RÁDAY MIHÁLY (SZDSZ): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Ház! A probléma olyan, hogy igazán Antall József miniszterelnök úr tudna rá válaszolni, szerintem fog is előbb-utóbb. A probléma, amit Széchenyi István úgy fogalmazott meg korábban - szó szerint most nem tudom, de próbálom idézni -, hogy ha a magyarok életükben nem bírnak békésen egymás mellett megférni, legalább holtukban legyen nyugalmuk békében egymás mellett. És miután abban, hogy életükben békésen egymás mellett megférjenek, ebben nem tudok előrelépni és nem tudok segíteni, abban, hogy holtukban nyugtuk legyen, ebben szeretnék. Ez ügyben történt egy s más az elmúlt időszakban; - egy kis történelmi visszatekintés: a korábbi rendszer 1957-ben megerősítette egy fél évvel korábban hozott elképzelését, miszerint létrehoz egy nemzeti sírkertet, s az legyen a Kerepesi Temető. A Fiumei úti temetőről van szó. Megkezdődött a nemzeti sírkertté való átalakítás. Ez azt jelenti, hogy - a számok viszont pontosak - ötszázezer, körülbelül félmillió sír volt ebben a temetőben, ami ugyebár körülbelül 3-szor, 4-szer annyi halottat jelent. Ezt elkezdték kiásni és megszüntetni a temetőt, mint temetőt, és lett belőle nemzeti sírkert. Meghagytak valakit itt, meghagytak valakit ott, elköltöztettek halottakat jobbra, majd meggondolták magukat, balra+ És akkor, miután ez egy őrületté vált, hogy a temetőben ki maradhat egyáltalán a helyén, és kit hova költöztetnek, néhány lelkes ember alakított egy csoportot - úgy nevezték magukat, hogy Nemzeti Panteon Bizottság - eldöntendő, hogy már ne ássák ki a nemzet legalább jeles embereit ebből a temetőből. (15.40) Ennek a bizottságnak volt az egyik tagja Antall József korábban. Jó néhány évet eltöltött ebben a tevékenységben. Majd amikor ez a munka abbamaradt, mert föladták az ebben részt vevők, mert a jelenlegi képviselőházban, az MSZMP székházában ülő és a Kerepesi temetőben nyugvók fölött diszponáló emberekkel nem tudtak megegyezni és nem tudtak dűlőre jutni, föladták a munkát, és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum irattárában maradt az anyag. A Budapesti Városvédő Egyesület megalakította nemzeti panteon csoportját, és megkapta Antall Józseftől azokat az anyagokat, amikkel tovább lehetett lépni, sőt egyik munkatársa is csatlakozott hozzánk. Elkezdtük a munkánkat folytatni, és a bonyodalmak során rájöttünk arra, hogy a dolog megoldhatatlan úgy, ahogy Széchenyi ezt annak idején elképzelte. Antall Józsefék listáján 2200 sír maradt volna meg a temetőben - a Kerepesi temetőben. 2200, akik vagy azért, mert a nemzetért sokat tettek, vagy azért, mert a síremlék különösen művészileg értékes, kaptak volna haladékot a fennmaradásra. Csakhogy ez időközben ebben a temetőben temetkezési tilalom volt, akik temetkezhettek, azoknak megtiltották az egyházi szertartást, így nem temetkezett senki, és szép lassan kialakult egy másik nemzeti panteon, egy nemzeti sírkert Budapesten a Farkasréti temetőben, ahova temették Bartókot, Kodályt, Honthyt, Várkonyit, Devecseri Gábort, akit akarnak, mindenkit, aki az idő tájban, az elmúlt 20-25 évben hunyt el, és közben ugyebár nemzeti sírkertté avanzsált a 301-es parcella a Rákoskeresztúri temetőben, olyannyira, hogy mai újságok, megemlékezve az elmúlt napok eseményeiről - még itt láttam - olyan táblát is mutatnak, amire az van kiírva, hogy nemzeti panteon, miszerint nemzeti panteon lenne a 301-es parcella. Akkor tehát mi a nemzeti panteon, melyik az a terület, ahol egyáltalán - most nem találom ezt a képet, ahol - a nemzeti panteon létrejöhet, ahol a magyarok, vagy azok, akik a magyar nemzet történelmében és kultúrájában érdemesek, nyugodtan pihenhetnek, ahol sírjukat valaki gondozza, és ha gondozza, miből? Kialakult az a koncepció, hogy nemzeti panteon nem egy temető, hanem mindazoknak a megszentelt helyeknek az összessége, ahol a magyar nemzet halottjai fekszenek. Ebbe beleértendő a 301-es parcella éppúgy, mint Farkasrét, mint a Kerepesi temető, mint Házsongárd, mint Kassán Rákóczi sírja, Nagycenken Széchenyié, és a többiek, nem tudnám hosszan sorolni, Dessewffy Arisztidé Margonyán és így tovább. Ezeket kell gondoznunk, ha lehet, költségvetési segítséggel, alapítványokkal, egyebekkel. És ebben közöttünk, már úgy értem, hogy a miniszterelnök úr és mindazok között, akik ebben dolgoztak, tökéletes volt az egyetértés. És egyszer csak megjelent a Magyar Közlöny 50. száma, amelyben közlik a 83/1992-es kormányrendeletet az állam tulajdonából ideiglenesen ki nem adható műemlékekről. Ezek egyik tétele a Kerepesi temető. Lehetetlen állapot. Ez arról szól, hogy a Kerepesi temető a továbbiakban ugyanúgy, mint a pártállami rendszerben, kivételezett helyzetet élvez, aki oda temetkezik, vagy akit oda temettek korábban, más költségvetési pénzekből ápoltatik. Nem működik ez a dolog. A Magyar Nemzeti Panteon Alapítvány, amelyet létrehoztunk, s amelynek fővédnöki tisztét Antall József elvállalta, azt a célt tűzte elő, hogy mindazokat ápolja, akik ápolhatók, és akiknek nincsenek fennmaradt rokonai. Nem lehet különbséget tenni. Azt kérdezem tehát, illetve azt kérem, hogy a miniszterelnök úr segítsen abban, hogy ebből a kormányrendeletből a Kerepesi temető törlődjék. A Kerepesi temető ugyanúgy, mint más fővárosi temető, legyen a fővárosé, hiszen ott van most is a Fővárosi Temetkezési Intézet, ott akartak megnyitni egy új temetőrészt, ahol jelenleg komposztáló telep van; miért ne működne, és a költségvetés segítse a Nemzeti Panteon Alapítványt, és segítse a sírokat rendbe tenni, felújítani, különös tekintettel - mondjuk - a Kossuth- évfordulóra. A mauzóleum iszonyú állapotban van, és a többieké úgyszintén Budapesten és bárhol az országban. Tehát arra kérem Andrásfalvy miniszter urat a miniszterelnök úr távollétében, hasson oda, hogy a kormányrendeletet azonnal változtassák meg, ezt a pontot húzzák ki belőle. A Kerepesi temetőt nyilvánítsák közönséges temetőnek, ugyanakkor az összes sírokat tekintsük nemzeti panteonnak, amelyeket gondoznunk kell, hogy a nemzet nagyjainak sírjai (az elnök csenget) rendben legyenek, ápoljuk azokat együtt, közösen. Ehhez kérem a Kormány támogatását. (Taps.)