DR. HORVÁTH TIVADAR, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Azzal kezdeném, hogy frakciónk a törvényjavaslat tartalmát megfelelőnek és a törvényjavaslat címével összhangban állónak tartja, és mindenképpen alkalmasnak az általános vitára. Tisztelt Képviselőtársaim! A mai magyar lakásviszonyok mintegy gyűjtőlencseként egyesítik magukban a letűnt politikai és gazdasági modell számos terhes örökségét. A jelenlegi lakásrendszert olyan feszültségek terhelik, amelyek feloldása csak hosszabb távon és fokozatosan lehetséges. Az elmúlt évtizedek hibás lakásgazdálkodási politikája miatt a magyar lakásgazdálkodás súlyos válságban van, amely nagyfokú társadalmi elégedetlenségben is kifejeződik. (11.50) Az alapvető probléma valójában abban keresendő, hogy a lakások megszerzési és fenntartási költségei nincsenek összhangban az átlagos jövedelmekkel. Ez pedig még 1946-ban, a forint bevezetésének időszakában kialakított ár- és bérviszonyok következménye. Az előző rezsim ideológiai, illetve utóbb tévesnek bizonyult gazdaságpolitikai megfontolásokból az oktatási, betegellátási szolgáltatásokhoz hasonlóan a lakásellátás költségeit nem a bérek, fizetések, hanem az állami újraelosztás rendszerének tekintette. Mára eljutottunk oda, hogy az állam fokozatos kivonulásának lehetünk tanúi lakásépítés és -fenntartás területéről. Önmagában ezt helyes irányú folyamatnak is tartjuk, s feszültségeket nem is keletkeztethetne, ha a megszűnt állami építkezések, még ha ezek döntően lakótelepiek is voltak, utalnék arra, hogy a hetvenes években a lakásépítések 90%-át fordították lakótelepeknek az építésére, tehát nem lett volna ez akkora feszültség, nem idézne elő akkora elégedetlenséget, hogyha ennek a lakásépítési típusnak a helyébe árban és támogatásokban valamilyen más megoldás lépett volna. Frakciónknak az az álláspontja, hogy az államnak jelentős közvetett felelősségei maradnak a jövőben is a lakásszektor területén. A szabályozás feladatainak elvégzésén és a hitelezési rendszer kidolgozásán túlmenően a lakáscélú beruházások támogatásában is indokolt részt vállalni. Ezt a problémát, ezt a kérdéskört az előzőekben képviselőtársaim kritikákkal illették. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ennek az elismerésén túl, tehát eme eszközrendszer kidolgozásának a helyességét vallva azonban nem tartjuk helyesnek, hogy ennek a törvényjavaslatnak a keretein belül kérjük számon ezeknek a garanciáknak a meglétét. Aligha vitatható az is, hogy Magyarországon a mai magyar viszonyok között rendkívül nehéz és bonyolult feladat átfogó lakástörvény megalkotása. Ez a szabályozás is csak rendkívül szűk ösvényen mozoghat, hiszen egyidőben kell megfelelnie az új követelményeknek és bizonyos mértékig a visszahúzó jelenlegi viszonyoknak. Frakciónk szerint a megalkotandó törvénynek három alapvető célnak kell megfelelnie. Egyfelől a lakás és nem lakáscélú helyiségek bérbeadásának meg kell teremteni a piaci viszonyokat, ezen belül a legnagyobb bérlakásállománnyal rendelkező önkormányzatok tulajdonosi jogosítványait, és ezen keresztül bérbeadási pozíciójukat erősíteni kell. Másodsorban érvényre kell juttatni az ország gazdasági helyzetéből adódó szociális szempontokat, s mindezekkel egyidőben - a régi szabályozás hatályon kívül helyezése mellett - fenn kell tartani bizonyos kontinuitást azzal, hogy tiszteletben kell tartani az ennek alapján kialakult jogviszonyokat és tényhelyzetet. A tárgyalt törvényjavaslat fontos részét képezi a lakásgazdálkodás rendszerének, még ha csak a lakásbérleti és privatizációs szabályozás korszerűsítését jelenti közelebbről. De ezt egyben az átfogó lakásgazdálkodási reform első lépcsőjeként is fel kell fognunk. Úgy véljük, hogy a törvényjavaslat nagy lépéseket tesz a támasztott követelmények irányába. Ezt akkor is érdemes leszögezni, hogyha mi is szükségesnek tartjuk, hogy ezt az első lépést kövesse a következő, sokat hiányolt, kifogásolt nemzeti lakáspolitikai koncepciónak a beterjesztése. Ennek természetesen nem lehet része több mint hárommillió magántulajdonban lévő lakás, része lehet viszont például a később építendő lakásokra vonatkozó szabályozás. A nemzeti lakásvagyon közel egyhatodát jelentő önkormányzati lakások esetén pedig a rájuk vonatkozó szabályozás részletessége, terjedelme lehet vitatott. Megítélésünk szerint ez utóbbi körben az állami és önkormányzati tulajdonú lakás- és helyiségbérleteknél megfelelő a felek alapvető jogait és kötelezettségeit szabályozó javaslat, és helyes az is, hogy az önkormányzatok a rájuk tartozó kérdésekben szabadon dönthetnének. Mindezekkel azt szeretném hangsúlyozni, hogy a lakásbérlet, helyiségbérlet és az önkormányzati ingatlanok elidegenítésére vonatkozó törvény megalkotása akkor is szükséges és lehetséges, hogyha a nemzeti lakáskoncepció esetleg későbbi fázisban kerül benyújtásra. A korábbi szabályok túlzottan bérlőcentrikus beállítottságára utaltak előttem felszólaló képviselőtársaim. Ez az állapot eredményezte groteszk módon - többek között - azt is, hogy a rendeletek szociális szempontjai sem érvényesülhettek teljeskörűen, például az úgyszólván teljes szabad bérlakáscsere eredményeképpen és azáltal is, hogy a kiutalt szociális bérlakások legalább felét nem névjegyzék alapján utalták ki a korábbi lakásügyi hatóságok. A törvényjavaslatnak mindenképpen erénye, hogy meghatározza a lakásbérletre érvényes általános normákat, másrészt biztosítja az állami és önkormányzati lakások közvagyoni jellegéből adódó sajátosságok érvényesülését. Ez a nemzeti közvagyon fontos részét képező lakástulajdon túlnyomó hányada önkormányzati kézbe került. A tervezet erősíti az önkormányzatok számára ezeket a tulajdonosi jogokat, döntési, szabályozási szabadságot adva számukra bérleti joga, rendelkezésjoga, lakbérmegállapítás és elidegenítés tartalmi kérdéseiben. Ezek a lefektetett jogosítványok mindenképpen hozzájárulnak a bérleti jog eredeti tartalmának a helyreállításához. Ez feltételeket teremthet hatékonyabb lakásgazdálkodáshoz, ugyanakkor a bérlők méltányos érdekeire is figyelemmel van. Véleményem szerint a törvényjavaslat a korábban aránytalan bérlői jogosítványokat megfelelően próbálja kiegyensúlyozni, és mindenképpen arányosabb viszonyokat teremt a bérbeadó és a bérlő vonatkozásában a korábbi helyzethez képest. Az önkormányzati tulajdonosi jogok érvényesülését jelenti az is, hogy a törvényjavaslat 18 esetben ad felhatalmazást, illetve ír elő jogalkotási kötelezettséget az önkormányzatok számára. Előttem felszólaló képviselőtársaim mindegyike kiemelten foglalkozott a lakbér kérdésével. Úgy gondoljuk, hogy a lakbérkérdés szabályozása az önkormányzati rendeletben - már csak a törvényjavaslat szabályainál fogva is - megkerülhetetlen. De nem csak emiatt. A korábbi, központilag szabályozott és mesterségesen alacsony szinten tartott lakbérmérték olyan bérlők számára jelentett jelentős jövedelemátcsoportosulást, akik helyzetüknél fogva nem szorultak volna rá a lakbér tartalmában benne lévő szociális támogatásra. Ez elsősorban a saját lakásban lakó, többnyire vidéki lakosság rovására történt, hiszen ők többnyire saját erőből, családi összefogással juthattak csak otthonhoz. Ez az eddig követett gyakorlat nyilvánvalóan nem tartható fenn, és a lakbérszintnek, valamiféleképpen igazodva a lakás használati értékéhez, a bérlők szociális helyzetéhez, a valós fenntartási költségek megközelítésének az irányába kell elmozdulnia. (12.00) Beszélhetünk a törvényjavaslatról olyan beállítottságban, hogy mindez a bérlők általános kiszolgáltatottságához, további megnyomorításához fog vezetni, hiszen ha megnézzük, Magyarországon a lakbérszint az összjövedelmekhez, tehát az egyéni átlagjövedelmekhez viszonyított aránya az európai mértéket nem közelíti meg, és a magyar átlag jövedelemszint a bérlakásban lakók esetében is megközelítően azonos azokkal, akik saját tulajdonú lakásban laknak. Az egyes településeken is eltérőek a jövedelmi és szociális viszonyok, erre utalt Sóvágó képviselőtársam is. Ezért mindenképpen megalapozott az az elképzelés, hogy az önkormányzatok rendelkezzenek a lakbér mértékéről és a kedvezmények feltételeiről. Ez az egyik fontos, természetesen nem kizárólagos eszköze lehet annak, hogy a lakások további állagromlása megakadályozható legyen. A KDNP frakció bizalommal tekint az önkormányzatok döntési felelősségére, és ezt csak úgy tudjuk elképzelni, hogy nem egyszerre, hanem fokozatosan fognak szabályozni, és az arra rászoruló családok és egyedülálló bérlők szociális szempontjait messzemenően figyelembe veszik. Erre megfelelő idő is rendelkezésre áll a törvényjavaslatban az önkormányzatok számára, hiszen a hatálybalépéstől számított egy év alatt kell a szabályozási elveiket lefektetni. Szeretnék azonban utalni ez esetben is az állam megmaradó, ha változó szerepvállalására is, mert ezt az önkormányzatoknak a központi szociális támogatási rendszerrel összhangban indokolt kialakítani. Az is kétségkívül helyes megállapítás, hogy a következő időszakban a bérlakásban lakók, bérlakásban lakó családok, bérlők, különböző jövedelmi rétegek lakásviszonyait, illetve a jövedelmi rétegződést az új lakásviszonyok átrendezik. Ez mindenképpen egészséges folyamat lesz, hiszen az eddigi nagyon csekély, nagyon hatástalan lakásmobilizációt valamiféleképpen elmozdíthatja. Mi is fontosnak tartjuk azt, hogy az új szabályozás a helyi társadalmak, érdekközösségek kontrollja mellett menjen végbe, és tartsák a figyelmüket az önkormányzati szabályozáson. A törvénykoncepció másik fontos alapkérdése a lakásállománnyal való gazdálkodás és a privatizálásnak a kérdésköre. A törvényjavaslatban ezt a vételi jognak a bérlők számára történő megadása állítja előtérbe, mintegy fő célkitűzésként a lakásvagyon minél nagyobb hányadának a bérlők egyéni tulajdonába adását. A korábbi állami, most önkormányzati lakásvagyon értékesítésére 1969 óta van lehetőség, és valóban, az utóbbi egy-két évben felgyorsult ez a lakáseladási folyamat, és az önkormányzatok lakásvagyonuknak megközelítően a felét eddig értékesítették az én tudomásom szerint. Ez a magántulajdonlás kétség kívül gyógyír lehet az eddig elmaradt tatarozások elvégzésére, de már az eddigi eladási ütem is kétségeket ébreszt abban, hogy mindez egy átfogó lakásgazdálkodási koncepció jegyében folytatható-e. Mi is szükségesnek tartjuk azt, hogy a majdan, és reméljük, hogy hamarosan beterjesztett lakáskoncepció orientálni fogja az önkormányzatokat, a helyi hatóságokat ebbe az irányba. Úgy gondoljuk, hogy ez a vételi jog a bérlők számára a jelenlegihez képest az esetek többségében ugyan kissé nagyobb pénzügyi megterhelést fog jelenteni, hiszen nemcsak a lakás megvásárlása, hanem később majd a lakás felújítása is az ő felelősségük lesz, de alapjában mindenképpen méltányos feltételeket ír a vételi joggal élni kívánó bérlők számára. A lakásvagyon hasznosításánál ésszerű korlátozásokat is tartalmaz a törvény, például az önkormányzati tulajdonú lakásoknak gazdasági vállalkozásokba történő apportálásával. Van azonban egy veszély, amire felhívnám a figyelmet. Az új vállalkozások számának örvendetes növekedése a fellendülést élvező térségekben bővülő keresletet támaszt az üzlet- és irodahelyiségek iránt, és ez egyre növekvő számú lakás irodai hasznosítását vonja maga után. Megfontolandónak tartanám, hogy valamilyen ellenőrzés alá tartozzon ez a kérdés, mert itt úgy von ki tőkét ez a folyamat a lakásszektorból, hogy ellenszolgáltatás nem történik a lakásállomány javára. Tisztelt Képviselőtársaim! Nyilvánvaló számomra, hogy a törvény keretjellegű szabályaival a Parlament igen nagy felelősséget vállal magára azzal, hogy a részletes szabályozás feladatát az önkormányzatokra ruházza. Fennállhat ugyanis a veszélye annak, hogy a korábbi tendenciák akár a rövid távú gondolkodás, akár a kényszerítő gazdasági körülmények hatására tovább élnek. Gondolok itt a lakások áron aluli vagy ésszerű mértéknél nagyobb számú elidegenítésére, a bérlőknek nem a rászorultság, hanem a fizetőképesség szerinti kijelölésére egyaránt, még folytathatnám a sort. Meggyőződésem azonban, hogy itt az ideje, hogy a Parlament e kérdések józan mérlegelését a körülményeket ismerő, legitim önkormányzatokra bízza, hogy azokat e téren is a településük felelős gazdájának tekintse. Az is nyilvánvaló, hogy az egész lakásprobléma további összehangolt, ütemezett jogalkotási munkát kíván meg. Az pedig illúzió volna részünkről és a társadalom részéről is, hogy egy törvénytől várjuk a lakáshelyzet gyors javulását. Ehhez kapcsolódóan arra is szeretnék utalni, hogy az egész lakáskérdés-komplexum központi kezelését is, akár szervezetileg valamiképpen összefogottabban és integráltabban kellene kezelni, hiszen ennek a kérdésnek a gazdája számos tárcánál megtalálható, és ez egy olyan kérdéskomplexum, amely számos műszaki, területfejlesztési, jogi, pénzügyi és szociális követelménnyel jár együtt, és mindenképpen egy egységes szemlélet, egységes felügyelet alá kellene, hogy tartozzon ez a kérdés. Úgy látom, hogy az a helyzet, hogy a főhatóságoknál - de még inkább igaz ez a helyi önkormányzatokra - kevés olyan szakember foglalkozik ezzel a témával, aki az összes problémát együtt tudná látni és egy kézben tartaná. Itt hadd emlékeztessem a tisztelt Házat, hogy erre a megoldásra az előző, az 1991-es költségvetés tárgyalásakor már volt kísérlet egy országos lakásügyi hivatalnak a létrehozására. De ezt a tisztelt Ház akkor kiszavazta a költségvetésből. Tisztelt Képviselőtársaim! Az alapkérdéshez való közelítés markánsan kitűnik a törvényjavaslatból, egyes rendelkezéseket ugyanakkor aprólékosnak tartunk, főleg ott, ahol a régi szabályozás elveit az átmenet érdekében szükségszerűen át kellett venni, és ott talán szükségtelenül kerültek átvételre egyes technikai megoldások is. Például a lakbérrel kapcsolatos vitára, a lakásbérlet bérbeadó részéről való felmondására, más személy befogadására utalnék. E kérdések azonban a részletes vitára tartoznak, és semmiképpen nem rontják azt a megállapítást, hogy korszerű, előremutató és a jövőnek szóló törvény tárgyalását folytatjuk. Tisztelt Ház! Köszönöm a figyelmet. ((Taps.)