GAÁL GYULA (SZDSZ): Hölgyeim és Uraim! Nem egy szokványos részletes vitába kezdünk most az államháztartási törvény vitatásával. Olyan helyzetben melegítjük fel a vitát, amikor a költségvetés hiánya minden előzetes várakozást fölülmúl az egyik oldalról, másrészt pedig a kormánykoalíció két pártja hitet tesz egy gazdaságpolitikai fordulat szükségessége mellett, a gazdaságélénkítés akadályainak elhárítása mellett. Harmadsorban, amit ki kell emelni a nem szokványos körülmények közül, hogy az általános vita lezárása óta több mint egy fél év eltelt. Ennek voltak okai és vannak következményei is, amiről most tárgyalnunk kell. Engedjék meg, hölgyeim és uraim, hogy e tények kapcsán a következőkre hívjam fel a figyelmüket. Az államháztartás jelenlegi rendszere egyre reménytelenebbül küzd a működésképtelenség rémével. A költségvetés hiánya négy hónap után - immár a Kormány számításai szerint is - elérte az egész évre előirányzottat. Ebben a helyzetben a következő érvekkel próbálják megnyugtatni az aggódó szakmai és laikus közvéleményt. Egyrészt azt halljuk a Pénzügyminisztérium illetékeseitől - és ezt támasztják alá a számok is -, hogy a költségvetés nagymértékű hiányát a bevételek elmaradása fokozza, nem pedig az állam túlköltekezése. Ezzel kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy miközben összességében valóban igaz ez az állítás, aközben olyan belső aránytalanságok terhelik a kiadási és bevételi struktúrát, ami semmi jóval nem biztat minket. Nem biztat minket annak a reményével, hogy még ebben az évben megfordulhatnának azok a kedvezőtlen tendenciák, gazdasági folyamatok, amelyek a költségvetési hiány növekedését idézik elő. Ezzel ellenkezőleg minden várakozásunk, a gazdaság teljesítményeire vonatkozó statisztikai adatok és az elszámolási szabályok állam és vállalatok között azt vetítik előre, hogy a hiánynövekedés megállíthatatlan, ha valamilyen központi intézkedés ez ügyben nem segít. A kiadások szinten belül tartása is csalóka, hiszen egyrészről figyelembe kell venni, hogy miközben bizonyos előirányzatokat túlköltött a kormányzat - elsősorban kiemelném az elkülönített állami pénzalapok támogatását, vagy akár a minisztériumok költségvetési támogatása is némiképp meghaladja az előirányzat időarányos részét -, azonközben megtakarításokat olyan területeken sikerült elérni, amelyek nem jelentenek tényleges megtakarítást az államháztartásban, a költségvetésben, hiszen csak bizonyos kiadások elodázását jelentik. (17.00) Ilyen például az, hogy az expóra tervezett kiadások közül még nem teljesült semmi; ilyennek tekintem, hogy a kárpótlási kiadások még nem teljesültek a költségvetésben, és egy sor hasonló kiadási tételnél olyan elmaradás van - például az önkormányzati normatív támogatások folyósításában -, amit minden bizonnyal pótolni kell az év hátralévő részében, és nem jelent végleges megtakarítást. Hadd említsem meg itt - végül, de nem utolsó sorban - azt a tényt, hogy a szolidaritási alap kiürülésével most már a folyamatosan, az egyre inkább növekvő és az előzetes számításokat szintén messze meghaladóan növekvő munkanélküliség finanszírozása is közvetlenül a költségvetést fogja terhelni. Rövid távon tehát semmi olyan biztató jelenség nincsen a költségvetés bevételi és kiadási oldalán, ami a hiány csökkenése felé mutatna. A másik, ami vigasztaló érvként szokott elhangzani: olyan jelentős belföldi megtakarítások halmozódtak fel, ezzel párhuzamosan olyan jelentős likviditási bőség jelentkezett a bankoknál, amely a költségvetés hiányát könnyen finanszírozhatóvá teszi - mint a pénzügyminiszter úr egyik előző, korábbi héten elhangzott hozzászólásában mondta: akár kétszer ekkora hiány is finanszírozható lenne -, tehát a költségvetés hiányának növekedése nem probléma. Miért mondom én ezt most mind el, és miért fontos, hogy beszéljünk erről a kérdésről? Az a probléma áll e mögött, hogy ha elfogadjuk igaznak ezeket az állításokat, hogy ha ez alapján tervezzük a hátralévő fél évben a gazdasági intézkedésekben a lehetőségeket, a gazdaság teljesítőképességét e feltételezések alapján tervezzük, akkor könnyen abba a helyzetbe kerülünk, hogy azok a gazdaságélénkítésre szánt elképzelések, amiket mindkét koalíciós párt szeretne megvalósítani, visszájukra fordulnak, megvalósíthatatlanokká válnak. Azt kell ugyanis tudomásul venni mindenkinek, ahogy mindenféle gazdaságélénkítő elképzelés, program: kiadással jár, pénzbe kerül. Teljesen mindegy, hogy milyen kormányzati eszközöket próbálnak használni a gazdaság élénkítésére - legyen az adókedvezmény vagy legyen az kedvezményes kamatozású hitelek folyósítása -, az mindenképpen hátrányosan érinti ezt az egyenleget. (Dr. Gyurkó János: Ez részletes vita!) Ha tehát nem fogadhatjuk el ezeket az állításokat+ (Szűcs M. Sándor: Nem választáson vagyunk!) +Örülök, hogy képviselőtársaim érdeklődését ennyire lekötöm. Szeretném, hogyha megértenék, hogy miért fontos egy törvényjavaslat részletes vitájában ezeket a kérdéseket végiggondolni. Hogyha ezek az állítások mégsem olyan igazak, mégsem olyan reálisak, mint ahogy az előzetes számítások vagy előzetes ígéretek szerint annak tűnnek, akkor annak az a következménye, hogy továbbra nem tudnak csökkenni a kamatlábak - hiába a megtakarítás, hogyha a költségvetés túlköltekezése leköti a megtakarításokat, hogyha nem jut ebből a bankoknak szabad, gazdaságfinanszírozásra fordítható forrása, ha a bankok tartalékai államkötvényekbe fagynak be, akkor a kamatlábak csökkenése illúzió. Akkor ezzel párhuzamosan le kell mondanunk arról a reményről, hogy az infláció tovább fog csökkeni, akkor azok a várakozások, amelyek ez irányba mozdíthatnák a gazdaság szereplőit, elmúlnak, visszájukra fordulhatnak, újból nekilendülhet az infláció, és a kamatlábak emelekedésével azok a vállalkozások, amelyek korábbi kedvezményes vagy kedvezőbb kamatozású hiteleket vettek föl, részint új, induló vállalkozások, képtelenek lesznek elkezdeni a tevékenységüket, nem tudják a foglalkoztatást növelni. Megindulhat tehát mesterséges, költségvetési eszközökkel egy gazdaságélénkítés, de félő, nagyon aggályosnak tartjuk, hogy ez a mesterséges élénkítés rövid időn belül kifullad, és mélyebb visszaesés következik be, mint ami jelen pillanatban a gazdaságban megfigyelhető. Most térek rá arra, hogy miért fontos ezt a törvényjavaslat részletes vitájában elmondani. Itt - mint már utaltam rá - több mint fél év óta feküdt ez a törvényjavaslat anélkül, hogy mód lett volna a vitát lefolytatni róla. Igaz, hogy közben megtárgyaltunk más törvényjavaslatokat, de mindannyian tudjuk, hogy nem azért nem beszéltünk jó fél évig erről a törvényjavaslatról, mert egyéb, bokros teendőink elszólítottak, hisz+ a Parlament mindig azokat a javaslatokat tárgyalja meg, amelyeket a Kormány fontosnak ítél. Ez tehát azt jelenti, hogy a Kormány ebben a félévben vagy úgy ítélte meg, hogy ez a törvényjavaslat nem fontos - ez a kevésbé valószínű -, de a valószínű az, hogy fontosnak tartja ugyan, de nem volt végleges álláspontja néhány fontos kérdésben, amit ez a törvényjavaslat fölvet, és ennek a végleges álláspontnak a kialakulására kellett várnunk: arra kellett várnunk, hogy megszülessen egy olyan kormányzati módosító csomag, amelyik most már megfelel a kormányzati törekvéseknek. Hogyha erre a koncepcióra vártunk, akkor most azt kell mondanom: csalódva veszem tudomásul, hogy nem történt meg: nem nyújtott be a Kormány, illetve kormánypárti képviselők révén sem terjesztett elő olyan módosító indítványokat, amelyek a törvényjavaslatot érdemben módosítanák, koncepciójában valamelyes kimozdulást mutatnának a korábbi állásponttól. Nem történt semmi abban a kérdésben az elmúlt bő fél év során, hogy meghatároznánk, hogy sikerült volna ez idő alatt végiggondolni a kormányzati felelősségvállalás körét, mértékét, a kormányzati finanszírozás eszközrendszerét a különböző közösségi kiadások terén. Nem történt ebben a félévben előrelépés az önkormányzatok államháztartásban betöltött szerepének végiggondolásában, nem történt változás abban a helyzetben, amely a költségvetési szervek gazdálkodásának szabályozását jelenti: továbbra is ugyanazok a szigorú szabályok érvényesek, amikre a pénzügyminiszter úr is utalt az előbbi hozzászólásában. És mindez olyan körülmények között, hölgyeim és uraim, amikor látjuk - és ezért fontos a bevezetőben említett gazdasági háttér állandó tudatosítása -, hogy a költségvetésnek nincsenek tényleges eszközei arra, hogy bővíteni tudja a közösségi szolgáltatásokat, hogy a költségvetési intézmények fenntartását vagy annak támogatását - akár a reálértéken - folyamatosan biztosítani tudja, hogy a mindenkori inflációt ellentételezni tudja. És ebben a helyzetben kerül sor a költségvetési intézmények gazdálkodásának megszigorítására, ami sok esetben lehetetlen helyzetbe hozza az iskolaigazgatókat, kórházigazgatókat, amikor az intézményük fenntartásáról és működtetéséről kell gondoskodniuk. Dehát nem történt meg - és ezt szomorúan állapítom meg, és ez igazán a részletes vita tárgya - olyan fontos kérdésekben a közeledés az éppen hatályos költségvetési törvény szabályai és az államháztartási törvény előírásai között, mint például a költségvetési intézmények hiteltörlesztésének a megítélése. Hogy csak egy példát kiemeljek ebből: az államháztartási törvényjavaslat 14. §-a szerint a költségvetés kiadásai között nem lehet feltüntetni a korábban fölvett hitelek törlesztését, ezzel szemben a jelenleg hatályos költségvetésben is, tudjuk, a hitelek törlesztése szerepel: 1992-ben 31 milliárd forint van a költségvetés kiadási tételei között hiteltörlesztés címén - részint a belföldi államadósságok között, részint más fejezetekben. Ha tehát egy ilyen alapvető kérdésben nincsen konszenzus, és nincsen világos koncepció, hogy hogyan kell kezelni a költségvetési intézmények - köztük a központi költségvetés - hiteltörlesztési kiadásait, akkor úgy ítélem meg, hogy ha az alapszámokban sem tudunk világos tartalmú államháztartási törvényt és ez alapján költségvetést készíteni, akkor lemondtunk arról, hogy mindenki számára világos és érthető jelzőszámok legyenek a mindenkori költségvetésben. Összefoglalva tehát röviden: azt szeretném megismételni önöknek, hogy a költségvetés nagyon nehéz helyzetben van. Lázasan kell gondolkodni a kiadáscsökkentési lehetőségeken. (17.10) A kiadások növelésére nincsen mód. A gazdaságélénkítés pedig pénzbe kerül, emiatt növekszik a költségvetés hiánya. Ez elvonhatja és elvonja a hitelforrásokat a gazdaságtól, és bekövetkezik a gazdaság remélt élénkülése helyett annak visszaesése. Milyen következtetések adódnak mindebből mindnyájunk számára? Először is az, hogy megbomlott költségvetési egyensúly mellett nem lehet gazdaságélénkítő programot finanszírozni. Legfontosabb feladatunk - s ez a második következtetésünk - az államháztarási reform megvalósítása és az, hogy a Kormány munkáját is ebbe az irányba tereljük. S végezetül szeretném arra kérni önöket, képviselőtársaim, hogy ne nyugtassa meg magát senki azzal, hogy ezt a feladatot a most tárgyalt törvény elfogadásával megoldjuk. Ne feledjék el azt a felelősséget, amely az államháztartás, a közintézmények keserves helyzetéből adódóan önökre hárul. S hogy a rendhagyó vitában egy szokványos kéréssel zárjam mondanivalómat, kérem képviselőtársaimat, hogy támogassák azt a módosító indítványomat, illetve azokat a módosító indítványaimat, amelyek egy államháztartási reform kidolgozása során feladatokat rónak és határidőket írnak elő a Kormány számára. (Taps.)