DR. DEBRECZENI JÓZSEF (MDF): Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Felszólalásom elején a törvénytervezet néhány olyan összefüggésére, illetve néhány olyan tényre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek bár nyilvánvalóak, eddig kevés hangsúlyt kaptak, illetve a közvélemény előtt, azt hiszem, hogy nem eléggé ismeretesek. Ezek után nemzetközi példák, nemzetközi öszszehasonlítások segítségével szeretném mérlegre tenni ennek a tervezetnek a liberalizmusát, közelebbről azt a kérdést, hogy mekkora teret enged ez a törvénytervezet a kormányzati, illetve az állami befolyásnak. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Harmadszor és végül pedig néhány nagyon őszinte szót szeretnék szólni a kompromisszum, illetve a konszenzus esélyeiről, természetéről és arról, hogy ennek a konszenzusnak, illetve a kompromisszumnak mennyiben feltétele a szemben álló feleknek vagy a tárgyaló feleknek a pozíciója. Kezdem tehát a törvénytervezettel. Ennek a tervezetnek a szerkezete két részre oszlik, az első felében a közszolgálati televíziózást és rádiózást szabályozza, közelebbről különösen a Magyar Rádió és a Magyar Televízió működését és jogállását. A második rész a kereskedelmi televíziózást és a rádiózást szabályozza. Mindenekelőtt a legfontosabb kérdés ebben a részben a műsorszórási engedélyek kiadása, illetve a frekvencia odaítélése. Ami az első részt illeti, szeretném egy kijelentéssel kezdeni. Meggyőződésem szerint - a közhiedelemmel ellentétben - a közszolgálati rádiózás és televíziózás nem lehet független abszolút értelemben. Tudniillik sehol és soha nem független ez a szféra Európában és a világon. Először is törvény szabályozza mindenütt a közszolgálatiságot, pontos előírások, normák határozzák meg, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie ennek a tevékenységnek, milyen keretek között bonyolódhat ez a közszolgálati tevékenység. Másodszor, mindenütt van szerepe a tulajdonosnak. A kereskedelmi televízióknak és rádióknak is természetesen van tulajdonosa, és természetesen a nemzeti médiának is van tulajdonosa; az elnevezésben is benne van ez a romantikus szó, hogy a nemzet. Az a kérdés, hogy ezeket a tulajdonosi jogokat vagy jogosítványokat, vagy pozíciót ki hivatott megtestesíteni. Úgy gondolom, hogy ebben a tekintetben annak az Országgyűlésnek, amelyik feltétlenül a legfőbb közhatalmi szerv Magyarországon, mindenképpen bizonyos képviseletre, ezeknek a nemzeti tulajdonosi jogosítványoknak a megtestesítésére van joga és van itt szerepe, és nem iktatható ki teljes mértékben a működtetés szempontjából a kormányzat szerepe sem, mint ahogy sehol a világon nem iktatják ki, ahol közszolgálati médiumok működnek. Ez természetesen semmiképpen nem jelenthet cenzúrát, nem jelenthet politikai befolyást, különösen nem előzetes beavatkozást a műsorszórásra, a műsorsugárzásra, de mindenképpen és mindenütt jelent valamilyen utólagos kontrollt, amelyik éppen arra hivatott, hogy megítéltessék az, hogy a törvényben és a közszolgálati szabályokban előírt normáknak mennyiben felel meg a műsor folyama, amit ezek a médiumok sugároznak. Azt mondhatom tehát összefoglalásképpen, hogy nem függetlenségről, hanem autonómiáról kell beszélni ebben az esetben. Nézzük meg, hogy konkrétan hogyan szabályozza a törvénytervezet a Magyar Rádió és a Magyar Televízió szerkezetét. Kulin Ferenc elnök úr nyomán egy analógiával szeretnék élni. Általában a demokratikus hatalom működésének analógiájára épül föl a rádió és a televízió működése a tervezet szerint. A törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás hármasságára gondolok. Nos, a Magyar Televízión és a Rádión belül a törvényhozói funkciót -- mondom, analógiáról van szó - a kuratórium gyakorolná, egy olyan kuratórium, ahol nincs a parlamenti erőviszonyoknak megfelelő összetétel, hanem paritásos elven épülne fel a tervezet szerint ez a kuratórium, és ráadásul kétharmados többséggel hozhatná szavazatait a döntő kérdésekben. Tehát itt, az - idézőjelbe tett - törvényhozási szinten, a legfőbb döntések szintjén a paritás és a kétharmadosság tökéletesen érvényesül a tervezet szerint. A végrehajtói hatalmat az elnök, illetve az alelnökök gyakorolnák a televízión és a rádión belül. A hatályban lévő és 98%-ban az új Parlament által elfogadott kinevezési törvény alapján a közelmúlt fejleményei nyomán is kijelenthetem, hogy ez a törvény elsősorban kormánykompetenciába helyezi az elnök és az alelnökök kinevezését, illetve leváltását. Itt tehát nem érvényesülne a kétharmados elv. Hangsúlyozom azonban, hogy ebből az egyetlen elemből semmiképpen nem szabad megítélni azt, hogy a Kormánynak van-e és mekkora politikai befolyása. Nagyon-nagyon sok elem az, amelyik meghatározza a rádió és a televízió működését, nagyon-nagyon sok garancia. Ez mindössze egyetlen elem, ahol a kétharmadosságnak az érvényesítése - ahogy erre már korábban mások utaltak - a működőképességet kérdőjelezné meg; de majd a nemzetközi példákban visszatérek még erre a kérdésre. (9.40) Az idézőjelbe tett igazságszolgáltatói szerepkört a felügyelőbizottság gyakorolná, amelyik utólagosan az egész műsorfolyamot megítélné abból a szempontból, hogy mennyire pártatlan és mennyire teljesíti a normákban meghatározottakat. Ennek a felügyelőbizottságnak a felét a különböző társadalmi szervezetek adnák, másik felét a politikai szervezetek, a parlamenti pártok. Itt is a paritás érvényesül a tervezet szerint, nem a parlamenti erőarányok, hanem kiegyenlített lenne a kormánypártok, illetve az ellenzék részvétele. És ez a testület is kétharmados többséggel hozná a legfontosabb döntéseit. Nézzük meg, hogy hogyan tervezi a törvényjavaslat a kereskedelmi szféra szabályozását, a műsorszórási engedélyek kiadását. Itt is ugyanaz a hármasság érvényesül, amiről az előbb beszéltem, a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás analógiája. Ami a törvényhozást illeti, ez nagyon világos. Az ellenzékkel közösen, hatpárti konszenzussal megállapított nagyon világos szabályok intézkednének arról, hogy milyen feltételekkel, milyen körülmények között, milyen szabályok, milyen prioritások figyelembevételével ítélhetők oda a frekvenciák, pontosan szabályozza ezt az eljárást és ezt a procedúrát. A legteljesebb nyilvánosság előtt történne mindez pályázati rendszerrel. Csupán ezek között a keretek között működhet tehát maga a folyamat, maga a frekvenciáknak az odaítélése, amiről az RTH, a Rádió- és Televízió Hivatal gondoskodik elsősorban, és a mi elképzelésünk szerint ez is kormánykompetencia, mármint ennek elnökének a kinevezése. Ez mindenütt a világon így van, szeretném hangsúlyozni, majd erre is utalok. Itt is a működőképesség és a szakmaiság szempontja az, amelyik meghatározó ebből a szempontból. Az utólagos felülbírálat, az idézőjelbe tett igazságszolgáltatás funkcióját itt is egy testület biztosítaná, a Rádió és Televízió Hivatal Társadalmi Tanácsa; Ennek az öszszetételében is a paritás érvényesülne, és ez is kétharmados többséggel hozná a határozatait. Plusz független bírósági jogorvoslatra nyílna lehetőség minden olyan esetben, amikor bárki úgy vélné, hogy megsérültek a szabályok, megsérült a törvény a frekvenciák odaítélésekor. Tehát nem pusztán ez a társadalmi tanács lenne a fellebbezési fórum, hanem a független bíróságok előtt megtámadható lenne a helytelen vagy a törvénysértő döntés. Ezek után szeretném a nemzetközi gyakorlatnak néhány példáját bemutatni, hogy összehasonlítási alkalmunk legyen, hogy milyen is a magyar törvénytervezet, aminek egy vázlatos koncepcióját igyekeztem ismertetni az eddigiekben. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a nemzetközi összehasonlítások mindig félrevezetőek lehetnek, és nem lehet feltétlenül mintának tekinteni ennek vagy annak az országnak a szabályozását. Egy azonban bizonyos, hogy ha az világossá válik, hogy a kormányzatnak vagy a kormánypártoknak mindenütt van valamilyen szerepe a közszolgálati médiumok működtetésében, akkor egész bizonyos, hogy nem tartható az az állítás, hogy ha bármilyen ilyen szerepe van a kormányzatnak, akkor ott megsérül a sajtószabadság és megsérül a demokrácia. Tudniillik mindjárt igazolni fogom, hogy a nyugat-európai szabályozásokban ez teljesen bevett gyakorlat. Ami a közvetlen környezetünket illeti, szeretném azt elmondani, hogy Közép- Európában, Közép-Kelet-Európában, a volt szocialista országokban - amint az, azt hiszem, közismert - mindenütt kormányrádiók és kormánytelevíziók működnek, illetve elnöki rádiók vagy elnöki televíziók működnek, anélkül, hogy országokat megneveznék, ez közismert. Ezt semmiképpen nem azért mondom, mintha bármiféleképpen ehhez akarnám hasonlítani a magyar helyzetet, illetve ehhez akarnám közelíteni. Határozott célunk az, hogy Magyarországon ne ez következzék be, ami van Lengyelországban, vagy Csehszlovákiában, vagy Romániában és sorolhatnám tovább. Nézzük meg inkább a nyugat-európai gyakorlatot, néhány ország példáját szeretném felsorolni. Hollandiában a népjóléti, egészségügyi és kulturális miniszter javaslatára királyi rendelettel nevezik ki a tömegtájékoztatási tanács elnökét és tagjait, valamint a széles körű engedélyező, ellenőrzési, felügyeleti hatáskörrel felruházott tömegtájékoztatási hatóság elnökét és tagjait. Zárójelben jegyzem meg, minden hátsó szándék nélkül, hogy a királyi rendelet itt merő formalitás, és ez valójában azt jelenti, hogy a miniszterelnök nevezi ki a szóban forgó testületeket teljes egészében. Nagy-Britanniában a kormány jogilag szinte korlátlan hatalommal rendelkezik a BBC felett - jogilag, hangsúlyozom -, mivel a belügyminiszternek jogában áll a rádiós licencet visszavonni. Az angol parlamentáris gyakorlat egyébként egyáltalán nem ismeri a kétharmados szavazást, amint az köztudott. Norvégiában a norvég rádiószervezet a Kulturális és Tudományos Minisztérium felügyelete alatt áll. A héttagú elnökségből ötöt a kormány - zárójelben: a király - nevez ki, a közvetlenül az elnökség alatt álló intendánst szintén a kormány nevezi ki. Görögországban a rádió és a televízió vezetőit ugyancsak a kormány nevezi ki, amelynek többségi befolyása van az elnökség, valamint a felügyeletet ellátó közgyűlés összetételében is. Finnországban a parlament a párterőviszonyok figyelembevételével négy évre választja meg a rádió és a televízió igazgatótanácsát, amely megbízza a rádió, valamint a TV I. és a TV II. igazgatóit. Ausztriában az ORF legfőbb szervét alkotó 30 tagú kuratórium tagjai közül négyet a szövetségi kormány delegál, hatot pedig a pártok ajánlására a párterőviszonyok alapján nevez ki. Spanyolországban a spanyol rádió és televízió főigazgatóját a kormány nevezi ki négy évre. Svédország: a kormány nevezi ki a felügyeletet ellátó műsorszóró bizottság teljes egészét, elnökét és további hat tagját. Dánia: a 11 tagú rádiótanács 9 tagját a párterőviszonyok alapján a parlament választja, vezetőjét, az intendánst a kultuszminiszter nevezi ki. Ugyancsak a kultuszminiszter nevezi ki a televízió élén álló 5 tagú bizottságot teljes egészében. Folytatható lenne még a példasor. Azt hiszem, ennyi elég annak érzékeltetésére, hogy Nyugat-Európában nagyon komoly, sokkal komolyabb szerepe van a kormányzatnak ezen a területen, mint amit ez a törvénytervezet előirányoz. Remélem, hogy senki nem vonja azt kétségbe, hogy Hollandiában, Nagy-Britanniában, Norvégiában, Görögországban, Finnországban, Ausztriában, Spanyolországban, Svédországban és Dániában demokrácia van, és senki nem állítja azt, hogy ezekben az országokban nincs sajtószabadság e miatt a kormányzati szerepvállalás miatt. Ami a műsorszolgáltatási engedélyek kiadását illeti és a frekvenciák elosztását, ez gyakorlatilag mindenütt a kormányhivatalok dolga, mindenütt kormánykompetenciába tartozik magának a végrehajtásnak a foganatosítása. Jellemző - csak egyetlen példát mondok -, hogy az Egyesült Államok gyakorlata ebből a szempontból a legliberálisabb, ahol egyáltalán nincs is közszolgálati televízió és rádió. Ott is az Amerikai Egyesült Államok elnöke nevezi ki az FCC Hivatal, a frekvenciaelosztó és műsorszolgáltatási engedélyeket kiadó és bevonó hivatal mind az öt tagját, méghozzá úgy, hogy három tag mindig megegyezik a kinevező elnök pártállásával, és a hivatal elnöke is természetesen megegyezik az elnök pártállásával. Mindezek alapján azt hiszem, hogy semmi túlzás nincs a következő megállapításban, hogy ha a magyar törvénytervezet és a nemzetközi példák alapján felolvasom, hogy pontos legyen a kijelentés: "A javaslat több külföldi szakértő szerint is messze kiemelkedik a környező országok megoldásai vagy megoldási javaslatai közül. Sokkal kisebb teret enged az egyoldalú kormánypárti befolyásnak a közintézmények működésében és a frekvenciák odaítélésében is. Biztosítani akarja a sokszínűséget, az információáramlás szabadságát, a különböző nézetek megjelenési lehetőségét és az adások tartalmában a pártoktól való formai függetlenséget, a közmédiák esetében kizárná az egyoldalú pártbefolyást. Tény, hogy szövegében liberálisabb a nyugat-európai megoldásoknál." Ezek nem az én szavaim. Ezek Molnár Péter szavai, aki a Magyar Narancs május 27-i számának címoldalán egy írásban társával együtt tette ezeket a megállapításokat. Itt nem tudom megállni, hogy kifejezzem nagyrabecsülésemet Molnár Péternek ezért az őszinteségért és korrektségért. Tovább növekedett a szememben. Nem túlzok tehát, ha most már a saját szavaimmal azt mondom, hogy ez a törvénytervezet, amit a kormánypártok hajlandók elfogadni, ez a liberalizmus világrekordját jelentené, és hogy bizony, a pártállami MDF a tekintélyelv és a sajtót, a rádiót és a televíziót bekebelezni akaró MDF és annak a kulturális bizottságban fészkelő álliberálisai eléggé messzire mentek az engedmények terén, hogyha egy ilyen törvénytervezetet készek elfogadni. (9.50) És úgy tűnik, hogy az ellenzéknek vagy az ellenzék egy részének ez sem elegendő. Úgy tűnik, hogy Haraszti Miklósék - ahogy a mosolyából is megítélem - még ennél is többet akarnak. Úgy tűnik, hogy teljesen ki akarnak iktatni mindenféle kormányzati szerepvállalást, olyat is, amelyik, látjuk, hogy Nyugat-Európában teljesen természetes. Olyan törvénytervezetet akarnak, amelyik egyáltalán nincs sehol a világon, és teljesen elképzelhetetlen. És itt érkeztem el befejezésül az előzetesen ígért néhány őszinte szóhoz. Itt konszenzussal kell meghozni ezt a törvénytervezetet, kétharmados törvényről van szó. A konszenzus, azt hiszem, hogy a döntő kérdésekben és a 95%-ában a kérdéseknek létrejött. A konszenzusoknak a természete azonban olyan, hogy egy idő után általában a kompromisszumok váltják föl vagy fejezik be a konszenzuskeresés folyamatát, magyarul alkuvá válik a dolog. Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy a tárgyaló felek kölcsönösen meggyőzik egymást elvi álláspontjuk helyességéről, ahogy Tölgyessy Péter szokta állítólag mondani, egy idő után előáll az a helyzet, hogy: uraim, ne próbáljuk egymást meggyőzni, hanem tegyék meg az ajánlataikat. Nos, ez a törvénytervezet is, azt hiszem, hogy egy ilyen stádiumba érkezett, erről is volt már korábban szó, hogy itt most már engedményekről van szó. És ezek a kompromisszumok sem úgy szoktak megszületni, hogy 50-50%-ban engednek a felek egymásnak, hanem mindig az határozza meg az engedékenység mértékét, hogy milyen a felek pozíciója, kinek fontosabb a megegyezés, illetve kinek származna több kára abból, hogyha a megegyezés elmaradna. Úgy gondolom, hogy az ellenzék ebben a tekintetben kényszerhelyzetben van. Tudniillik, ha nem születik meg ez a törvény, hogyha nem elegendő ez az abszolút liberális törvénytervezet, amit mi hajlandók vagyunk megszavazni, akkor marad a pártállami szabályozás. Az alkotmánybírósági határozat után se legyen senkinek kétsége, a jogállamiság egyik alapelve a jogfolytonosság, tehát mindaddig, amíg nem születik meg az új törvény, addig érvényben fog maradni a régi. Ezt egy korábbi alkotmánybírósági határozat így szó szerint megfogalmazza a Zétényi-Takács törvény kapcsán. Mi meg fogjuk szavazni, az MDF-ben eldőlt már ez a kérdés. Tehát ha nem születik meg, akkor nem a mi hibánkból nem fog megszületni. Illetve feles törvényekkel lehetséges szabályozni azokat a részeket, amelyek nincsenek benne az Alkotmányban, de erről már korábban Kulin Ferenc beszélt. Nézzük meg, hogy mi a helyzet a kormánypártok oldalán. Látszólag a kormánypártok kerülnének kedvezőbb pozícióba akkor, hogyha nem születne meg ez a törvény. Lehet, hogy kételkednek ebben, de az elhangzottak alapján azt hiszem, hogy nem kockázatos az a kijelentés az elhangzottak alapján bizonyítottan, hogy milyen engedményekbe mentünk bele, és milyen liberális törvényt vagyunk hajlandók megszavazni. Tehát ez a kijelentés nem kockázatos, hogy mi csakugyan nem akarunk kormányrádiót és kormánytelevíziót, és nem akarjuk azt, hogy a régi állapot maradjon, és nem akarjuk azt, hogy állandó harc és küzdelem legyen ezen a téren, mert ez nem érdekünk nekünk sem természetesen. Nem érdekünk, hogy újra és újra a fejünkre lehessen olvasni, hogy a sajtószabadság veszélyben forog a Kormány jogai miatt, amit a régi szabályozás biztosít. A Nyugat megítélése szempontjából sem érdekünk nekünk. Tehát akarjuk a törvényt, és ezt a legliberálisabb megoldást akarjuk. De szeretném kijelenteni, hogy ha az ellenzéknek nem elegendő a világ legliberálisabb törvényjavaslata, illetve egy nagyon bizalmatlan, egy nagyon gyanakvó, doktríner és maximalista médiapolitikának nem elegendő, vagy médiapolitikusnak nem elegendő, ha a kétharmadot vétójognak tekinti az ellenzék, és le fogja szavazni ezt a törvénytervezetet, akkor mi bátran kiállhatunk ezzel a világ elé, a szó szoros értelmében megmutathatjuk, hogy mi egy ilyen liberális, és a kormánybefolyást ilyen nagymértékben kiküszöbölő törvénytervezetet kívántunk megszavazni, és meg is nyomtuk az "igen" gombot. Nem rajtunk múlott, ha az ellenzék szavazatai miatt fog megbukni, akkor, hogy úgy mondjam, mosni fogjuk kezeinket. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)