiszen hivatásnak tekintették a katonatiszti pályát, és ezzel, hogy hazájuk mellett tettek esküt, hogy megtagadták ezt a hazaáruló tiszti nyilatkozatot, ebek harmincadjára kerültek, és a társadalom és a munkavégzés perifériájára szorultak. Családjuk felbomlott, hiszen káderkörnyezetben kötött házasságuk, nemzett gyermekeik, kérem szépen, megtagadták ezeket az apukákat. Van közöttük olyan, aki az unokáját is csak életében kétszer láthatta napjainkig is. És jóllehet ez a tiszti vonulat, amelyik megítélésem szerint az 1956-i néphadseregnek a legtisztességesebb, legbecsületesebb, a legöntudatosabb és legjobban hazát szerető egyedeiből tevődött össze - ez a 7724 fő, akinek jóllehet fele már nincs is életben -, a mai napig sem kapta meg ettől a Parlamenttől, ettől az országtól azt a megbecsülést, ami jár neki, hisz ez a Parlament első törvényalkotása alapján - hogy 1956 és forradalom és szabadságharc, első törvényalkotásunk - már az első hónapban katonai és parlamenti törvényt kellett volna hozni ezen emberek tisztességének a visszaadására. Azóta ki-ki a maga módján folytatja erkölcsi igazságkeresését. Már a Magyar Demokrata Fórum II. országos kongresszusán hangot adnak abban a nemzeti, társadalmi vonulatban, amely lehetővé tette a választás révén, hogy mi itt ülünk most a Parlamentben. És meddő volt a harcuk, meddő volt a harcuk politikai, társadalmi szinten, meddő volt a harcuk az MDF-en belül, meddő volt a harcuk a fideszes ifjúság támogatását illetően, és meddő volt a harcuk a mai napig is a magyar bíróság előtt. Mert mit várt ez a társaság most már egyenként a bíróságtól? Hogy a bíróság mondja ki az alperest, jelen esetben a Honvédelmi Minisztériumot szerződésszegő félnek. A szerződést nem a tiszti nyilatkozatot alá nem írók szegték meg, hanem a Honvédelmi Minisztérium szegte meg akkor, amikor kétheti fizetéssel állományukból hazafiúi, öntudatos nemzeti, társadalmi tettük miatt elbocsátotta. Ezek az emberek az elmúlt 35 év során egészségben megrokkantak, zömük a munkahelyen is perifériára került. Jóllehet én nagyon becsülöm a fizikai munkát, de gondolom, egy tiszti felkészültséggel, jelentős katonai beosztásban levő katonai karrier közepén, csúcsa felé haladva egy embernek nem életlehetőség, amit az elmúlt rendszer biztosított számára, hogy megrokkanva, félig-meddig nyomorékként, mint a sokadik számú építési vállalat egyik hegesztője menjen alacsony nyugdíjjal nyugdíjba. Ezek az emberek kérik most az önök segítségét. Kérnek egy megfelelő katonai törvényt, kérnek a honvédelem parancsnokától, a honvédelmi minisztertől, a köztársasági elnöktől, mint a honvédség legfőbb parancsokától támogatást, mert a világ egyetlen népe sem engedheti meg magának, hogy azokat a katona személyeket, sőt azokat a hazafiakat, akik egy adott kritikus, nehéz történelmi pillanatban vállalják azt az áldozatot, a legdrágábbat, amit elvárhat tőlük a társadalom és a haza, és kockáztatják az életüket - mert azt kockáztatták ennek a tiszti nyilatkozatnak a megtagadásával -, hogy ez elismerés nélkül maradjon. És nemcsak az élőkre, a holtakra is, nemcsak az élőkre és a holtakra is, hanem tisztességes leszármazottaikra is át kell, hogy háruljon az a tisztesség, amilyen tisztességből ez a 7724 ember 1957 novemberében ország-világ színe előtt, mindnyájunk történelmi és jelen színe előtt jelesre vizsgázott. Én ebben kérem a tisztelt Ház segítségét, ebben kérem a törvényalkotás segítségét, hiszen a törvényalkotás napjainkban is ott tart, hogy tárgyalás nélkül elutasította a szóban forgó tisztek keresetét a szerződésszegéssel perelt alperessel, a Honvédelmi Minisztériummal szemben. Tekintettel arra, hogy olyan két év van mögöttünk, amilyen két év van mögöttünk, ennek a 7724 embernek, kinek éltében, kinek holtában az erkölcse kell, hogy segítse azt az erkölcsi-társadalmi tisztázódást, amely még segítséget adhat ennek a Parlamentnek arra, hogy a hátralevő két esztendőben megfeleljen annak a megbízatásnak, amely megbízatás értelmében 1990. március 25-én és április 8-án önöket, s vele együtt engem is e Parlamentbe juttattak. Én a magam részéről eme felkiáltójellel mindnyájunk felelősségére és az ország közvéleményének felelősségére aspiráltam. Köszönöm, elnök úr, hogy meghallgattak, kérem a segítségüket. (Taps.)