KÓSA ANDRÁS (a Független Kisgazdapárt-i képviselők 35 tagú csoportja): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló törvényjavaslathoz kívánok néhány általános megjegyzést tenni. Az utóbbi 1-2 évtizedben tömegesen terjedtek el azok a legfejlettebb technikai eszközök, amelyek lehetővé teszik a személyiségi jogok megsértését, akár a legszűkebben értelmezett magánszférába való jogellenes behatolást is. A magánszféra, azon belül a magántitok köre ad módot a személyiségnek a külvilágtól való elhatárolódására, az önazonosság megteremtésére, a személyiség önmeghatározására és a személyiségi jogokkal való önrendelkezésre. A magánszféra nélkül nem beszélhetünk autonom személyiségekről, legfeljebb csak arctalan, jellegtelen közösségi lényről, amely csupán egy fogaskerék a társadalom hatalmas gépezetében. Ez ellen a szereposztás ellen, amely hazánkban az elmúlt évtizedekben különösen jellemző volt, az autonómiára vágyó személyiség mindig is fellázadt, de nem mindig volt módja a törvény védelmét is segítségül hívni. Most megnyílt ez a lehetőség, és a mai törvényalkotás kötelessége, hogy az eddig hiányzó hatékony törvényi védelmet a személyiségeknek megadja. A személyiségi jogokat fenyegető technikai veszélyek körében kétségtelenül kiemelkedik a számítógépes adatfeldolgozás elterjedése, az informatikai rendszerek nemzeti, sőt nemzetközi méretű kiépülése, a személyiségre vonatkozó adatok, tények, körülmények, az általa vagy róla közölt vélemények, információk gyűjtése, tárolása, tetszés szerinti rendszerezése, önkényes felhasználási és kiszolgáltatási lehetőségei a magánszféra felbomlasztásának, a személyiség teljes kiszolgáltatottságának veszélyét idézhetik fel. A fejlett demokráciával rendelkező nyugati társadalmak, a civil társadalom autonóm szervezetei és mozgalmai azonnal érzékenyen és hevesen reagáltak erre a veszélyre, és a veszéllyel szembeni védekezéshez igénybe vették az alkotmányos és a törvényi védelem eszközeit is. A magyar törvényhozás formálisan szintén eleget tett a törvényi védelem követelményének a Polgári Törvénykönyv 83. §-ának megalkotásával 1977-ben, de tartalmilag az alacsonyabb szintű jogi szabályozásban - az 1986. évi X. számú tövényerejű rendelet és végrehajtási rendeletei - még fokozta is a személyiségi jogok megsértésének veszélyeit. Ezt az állapotot szüntette meg az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdése - kimondva, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sértetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog, majd ennek kapcsán az Alkotmánybíróság már idézett 15/1991. számú határozata, amely a népességnyilvántartásról szóló alkotmánysértő szabályokat megsemmisítette. Az Alkotmány és az alkotmánybírósági határozat megteremtette a személyes adatok védelmének alkotmányos alapjait, amelyekre most a törvényi védelemnek épülnie kell. Az idézett alkotmánybírósági határozat kijelölte a törvényi védelem fő elveit és menetrendjét is. Eszerint a törvényi védelemnek is kétszintűnek kell lennie. A határozat 3. és 5. pontja értelmében a törvényhozó kötelessége, hogy megalkossa az Alkotmány 59. és 61. §-ának megfelelő törvényt a személyes adatok védelméről és a közérdekű információk hozzáférhetőségéről, továbbá hogy az abban lefektetett alapelveket úgynevezett területspecifikus törvényekben konkretizálja. Az alkotmánybírósági határozat értelmében tehát az Országgyűlésnek előbb meg kell hoznia az úgynevezett általános adatvédelmi törvényt, amelyről az előbb már szóltunk, amelynek tartalmaznia kell azokat az alapelveket, amelyek azután kötelezőek az egyes ágazatvédelmi törvényekben és a nyilvántartási rendszerekben is. A törvényjavaslat címe hiányos és pontatlan. A polgárok személyi adatait és lakcímét nagyon sok helyen sokféle okból nyilvántartják - nem sorolom fel, hisz az előttem szóló képviselő ezt részletezte. A javaslat címe - minthogy megszorítást nem tartalmaz - úgy hangzik, mintha mindenfajta nyilvántartásra kiterjedő törvényről, netán magáról az általános adatvédelmi törvényről volna szó, holott ez a törvény a korábbi, állami népesség- nyilvántartásról szóló jogszabályokat hivatott felváltani. Így címével feltétlenül utalni kell arra, hogy itt csupán egy területspecifikus törvényről, az állami-, még pontosabban: közigazgatási nyilvántartásról van szó, hiszen állami adatnyilvántartásból is sokféle létezik. A törvény címében használt megkülönböztető jelzőnek természetesen tükröződnie kell a törvény szövegében is, így különösen a célmeghatározásról, a fogalom- és a feladatmeghatározásról, a törvény hatályáról, a nyilvántartás szervezetéről, hatásköréről és illetékességi szabályairól szóló fejezetekben. Csak egyértelmű és a törvény szövegében mindvégig következetesen használt fogalmaktól remélhető ugyanis a törvény rendelkezéseinek pontos értelmezése, és hibátlan, zavaroktól és félreértelmezésektől mentes gyakorlati alkalmazása. Néhány szó a történelmi előzményekről! Polgárok vagy alattvalók tömeges és rendszeres nyilvántartása a történeti múltban általában mindig adóztatási céllal történt és csak olyankor, ha az állam volt a köztulajdonos. Így például Magyarországon az első tömeges nyilvántartást a török hódítók vezették be, ugyanakkor a feudális magyar államban ilyen nem létezett, mivel az államnak járó adóösszeg az egyházi és földesúri adókhoz képest másodlagos volt, és azt nem maga az állam szedte, hanem a földesúr vagy a vármegyei szervezet. A legtöbb alattvalónak személyi igazoló okiratra nem volt szüksége, mivel életszerűen nem tartózkodott hoszszan lakóhelyétől messze. Különleges esetekben ideiglenes érvényességű útlevelek léteztek. A török hódoltság vége után az ilyen tömeges nyilvántartások Magyarországon megszűntek. Mint a tervezet indoklása is kifejti, ezek után csak az egyházi anyakönyvezés létezett mint a jelen tervezet tárgyának előzménye. Az azonban a későbbi állami nyilvántartásoktól lényegesen különbözött, mivel egyrészt az ország sokfelekezetű jellege miatt nem képezett egyetlen öszszefüggő hálózatot, szemben az államvallással rendelkező országokkal, mint amilyen például az indokolásban is említett Svédország, ahol csak az nem jegyeztetik be a svéd lutheránus egyházba, akinél ezt külön kérik. Másodszor: még egyetlen felekezeten belül maradva sem történt meg a helyi nyilvántartások magasabb szintű egyesítése, mivel ez hatalmas munka lett volna megfelelő gyakorlatú haszon nélkül. Hazánkban 1885 óta létezik egységes állami anyakönyvezés. Ez lehetővé tett volna egy egyesített rendszert, de a számítógépek megjelenéséig ennek jelentős gyakorlati akadályai voltak. Ettől még valamiféle személyi igazolványt rendszeresíteni lehetett volna a helyi szerveknél tárolt adatok alapján, azonban a nemzetközi példák is mutatják, hogy ezek tömeges és mindenkire kötelező bevezetése nem lett volna logikus lépés. Az ilyen igazolvány arra szolgál, hogy a polgár azzal kilétét igazolja. Amennyiben erre kényelme érdekében igényt tart, ilyen igazolást a helyi szervektől beszerezhet, és azt magánál tarthatja, viszont az igazolás bármiféle szerv számára annyira megbízható, amenynyire azt a kiállító szerv tekintélye garantálja. Ha a kiállító szerv csak helyi önkormányzat, akkor annak alá nem rendelt szervek esetleg nem fogadják el az igazolványt, ha pedig központi szerv lenne a kiállító, úgy annak több millió személyes dokumentumot kellene kezelnie és nyilvántartania. Hazánkban mintegy 40 évig érvényes volt egy olyan személyiigazolvány- rendszer, amely ellenőrzés szempontjából rendkívül kényelmesnek látszott. Az igazolvány elvileg alkalmas volt annak megállapítására, hogy a polgárnak van-e munkahelye és milyen, mi a foglalkozása, szakképzettsége, volt-e katona - általában hogyan illeszkedett az államnak az ideális polgárról való elképzeléseibe. Ugyanakor ezen rendőrileg hasznos bejegyzések nem állami nyilvántartásból származtak, hanem mindenféle egyéb szervtől - ezek megbízhatóságát csak a szerveket és a polgárokat fenyegető szankciók biztosították. (12.50) Így értünk el olyan állapothoz, amelyben a személyi igazolvány számos fontos adatot megbízhatatlanul rögzített. Az anyakönyvezés és a nyilvántartás nemzetközileg igen sokféle. Az utóbbi évtizedek magyar személyi igazolványrendszere nem rítt ki az úgynevezett szocialista tábor országainak gyakorlatából. Így például nagyjából hasonlít szerkezetében a megfelelő román igazolványhoz, ami egy korábbi belügyi egyeztetés létét sugallja. A fejlett világban az ilyen részletességű és mindig maguknál hordozandó személyazonossági igazolványnak régiónkon kívül csak egyetlenegy példájáról tudok: a Dél-Afrikában a legutóbbi évekig kötelező úgynevezett belső útlevélről, amely eléggé hasonlatos rovatokat tartalmazott. Ez állandó nemzetközi tiltakozás tárgya volt, de a mai szabályozásunktól eltérően az állam négyféle megkülönböztett jogállású lakossága közül csak egyre volt kötelező, az elvileg külföldinek tekintett bantukra - fehérekre, színesekre és ázsiaiakra nem. Nyugat-Európát legjobban jellemezhetjük a dán példával. Dániában személyazonosítási igazolványként már a nyolcvanas években egy kártya méretű papír szolgált, fénykép nélkül, amelyre itt Sóvágó képviselőtársam már utalt, amit a nyilvántartó hivatal állított ki. A rendszer elvileg azonos volt állampolgárra és huzamosabban ott-tartózkodó beutazóra is. A kártya mindösze néhány adatot tartalmazott: a kiállító szerv nevét, címét, az érintett személy nevét, lakcímét, személyi számát, egy kétjegyű kódot, az odaérkezés dátumát, nyilvánvalóan a beutazónál, a kiállító nevét és aláírását. A személyi szám szerkezete tökéletesen megfelelt a mi most érvényben lévő számunknak, kivéve, hogy a nemet nem jelölte meg. Az első hatjegyű a születési dátum. Ilyen személyi igazolványrendszerrel Dánia tűrhető közbiztonságot volt képes fenntartani a mai Magyarországnál magasabb munkanélküliség és a hajózó országokra jellemző idegenforgalmak mellett is. Napjainkban Nyugat-Európában számos helyen feladták vagy vitatják az említett szerkezetű személyi számokat is. Az Egyesült Államokban központilag rendszeresített személyazonosító igazolvány nincs, és bevezetését tudtommal nem tervezik. Személyazonosság igazolására szükség esetén egyéb dokumentumok szolgálnak. Leginkább az autóvezető-jogosítvány. Bizonyos helyeken egyszerűség kedvéért kiadnak jogosítványt vezetésre alkalmatlannak is, ezen feltüntetik, hogy vezetésre nem jogosít. Az ilyen papír a személyi igazolvány ottani megfelelője. Összefoglalóan: A modern Nyugat-Európa és Észak-Amerika személyazonossági igazolványai általában nem tartalmaznak olyan adatokat, amelyeket a jelen tervezet töröl az eddigi magyar személyi igazolványból. Ez tehát arra mutat, hogy az eltűnő adatok megbízhatóságát az állam már amúgy sem tudta garantálni. A most tervezett személyi igazolvány még mindig a nyugat-európai átlagnál több adatot tartalmaz. Ezek azonban az adott helyzetben lehetnek szükségesek, és a fennmaradó adatok helyessége garantálható. Ilyen adatok mindenesetre Nyugat-Európában elégségesnek bizonyultak. Miután a jelen tervezetet a rendőrség munkájáért felelős belügyminiszter nyújtotta be, feltehetően a jelzett nehézségek nálunk is megoldhatók. A megoldandó probléma az, hogy az adatokat helyileg gyűjtsék-e és tárolják, de ezek között megjelenve egy központi állami szerv tekintélye is álljon. Ez a jelenlegi technikával megoldhatóvá válik, bár a fénykép- és az aláírás-esetben a technika használata még gyakorlatilag nem lehetséges. Amennyiben ugyanis a központi szerv az arcképet és az aláírást is gyűjti, úgy azokat hagyományos módon fel kell küldeni egy központi szervhez, és ott kézi erővel tárolni. Ettől még nem lesz bizonyos, hogy a központban és helyben lévő fényképek és aláírások azonosak. A számítógépes nyilvántartások léte újabb számos aggályt okoz, mivel egy összekapcsolt számítógépes rendszerben az adatok könnyen beszerezhetők, ami az egyénben az állandó megfigyelés érzetét keltheti. Ezzel kapcsolatban az alábbiakat jegyzem meg: Először: A tervezet 11. §-a által felsorolt szolgáltató adatok nem látszanak a polgár magánéletére veszélyesnek. Mondjuk, nem látszik veszélyesnek, ha az állam tudja, hogy a polgára hol lakik. A legtöbb nyugat- európai állam a lakcímet valahogyan nyilvántartja, bár kétségkívül az Egyesült Államok enélkül is boldogul. Másodszor: A számítógépeknél szokásos módszerekkel ésszerű biztonsággal elkerülhető, hogy illetéktelen a hálózatba belépjen és az adatokhoz hozzáférjen. Természetesen teljes biztonság nincs, és a hagyományos nyilvántartások különböző módon azért mégiscsak elérhetők. Harmadszor: A számítógépes nyilvántartás esetén elvben mellékes, milyen személyazonosító szám vagy jel van használatban. Bármiféle nyilvántartásnak egymással összekötve kell tartalmaznia az egyén kilétét és bizonyos más adatait. Ez esetben viszont mindig írható olyan számítógépes program, amely név szerint keresi ki a többi adatot. A számokból álló kódjel használata csak bizonyos technikai könnyebbség a keresésben. A legutóbbi megjegyzés más adatokra ugyanúgy érvényes. Például függetlenül attól, hogy miféle és hányféle személyazonosító jel van használatban, nehéz elképzelni, hogy egy adóügyi nyilvántartásban az adóalany jövedelmi adatai mellett ne szerepeljen annak neve. Ez esetben megfelelően megírt számítógépes programmal az adott névhez tartozó adatok megtalálhatók. Az ilyen keresés bizonyos fokig megnehezíthető vagy megtilható, de technikailag mégis lehetséges. A törvénytervezetet áttanulmányozva általánosságban az a benyomásom, hogy ilyen alapon lehet működő nyilvántartást létrehozni. Mindettől függetlenül a szöveg átolvasásakor konkrét problémák vetődtek fel, más helyeken esetleg szövegpontosítás vagy módosítás lehet szükséges. Ezekkel majd a részletes vitában foglalkozom. Köszönöm szíves türelmüket. (Szórványos taps.)