DR. KÖVÉR LÁSZLÓ (FIDESZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Mindenki által ismert, hogy Gálszécsy András, a Nemzetbiztonsági Hivatal és az Információs Hivatal kormányzati felügyeletével megbízott tárca nélküli miniszter - saját elhatározásából - március 1-jén megvált hivatalától. Ma május 19-e van, tehát e lemondási szándék ismertté válása óta körülbelül három hónap telt el. E három hónap alatt Antall József miniszterelnök úrnak nem sikerült megtalálnia Gálszécsy András utódját, ami azt jelenti, hogy a civil szolgálatok fölötti felügyelet túlontúl hosszú ideje nincs jogszerűen megoldva. Úgy érzem, elérkezett az idő, hogy jelezzük ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát. Emlékezetes, hogy az úgynevezett "Duna-gate"-ügyben, a botrányt követően még a Németh-kormány hozta létre a fent említett szervezeteket, kiemelve e szolgálatokat a Belügyminisztérium szervezetéből és a belügyminiszter hatásköréből - közvetlenül a miniszterelnök felügyelete alá rendelve őket. Akkor ennek garanciális jelentősége volt. Nem sokkal később, de már az Antall-kormány ideje alatt, a Parlament módosította az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. számú törvényerejű rendeletet akként, hogy a miniszterelnöktől a felügyeletet átruházta egy e célból kinevezett tárca nélküli miniszterre, aki akkor Boross Péter úr volt. E törvényjavaslatot élénk vita kísérte a Parlamentben, melyben - egyes akadékoskodó ellenzéki véleményekre, mintegy megnyugtatásképpen - néhány kormánypárti képviselő arra az ígéretre ragadtatta magát, hogy nemsokára - azaz 1990 szeptemberére - úgyis a Ház elé kerül a nemzetbiztonsági törvény javaslata, amely majd mindenféle - szervezeti és egyéb - szempontból garanciákat biztosít a terület működésére. Nos, majd két év telt el az idézett parlamenti vita óta, és ezek az ígéretek ma is beteljesületlenek annak ellenére, hogy hónapok óta ismert e kész szövegszerű törvényjavaslat a képviselők előtt, és annak ellenére, hogy az ellenzék kifejezetten jelezte - egyeztetési tárgyalásokon -, hogy a rendőrségi törvény tárgyalását csak a nemzetbiztonsági törvényjavaslat tárgyalásával együtt tudja elképzelni, tekintettel e két javaslat összefüggéseire. Miért kínos a jelenlegi helyzet, és miért tarthatatlan megítélésünk szerint? A fent említett parlamenti vita kapcsán sok szempont került szóba, azonban az egymással szemben álló felek egyetlenegy állítást nem vitattak, jelesül, hogy a titkosszolgálatoknak továbbra is a Belügyminisztériumtól elkülönítve, a belügyminiszter hatásköréből kivéve kell működniük. A jelenlegi de facto helyzet tehát visszalépés a Németh-kormány 1990. február 14-ei határozata által létrehozott állapotokhoz képest: megítélésünk szerint újra túlontúl nagy hatalom összpontosul a belügyminiszter kezében, és ezt - Boross Péter úr iránti minden tiszteletünk ellenére is - igen veszélyesnek tartjuk. Túl ezen, jelenleg és a közeljövőben olyan törvényjavaslatok kerültek, illetve kerülnek a tisztelt Ház asztalára, mint például az adatvédelmi törvényjavaslat és a rendőrségi törvényjavaslat - amelyet már említettem -, amelyek megalapozott parlamenti - és különösen bizottsági - vitájához elengedhetetlen lenne a nemzetbiztonsági szolgálatok eltérő szempontjainak, érdekeinek megjelenése, amelyek adott esetben eltérőek lehetnek például a rendőrség érdekeitől. Nem értünk egyet azzal, hogyha a rendőrség és a civil szolgálatok közötti esetleges hatásköri vitákat akként próbálnánk megoldani, hogy a civil szolgálatokat újra a belügyminiszter alá rendelnénk. Amellett, hogy a kialakult helyzet politikai szempontból - finoman szólva - nem szerencsés, megítélésünk szerint jogilag is tarthatatlan. Mint említettem, az 1990. évi LI. törvénnyel módosított, az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. számú törvényerejű rendelet a nemzetbiztonsági szervezetek fölé egy tárca nélküli minisztert rendel. E jogszabály nem szól a helyettesítés lehetőségéről és mikéntjéről: ezt az államtitkárok jogállásáról szóló 1990. évi XXXIII. törvény 4. §-a teszi lehetővé, amely szerint "A minisztert a Kormány ülésén a miniszterelnök vagy az általa kijelölt miniszter helyettesíti." A Kormány ülésén - hangsúlyozom -, nem pedig hivatalában. E törvényhely alapján a miniszterelnök és a miniszterek helyettesítési rendjét az 1/1990. számú miniszterelnöki rendelet határozza meg, amelynek vonatkozó része a következőképpen szól: "Dr. Gálszécsy András tárca nélküli minisztert a belügyminiszter helyettesíti." E két jogszabály összevetéséből nem származhat más következtetés, mint hogy a fennálló helyzet szemben áll a törvényes renddel, és a miniszterelnök úr késlekedésével mulasztásos törvénysértést követ el. A fennálló helyzetért épp úgy, mint a nemzetbiztonságokkal kapcsolatban minden történésért személyében maga a miniszterelnök a felelős - nemcsak politikai, de jogi értelemben is -, vagyis visszaállt, bár törvényellenesen, az a helyzet, amelyet a kormánytöbbség a korábban már említett 1990 júliusi törvénymódosítással megváltoztatni óhajtott. A miniszterelnök és a miniszterek helyettesítése ugyanis csak arra az esetre vonatkozhat, ha külföldi utazás, betegség vagy egyéb okok miatt a hivatalban lévő miniszterelnök vagy miniszterek akadályoztatva vannak - megítélésünk szerint nem terjedhet ki a helyettesítés lehetősége arra az esetre, ha lemondás, leváltás okán a hivatal nincs betöltve. (10.20) Ha nem így értelmeznénk a fennálló jogi lehetőségeket, akkor ad absurdum a miniszterelnök esetleges lemondása esetén, a miniszterelnök által kiválasztott belügyminiszter minden további nélkül, úgymond, helyettesíthetné a Parlament által megválasztott miniszterelnököt, egész pontosan szólva: a miniszterelnök egy rendelettel a Parlament akaratától függetlenül kijelölheti saját utódját. Nemcsak a józan jogérzékre alapozva elfogadhatatlan az a jogértelmezés, amelyet a miniszterelnök úr a kinevezés halogatásából ítélve vall, hanem az említett miniszterelnöki rendelet szövegéből fakadóan is, ez ugyanis - mint már idéztem - dr. Gálszécsy András tárca nélküli miniszterről szól nevesítve, ilyen nevű tárca nélküli miniszter pedig jelenleg nincs hivatalban, helyettesítése tehát fizikailag kizárt. Értelemszerűen vetődik fel a kérdés: miért nem sikerült három hónap alatt új minisztert találni? Felvethető, hogy a Kormány talán nem is akar megoldást találni a helyzetre. Sajnálatos módon ezt látszanak alátámasztani Gálszécsy úr távozásának különös körülményei. Miért fogadta el a miniszterelnök a lemondást, ha nem volt utódjelöltje? Miért nem kérte a minszterelnök úr Gálszécsy Andrást, hogy az utód megtalálásáig maradjon hivatalban? Véleményünk szerint e két megoldás lett volna jogszerű. A felvetett kérdések visszamenőleg indokolttá teszik azokat a korábban halkan megfogalmazott kérdéseket is, hogy vajon miért lett ilyen sürgős Gálszécsy miniszter úr távozása, s vajon mi lehetett lemondásának valódi oka. Egy másik lehetőség szerint a kormányfő nem talál, mert nem tud alkalmas jelöltet találni. Ha valóban ez a helyzet, akkor ennek a súlyos ténynek le kéne vonni a konzekvenciáit: ez a koalíció nem alkalmas az ország vezetésére, mert még saját mércéje szerint sem talál erre alkalmas személyeket. (Felzúdulás a jobb oldalon. Taps a bal oldalon.)