DR. SUCHMAN TAMÁS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! A 3413-as számú törvényjavaslathoz benyújtott 11 módosító javaslatomból csupán néhányhoz szeretnék támogató érveket felsorakoztatni elfogadtatás céljából. Súlyozva is talán a legfontosabbnak tartom, hogy javaslatot tettünk Mécs Imre képviselőtársammal együtt, hogy egymillió forint összegű kárpótlás járjon, kárpótlási jegy járjon az élet elvesztéséért akkor is, ha az katonai büntetőtáborban, gettóban, pogrom során következett be, és a halál oka kétséget kizáróan a magyar hatóságok szándékos közreműködése volt. Sajnálattal állapítottuk meg, s állapítom meg, hogy a bizottsági összefoglaló jelentések e javaslat feletti véleménye az, hogy még egyharmada sem támogatja, vagy általában nem támogatja. Nehezen tudom megérteni, hogy miként lehet törvényalkotási szinten különbséget tenni élet és élet, halál és halál között. Szeretnék érvelni az életek, illetve szeretnék érvelni a halálok egyneműsége és egyenlő tisztelete fölött. "Senki sem önálló sziget. Minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja, ha egy göröngyöt elmos a tenger, akkor Európa lesz kevesebb éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el vagy barátaid házát, vagy a te birtokod. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, s ezért sohase kérdezd, hogy kiért szól a harang. Érted szól." E gyönyörűszép idézettel szerettem volna bevezetni, hogy nem tudom - és a mai napig nem tudom - elhinni, sem elfogadni, hogy miként lehetett a törvényalkotóknak, és miként lehetett a bizottságoknak egyértelműen, egy fejbólintás nélkül elfogadni a halálok közötti különbséget. Különösképpen érthetetlen számomra, mert végignézve a bizottsági tagok névsorát, nagyon sok református tiszteletesnek a nevével találkoztam, azoknak a neveivel, kiknek szakmájukból származóan, hivatásukból következően naponta kell szólni az élet és a halál egyneműségéről, akik ragyogóan ismerik - remélem - az Ótestamentumot, ismerik a magyar zsidóság sorsát, ismerik a holocaust történetét, és mégis, szavazataikkal, mintegy pálcát törve, elutasították ezt a javaslatot. El tudnám fogadni akkor, ha a Kormány előterjesztője vagy akár az alkotmányügyi bizottság - mint egy másik alkalommal megtette - hozna egy párhuzamos javaslatot. Azt mondaná, hogy az egyik élet egymillió forintot ér, a másik pedig csak egy forintot. Akkor azt mondanám, hogy valami történt. Így azonban számomra elfogadhatatlan. Amióta a kárpótlási törvények tervezeteinek tárgyalása elkezdődött, okkal vagy ok nélkül, érzékelhetően vagy kevésbé érzékelhetően, politikai körökben, parlamenti körökben, illetve parlamenten kívüli körökben elindult egyfajta negatív gondolatiság, amelyet én nem tartanék magyarországi politikai antiszemitizmusnak, csupán egy rosszul értelmezett ellenérzésnek, mégpedig annak kapcsán, hogy a magyar zsidóság képviselői vagy pontosabban - mondjuk - én is, a kárpótlási törvények kapcsán nyilvánvalóan - mint ahogy mindenki a saját elképzelése szerint azokat képviseli, kikhez valónak, tartozónak érzi magát - szólok a magyar zsidóság érdekében. Tennem kell két okból. Az egyik, nemzeti kérdésnek tartom a magyar zsidóság sorsának történelmi megítélését, és a kárpótlásban való súlyának megítélését és elbírálását. És a másik: teszem amiatt, mert kevesen tesszük, és jobban szeretném, ha nem nekem kellene szólni. Nehezen vállakoztam magamban erre a mai fölszólalásra is, pontosan azért, mert úgy érzem, hogy a döntéshez közel állva nagyon nehéz lesz érveket felsorakoztatni. Sokan azt vetik fel, hogy a magyar zsidóság azért kér kárpótlást, mert bűnös nemzetnek tartja a magyarságot. Én nem tudom, kik élnek ezzel a gondolatisággal, én azon az okon és azon a jogon szeretném kérni az egynemű elbírálást a magyar zsidóságnak, hogy a magyar zsidóság mindig is része volt és része kíván lenni a magyar nemzetnek, és nem a bűnös nemzet címén, hanem mint a nemzet teste. S mert meggyőződésem és szeretném kijelenteni, hogy a magyar zsidóságból a többség úgy gondolja, hogy ezek a tettek nem a nemzethez kapcsolódnak, hanem a nemzet egészséges testén keletkező fekélyek, pattanások, azok, melyekkel - úgymond "önfia vágta sebét", s a nemzet mindig erős volt ahhoz, hogy ezekből meggyógyuljon, s a konzekvenciákat a történelem számára is levonja. Mint magyar, vallásához kötött állampolgár, kérem tehát a tisztelt Házat, hogy gondolkodjon el ezen törvényjavaslat ezen módosításán is, és gondolkodjon el azon, hogy magyar állampolgárok kérnek a nemzettől kárpótlást. Én egy névvel szeretnék - nem modellezni - csak élni: Radnóti Miklóssal. Radnóti Miklós, ha beillesztjük ebbe a törvénytervezetbe, akkor a különféle kitérők miatt kiesik a kárpótlásból. Szeretném megkérdezni, aki 1944. január 17-én, mindenki által ismert csodálatos versében azt tudta írni, hogy "Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország", és aki a Lager Heidenauban, Zagubica fölött a hegyekben jegyzett versei soraiban, a Hetedik eclogában, disztichonokban és hexameterekben kínlódva, miközben "rongyosan és kopaszon, horkolva röpültek a foglyok Szerbia vak tetejéről a búvó otthoni tájra", meg tudja kérdezni, hogy "Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert?" És ez az az út, amelyen Cservenkán, Mohácson és Szentkirályszabadján át - tudjuk, hogy - eljutott Abdáig, ahol "mellézuhant és átfordult a teste". És ebben a törvényben nem találom az orvoslását, nem tudjuk fölállítani azt a történelmi emlékművet, azt a szellemi emlékművet, amely Radnóti Miklós szobrai mellé kellene, hogy kerüljön. Rendkívüli módon sajnálom. Ugyanígy nem tudom megérteni, hogyan lehet különbséget tenni a munkaszolgálatok megítélésében. Mennyivel volt szebb, kegyeletesebb vagy kegyetlenebb halál 20 km-rel vagy 50 km-rel a frontvonal mögött? Mennyivel volt más, ha Nagykátán vertek valakit agyon vagy Mohácson, vagy akár Abdán, mint ha repeszszilánktól hullott volna el a fronton, mondjuk a Don-kanyarban. Ugyanígy számomra rendkívül nehéz elfogadni, hogy a deportálás akkor igazi, ha valaki átért a határon, és akkor nem igazi, hogyha nem ért át a határon. Radnóti sorsa ezt is jelzi. S ha már arról beszéltem, hogy minden történelmi áttekintésben a törvények önmagukban is történelmi áttekintést mutatnak, szobrokat állíttatnak, kőbe vésetnek - gondoljunk Hammurabi törvényeire - miért kell kihúzni egy olyan gondolatot, egy megemlékezést, mint a sátoraljaújhelyi események, s miért kell helyette belecsomagolni az alkotmányügyi bizottságnak egy olyan gondolatsorba, amelyből nem tűnik ki - jó, hát megértem, hisz Sátoraljaújhelyen magyarok voltak, de kommunista magyarok is voltak, bár a sorsuk ugyanolyan volt, mint a nem kommunistáké, és zsidók is voltak ebben a büntetőtáborban, és haltak meg az események kapcsán -, de sorsuk ugyanolyan volt, mint a többieké. Érthetetlen számomra. Tegnap délután az Interparlamentáris Unio antiszemitizmus elleni tagozata gyűlést tartott, és ezen a megbeszélésen értékeltük e törvénytervezet sorsát, és felhatalmazást kaptam a jelen lévő 18 országgyűlési képviselőtől, akik csaknem teljes mértékben a Parlamentben képviselt valamennyi pártot lefedik, hogy a következő ügyrendi javaslattal éljek elnök úr és a tisztelt Parlament részére, egyébként ezt írásban elnök úrnak és a frakcióvezető uraknak is eljuttattam. A javaslatnak az a lényege, hogy a jelenlevők úgy ítélték meg, hogy az összefoglaló bizottsági jelentések mintegy előrevetítik a szavazásoknak a sorsát, lehetőségét. A szokásos eljárás és rend szerint a plenáris ülésen valószínűleg a módosító javaslatok hasonló elbírálás alá esnek vagy eshetnek, mint a bizottsági ülésen. A jelenlevők nem pártjaik nevében, de egyetértettek azzal, hogy a javaslatok, amelyek elutasításra kerültek, nem kiszélesítették, hanem csak azonos jogokhoz próbálták juttatni a magyar zsidóságot az állampolgári jogegyenlőség elve alapján, és meg kívántak előzni egyfajta diszkriminációt. A jelenlevők nem zsidóügynek tekintik az esetleges orvoslás lehetőségét, hanem fontos nemzeti ügynek. Véleményük kimondásakor messze szem előtt tartják az ország teherbíró képességét, de szem előtt tartják az állampolgári jogegyenlőség elveit is, s a diszkrimináció minden megelőzési lehetőségének fontosságát. Ezért a fentiekre tekintettel kérjük az elnök urat, és kérem én is a tisztelt Házat, hogy célszerű lenne, ha ez a vita nem kerülne ily módon lezárásra, a szavazás pedig nem lenne kitűzve, nem lenne elrendelve, hanem a Ház, a házbizottság intézkedése alapján felgyorsítaná a nemzeti gondoskodásról szóló törvényjavaslat tárgyalását, mert úgy gondoljuk, hogy mindazokat a javaslatokat, melyek így - úgy tűnik - elutasításra kerültek, kerülhetnek, a nemzeti gondoskodásról szóló törvényjavaslatba vissza lehetne hozni. A jelenlévők úgy gondolták, és azt a kijelentést tették, hogy megkísérelnénk e bizottság keretében egy hatpárti javaslatot, konszenzuson alapuló javaslatot hozni a másik törvényhez. De fölmerült annak lehetősége is, hogy kérnénk a tisztelt bizottságokat, ugyan már tárgyalják ismét. Nem valamennyi javaslatról van szó, csupán azokról a javaslatokról, melyek - higgyék el és gondolják át újra - az élet és élet közötti különbségtétel, a külföldről kapott kárpótlás beszámítása, a külföldi és belföldi deportálások és internálások közötti különbség megítélése, valamint a munkaszolgálat tekintetében nemcsak a nemzetközi szokásjoggal és nemzetközi szerződésekben foglaltakkal ellenkezik, hanem úgy gondolom, hogy sokaknak, sokunknak a jogérzékével is. Ezért lehetséges volna újragondolni, újratárgyalni. Én kérném, hogy az ügyrendi javaslat felett elnök úr rendeljen el szavazást, és próbáljuk ezt megtenni. Zárógondolatként a különbségekre egyetlenegy dolgot szeretnék mondani. Ennek a törvényjavaslatnak - mint nagyon sok törvényjavaslatnak - a tárgyalásához igazán szükség lett volna a kormánykoalíció kiváló történészeinek előadására; helyesnek tartottam volna, ha a kormánykoalíció padsoraiban ülő történészek e korról a dokumentumok és saját véleményük alapján először előadásokat tartanak, megismertetik ezeket a dokumentumokat, melyek egyébként hozzáférhetőek, és utána lett volna, úgymond, az igazságügyi tárca kezére bízva, és akkor nagyon-nagyon sok tévedést elkerülhettünk volna. Én egyetlenegyet szeretnék csak elmondani. A törvénytervezet közigazgatási intézkedésnek tartja az internálás elrendelését, de nem tartja annak például, és elutasítják a bizottságok a sárgacsillagos megjelölés által elszenvedett sérelmeket, illetve a csillagos házakban elszenvedett sérelmeket. Tehát szeretném felhívni a figyelmet az 1240/1944. ME számú rendeletre, valamint a budapesti székesfőváros polgármestere rendeletére, amely, ugye, ilyen kitételeket alkalmaz, hogy zsidó a lakásán látogatót nem fogadhat, utcára néző ablakon keresztül beszélgetést nem folytathat, és amennyiben nincsen hely az óvóhelyen, akkor a ház legmélyebb pontját kell kijelölni, a több kocsiból álló villamosvasúti szerelvényen az utolsó pótkocsin utazhatnak, és nem lakhatnak saját házukban stb. Szeretném megkérdezni, az ugyancsak súlyos, általam súlyosnak, az emberi méltóság megsértésének tartott internálás, mondjuk, amelyet tíz vagy húsz, vagy száz kilométerrel arrébb követtek el, mondjuk, mert a Hortobágyra helyeztek valakit, internáltak valakit, miben különbözik e kettő egymástól. Az okozott sérelmet illetően, az elrendelő minőséget illetően nagyon nehéz lenne bebizonyítani ezt a fajta különbséget. Én kérném tisztelt képviselőtársaimat, mert feltétlenül optimista vagyok, hogy egyrészt ne úgy szavazzanak, ha netán mégsem jön össze az ügyrendi javaslat, ahogy azt a bizottságok együttes jelentése tartalmazza, hanem saját lelkiismeretükre és történelmi ismeretükre hivatkozva; vagy pedig fogadják el ügyrendi javaslatomat, és adjanak még egy lehetőséget ahhoz egyrészt, mondjuk, számunkra, az előterjesztők számára, másrészt a tegnap gyűlésező képviselők számára, hogy a nemzeti gondoskodásról szóló törvényjavaslat keretében és annak kapcsán egyfajta igazságtétellel szolgálni tudjunk. Utolsó mondatom pedig lehet, hogy ellentmond az egésznek: én magam a kárpótlást - mint ahogy azt egy vezető politikusunk mondta - történelmi jégverésnek tartom, mert azt hiszem, az ország mai gazdasági helyzetében még pont ez hiányzik, hogy naponta, immáron a negyedik, kárpótláshoz hasonlítható vagy azzal azonos törvényjavaslatról tárgyaljunk, és kiadásokat teremtsünk ennek az országnak, amelynek amúgy is súlyos gondjai vannak. Jóllehet az első kárpótlási törvény kapcsán - és ezért nincs lelkiismeret-furdalásom - tettem egy javaslatot, ami a mostanira is áll. Nyugat-európai, mondjuk, német és olasz, a 60-as években végrehajtott kárpótlási eljárások fölmérték az ország gazdasági erejét, és ütemezték a kárpótlás nyújtásának lehetőségét oly módon, hogy amikor Németország még a 60-as években elég szegény volt a háborús kártételek következtében, akkor az első években kevesebbet vagy semmit, és a későbbiek során pedig többet adott. Az egész kárpótlásra vonatkozóan és az általam előterjesztettekre vonatkozóan is meg lehetett volna gondolni ezt a lehetőséget. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)