DÉNES JÁNOS (független): Elnök Úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés. Engedjék meg, hogy elsősorban arról beszéljek, hogy intézményesen hogyan ünnepeltük ez idén 1956. október 23-át. Az intézményes drapériák a Corvin közben is feketék voltak és a X. kerületi önkormányzatnál is. Mit sugallt a Corvin közi drapéria fekete színével? A gyászt, hogy nincs kiút. Mit sugallt a fekete drapériára kitett szerencsétlen kéz, amit egy vörös sarlós-kalapácsos csizma eltapos? Az elbukást sugalmazta. Mi 1956. október 23-án egy diadalt hajtottunk végre, és azóta a magyar nép 1956-ra mint diadalünnepre emlékezik. Ezt a diadalünnepet pecsételte meg vérével végső soron itt, 1956. október 25-én, a Parlament előtt, a véres csütörtök napján az a 105 halálos áldozat és az a 360-valahány sebesült, aki a világra fröcskölte vérét és népünk és nemzetünk és társadalmunk igazságát, egyben az egész világ igazságát, hogy a bolsevizmus igájában tovább nem akarunk élni. Ez az ünneplés jellemző 1956-ra, és ezt kellett volna ünnepelnünk 1992. október 23-án is. Végtelenül sajnálom, hogy pont a Parlament előtt+ - méltó volt ez az ünneplés küllemében, hiszen a lyukas zászlót, a szent +56-os zászlót terítették a Parlament lépcsőire, amely ezt a véres eseményt 1956-ban tehetetlenül végignézte. És itt és ekkor történik a nemzet és a társadalom meggyalázása. Ki tette ezt, miért tette ezt, mi ennek az értelme? Természetesen, nem módszer ismételten 10 millió fasisztával fenyegetőzni. Természetesen, nem méltó és nem érvelés tizen-húszéves fiatalemberek kis csoportjára hárítani a felelősséget. De igenis, fölmerül a tisztelt Ház felelőssége: amikor a Parlament a honvédség ügyében a költségvetésről szavazott, milyen alapon hagyta fel a Honvédelmi Minisztérium a honvédség nemzeti nevelésben való kötelezettségét holmi pénzügyi érdekekért. Milyen alapon mondott le a Parlament arról a felelősségről, amilyen felelősséggel az iskolákban nemzeti-keresztény öntudattal - választásunk értelmében - nevelni kell az ifjúságot? Ez a kérdés, kérem, e szörnyű fiaskó után, ami nem is fiaskó, hanem egyszerűen tragédia, erkölcsi, szellemi, mindenféle szempontból tragédia. Amikor ezt elmondom, akkor hivatkoznom kell arra is, hogy mindent elkövettem, hogy ezt elkerüljük. Hisz 1992. szeptember 19-én 70-80 ezer ember adta jelét annak, hogy eddig, és ne tovább! És ezt semmibe vették. Semmibe vették sajtócézáraink, és semmibe vették sokan mások, és ezzel a semmibevevéssel kellett szembenézni 1992. október 23-án a legnagyobb közjogi méltóság szintjén. A magam részéről a köztársasági elnök úrnak teljes személyi és hivatali tisztségének és méltóságának megfelelően hivatkoztam 1990. augusztus elején, amikor ugyancsak a "pártpaktumék" mohóságában, élhetetlenül, pár nappal augusztus 20-a előtt kiáltották ki köztársasági elnöki méltóságát. Nem érdemelte meg Göncz Árpád, sorstársam, rabtársam, hogy augusztus 20-án a nemzet színe előtt legyen köztársasági elnök? Ha ez megtörténik, meg lehet vele ezt csinálni 1992. október 23-án, egy nemzeti ünneplés közepette? A magam részéről a Parlament előtt elmondott beszédemet - bocsássanak meg, helyesbítek: a Kossuth téren elmondott beszédemet - egy az egyben elküldtem Göncz Árpád köztársasági elnök úrnak, és titkárságán keresztül kértem a meghallgatásomat. A meghallgatásra sor került egy kis időkihagyással, és így történt a meghallgatások sorrendje, hogy 1992. október 12-én délelőtt 10 órára szólt a meghívásom, és mint tudjuk, előtte való héten, csütörtökön a tisztelt ellenzékkel tárgyalt a köztársasági elnök úr, pénteken az ugyancsak tisztelt koalícióval, és hétfőn 10 óra után - 11 órára, ha jól tudom - Réti Miklós képviselő volt hivatalos a köztársasági elnök úrhoz; és miután remekül, szinte Isten ujjával szerveződik a figyelmeztetés, hogy: eddig és ne tovább, és felelősség - kedden a miniszterelnök úr és a köztársasági elnök úr beszélgetett egymással, kedden este, ha jól tudom, a köztársasági elnöki rezidenciában. Ezek után történik, hogy a köztársasági elnök úrral való beszélgetésünk mindössze három és fél percig tartott. Ez a három és fél perc bizonyítja, hogy én mindent elkövettem azért, hogy ez ne érhesse a köztársasági elnök urat. A köztársasági elnök úr féltését és megbecsülését én végső soron kifejeztem azon az 1990. augusztus tizen-valahányadiki napon is, amikor keblére tűztem, tehetetlen kétségbeesésemben, mert mintegy 250-300 piros és fehér madaras közönség és Hornyák-féle társaság "Árpikám, Árpi bácsi" kiáltásokkal szinte- szinte már akkor lehetetlenné tette ezt az ünnepet. (18.10) A féltés és a kétségbeesés tűzette keblére az +56-os szent, lyukas zászló jelvényét. Érdekes módon a tisztelt sajtó ezt nem közölte le. Vajon ha a tisztelt sajtó érezte volna a felelősséget, hogy ezt a kis egyszerű pillanatképet leközli, már ez nem mentette-e volna meg Göncz Árpádot és ennek az országnak a becsületét attól, ami történt 1992. október 23-án? Vegyék tudomásul kedves uraim - bocsánatot kérek szépen, úgy látszik, még kicsit tanulnom kell - megismétlem, kedves hölgyeim és uraim, hogy 1956. okóber 25-én a Parlament előtti, vérrel festett köveken nemcsak a bolsevizmus bukott meg, mert azt már elítélték tulajdonképpen nagyjából, hogy lehetetlen, nem ilyen messze itt az Akadémia utcában, ahol Szuszlov úr és Mikojan úr tárgyalt, ugyanennek a vonalnak a tengelyében a Honvédelmi Minisztériumban a szovjet vezérkari helyettes tárgyalt, és ad acta tették a Rákosi-Gerő-féle bandát. És ekkor következik a provokáció. Ugyanaz a provokáció, ami napjainkban lejátszódik. Ez a provokáció, amely lehetetlenné tette a további nemzeti és társadalmi kibontakozást. 1956 véres csütörtökén nemcsak az ortodox bolsevizmus bukott meg, hanem annak mindenféle válfaja: a reformkommunizmus, a revizionizmus, mindenféle rózsaszín álom és elképzelés. A térség és a világ népei hangsúlyt és kifejezést adtak annak, hogy a világban úgy akarnak élni, mint nemzet és társadalom. Ez volt +56 végső mondanivalója is, és a szörnyű 35-36 év után is ugyanez van a magyar nép és a magyar társadalom szívében. Nemzetként, társadalomként jogunk van ezredéves keresztény történelmünk és erkölcsünk alapján Európához. Nem lehet kisebb a jogunk, mint Ausztriának vagy a még meg sem születő Szlovákiának, nemzetként, társadalomként kell Európához fölcsatlakoznunk. Ennek csak akkor van lehetősége, ha minket mindnyájunkat kötelez az a szellem, az az erkölcs, amelyet 1956-ból örökségként kaptunk és hoztunk, mely legfőbb öröksége a magyar ifjúságnak, amely a következő évezred küszöbén, ez évtized, ez évszázad végén el kell hogy jusson 1956-ban szerzett történelmi örökségéhez. És ettől semmiféle ármánykodás ezt a nemzetet, ezt a társadalmat, ezt az ifjúságot nem ütheti el. Nem ütheti el azért, mert a nép természetes élete és lüktetése révén túllép mindenféle mesterkedésen. Túllép mindenféle Oláh-féle ide-oda álláson. Hisz Oláh urat hogy ismertük meg a 90-es és a 89-es évek elején, Oláh úr mikor mondott igazat érzelmileg? Ne értessék félre, a magam részéről nem vagyok híve a fasizmusnak. De vagyok az a korosztály, amelyet ezzel már nem lehet megfélemlíteni, miután 1930. január 5-én születtem - de ezt már a tisztelt Háznak elmondtam -, és ezt a korosztályt, ezt a generációt, gyermekeinket, fiainkat nem lehet fasizmussal riogatni. Ha pedig van 30-40-50 ilyen szerencsétlen fiatal, tessék iskolában, társadalomban, kultúrlehetőségek közepette, honvédségnél a nemzet és a haza hűséges fiává nevelni. Ezt kell megtanulnunk ebből a szörnyű eseményből. (Taps a jobb oldalon.) A magam részéről most már befejezem, és az ügyet az alkotmányjogi bizottság hatáskörébe ajánlom, annak a szellemnek megfelelően tárgyalja, amely szellemben megbízatását az 1990. márcus 25-i és április 8-i választáson kapta, és abban az arányban és abban az összetételben, ahogy erre ez a választás akkor megbízta. (Taps a jobb oldalon.)