DR. TÖRÖK GÁBOR (MDF): Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Ez év elején robbant az elmúlt rendszer lakásbombája, és végigrázta a bérlők egy számottevő csoportját, felkorbácsolta a kényszerbérlők és kényszerbérbeadók kedélyeit. Az 52-es lakásrendelettel emberek százezreit fosztották meg jogos tulajdonukat képező lakásaiktól. Néhány elvtárs esetében azonban ezt a törvényt nem alkalmazták. A fő elv az volt, hogy elvenni, szürkére festeni és sutba vágni. Kérdezem, ismeretesek-e számunkra azok a kiváltságok, esetleg jogcímek, melyek alapján az ingatlant nem államosították. Ugyanakkor gyakorlat volt családok indokolatlan vagy csak politikai indíttatású beköltöztetése magántulajdonú ingatlanokba, lakásokba. Az így mesterségesen kialakított kényszerhelyzet szülte a kényszerbérleteket, melyekre ugyanazt a lakbérsémát húzták, mint az államosított lakásokra. A bérleti díjak megegyeztek. A tulajdonviszonyokat senki nem rendezte, mert nem volt érdemes. Ma viszont a tulajdonosok élni akarnak tulajdonosi jogaikkal, beleértve a lakbér megállapításának jogát. A kényszerbérlők ellenben javarészt idős emberek, lakni szeretnének az általuk eddig megszokott, mind ez idáig a tanácsi- önkormányzati lakásokéval azonos elbírálás alá eső lakásokban. A régi, de új önérzettel megtalpalt tulajdonosok a bérleti díjak megállapításánál nem szívbajosak. Így igen gyakori a hússzoros tarifaemelés, melynek révén a lakás havi bére akár a 70 ezer forintot is elérheti. A többségében nyugdíjas bérlők természetszerűleg ekkora bérleti díjat nem tudnak megfizetni, és innen indulnak a bírósági perek. Országosan mintegy 5000 kényszerbérlet létezik. Tisztelt Miniszer Úr! Mit tehet a magántulajdont tisztelő Kormány egy ilyen exlex helyzetben? Hogyan lehet feloldani mindannyiunk számára megnyugtatóan a korábbi társadalmi rendszer bitang, törvényt és jogot sárba tipró intézkedései révén kialakult helyzetet? Lehet-e különbséget tenni kényszerbérlő és kényszerbérlő között, hisz közöttük sok olyan is akad, akinek családjától tíz feletti lakást vettek el, majd kényszerbérleménybe helyezték, így mára a legszükségesebb egzisztenciájuk is veszélyben van. Azok a kényszerbérlők, akiktől lakást vettek el, és mára az önkormányzati tulajdonba került, számíthatnak-e az önkormányzatok támogatására? Lehetséges, hogy egy társadalom elfelejtse a bajok, keservek okozóját az újabban gerjesztett, utóbbi évtizedeinket takarni hivatott rózsaszín ködben? Ez utóbbira nem várok választ, mert szentül hiszem, hogy nem. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)