SESZTÁK LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A magyar költségvetésre a deficit jellemző az utóbbi években. 1991-ben 114 milliárd, +92-ben 200 milliárd és 1993-ban 185 milliárd a tervezett deficit. Ha ehhez még hozzáírjuk az idei társadalombiztosítási támogatás, - amely 40 milliárd -, akkor ez 220 milliárd forint deficitet jelent, ami a bruttó hazai termelés 8%-át jelenti. Az államadósság viszont 2000 milliárd forintot ér el, ami önmagában is komoly kamatterheket ró a költségvetésre. A következő 2-3 évben ez a tendencia valószínűleg nem fog lényegesen változni, a deficit nem fog a GDP 5%-a alá csökkenni - ami elfogadható volna -, tehát a jelenlegi tendenciák szerint együtt ell élnünk a magas deficittel. A költségvetés kiadási és bevételi oldalára egyfajta eleve meghatározás jellemző: mindkét oldal kényszerpályán mozog. Nézzük a bevételeket! A bevételek elsősorban a jövedelmektől függnek, a jövedelmek viszont folyamatosan csökkennek. A gazdálkodó szervek befizetései abszolút értékben is csökkentek. 1991-ben ez 200 milliárd, +92-ben 141 milliárd várható, és +93-ban 188 milliárd a tervezett. (10.40) Abszolút csökkenés mellett a befizetések részarányának csökkenése is megfigyelhető, 1991-ben ez 34,2%, 1993-ban csökken 22,1%-ra. E mögött a csökkenés mögött egyfelől az áll, hogy sok a veszteséges vállalat és alacsony a vállalatok jövedelemtermelő-képessége és ennek következtében csökken az adóbefizetésük is. Másfelől viszont a privatizáció, a társasággá alakulás csökkenti a hagyományos adóbefizetői bázist és az új vállalkozási formákban működő vállalatok befizetései lényegesen alacsonyabbak. Harmadrészt rossz az adómorál és az illegális tevékenységek kiterjedtsége lehetetlenné teszi az adók kivetését és beszedését is. Sokszor felmerül az ellenőrzés hiánya, s itt szeretnék Király Zoltán képviselőtársam felszólalására reagálni, aki kifogásolta pont az ÁSZ-nál a béralap növekedését, pedig az ÁSZ tevékenysége igen hasznos, ez minden vizsgálatnál már bebizonyosodott. Tehát ez egy kicsit demagógia volt. A bevételek közül a fogyasztói és a lakossági adók jelentősen növekedtek, a terhelés így a vállalkozási szférából áttevődött a lakosság körébe. Az ÁFA és a fogyasztási adó +91-ben 286 milliárd, +93-ban 458 milliárdra nő, mely a bevételeken belül 58-ról 68%-ra növeli az arányt. Hangsúlyozni kell, hogy ennek az elvnek az alkalmazása csak rövid távon eredményes és csak akkor nem, ha nem csökken közben jelentősen a fogyasztás. Ugyanis az adózás mértékének megnövekedése 286 milliárdról 458 milliárdra azért következett be, mert ha nem tudjuk a fogyasztást adóztatni, akkor a jövedelmeket adóztatjuk és ennek viszont egy olyan hátránya is felmerülhet, hogy ha csökken a fogyasztás, akkor természetesen a bevétel is csökkenni fog. Nézzük meg a kiadásokat! A kiadások között legnagyobb tételek a következők. A költségvetési szervek támogatása 23,6%, az önkormányzatok támogatása 23% és az adósságszolgáltatás kamatterhe 17,9%, ezen kívül még hozzájön a társadalombiztosítás közreműködésével folyósított ellátások egy nagy tétele, mely 10,4%. A fenti tételek közül az első kettő gyakorlatilag fix, rögzített nagyságú, független a GDP alakulásától. A másik két tétel pedig a GDP csökkenésével növekszik. A szociális jellegű kiadásoknál ez nyilvánvaló. Az adósságszolgálatnál pedig közvetett a hatás, mert kisebb GDP-hez nagyobb deficit és ezért nagyobb államadósság tartozik és a nagyobb államadósság nyilván nagyobb adósságszolgáltatási terheket is jelent. Gond, hogy a felhalmozási kiadások aránya igen alacsony, ez 2,1%. S ez az alacsony arány azért is problematikus, mert csak ezektől a kiadásoktól várható a gazdaság élénkülése, a kínálati oldal átalakulásának felgyorsítása. A költségvetési bevételek és kiadások sajátos formája szintén szinte kényszerpályára helyezi az egész költségvetést. A költségvetési determináció lényege tehát az, hogy az egyik oldalon az alacsony bevételek, a másik oldalon az eleve nagy elkötelezettség, a mozgástér teljes szűküléséhez vezet. Éppen a mozgástér beszűküléséből, a távlati költségvetési gondolkodás ellehetetlenüléséből következik, hogy a kialakult költségvetési ördögi kör képe alakul ki. Csökken a GDP, egyre erősebb mértékben csökkennek a bevételek, miközben a kiadások nagy része fix, a másik része pedig nő a nemzeti jövedelem csökkenésével. Ezért aztán mind a két oldal a deficitnövekedés irányába hat. A GDP csökkenésével tehát egyre inkább nő a deficit. Az ebből való kilépés csak akkor lehetséges, ha nő a nemzeti jövedelem és nő a foglalkoztatási arány is. Másfelől viszont látni kell, hogy a deficit önmagában is csak a GDP csökkenése irányában hat, a deficit finanszírozása külső vagy belső forrásokat igényel és ezáltal csökkenti a produktívan felhasználható termelési tényezők mennyiségét. A körkörös leépülés mechanizmusa a következő. A csökkenő nemzeti jövedelem növeli a deficitet, a növekvő deficit pedig tovább csökkenti a nemzeti jövedelmet. Tehát egy induló GDP-csökkenés önmagában is egy jelentős leépülési folyamatot indít be, ha nincs ellenirányú gazdaságpolitikai beavatkozás. A deficit ezen negatív visszahatása komoly akadályokat gördít mindenfajta aktív költségvetési politika elé, mert az ilyen politika önmagában is növeli a deficitet, amely viszont negatívan hat vissza. Tisztelt Ház! Az immáron óriásira duzzadt költségvetési deficit és az államadósság önmagában is gond. De a fő baj nem a hiány nagysága, hanem annak növekvő tendenciája. Mivel a nemzeti jövedelem csökkenése miatt a bevételek rendre elmaradnak a tervezettől, miközben a kiadások egy része nem csökken, másik része - mint például a szociális kiadások - pedig nő, ezért a deficit abszolút és relatív értelemben is növekszik. A növekvő deficit viszont tovább csökkenti a jövedelmet. Ebből az ördögi körből csak úgy lehet kilépni, ha a nemzeti termelés csökkenése megáll és a növekedés beindul. Az adott helyzetben azonban a piaci erőktől, a magánszférától ez a fordulat nem remélhető. Az államnak kell ezt a szerepet - ha ideiglenesen is - magára vállalnia. Az élénkítés beindulásához költségvetési kiadásokra van szükség. A nagy deficit miatt azonban csak igen csekély kiadásnöveléssel lehet számolni, mindenképpen szükséges tehát a költségvetési kiadások átcsoportosítása. Elsősorban olyan típusú kiadások jöhetnek szóba, amelyek elősegítik a gazdasági szerkezet átépítését, a strukturális válság oldását, jelentősen hozzájárulnak a vállalkozások megerősítéséhez, az infrastruktúra fejlesztéséhez. Az ilyen típusú kiadásoktól joggal várható el, hogy multiplikatív módon növelik a nemzeti jövedelmet és ez a jövedelemnövekedés nagyobb lesz, mint a deficit növekedéséből következő GDP-csökkenés. Tetszőleges összetételű költségvetési kiadásnövekedés nyilvánvalóan nem indít be multiplikatív folyamatokat. Csak azok a kiadási elemek jöhetnek tehát szóba, amelyek szabad munkaerőt és fölös termelőkapacitásokat mozgatnak meg és ezáltal pótlólagos jövedelmet hoznak létre. Figyelembe véve a magyar gazdaság jelenlegi helyzetét, mozgósítható termelési tényezők minden bizonnyal találhatók, különösen az infrastrukturális ágazatok területén, tehát a multiplikátor hatás érvényesülésével reálisan számolhatunk. A multiplikátor nagysága és végső hatása természetesen függ a deficitfinanszírozás módjától is. A plusz pénzfinanszírozás nagyobb multiplikációt eredményez, mint az adósságfinanszírozás, de cserébe ennek nagyobb az inflációt gerjesztő hatása is. Elengedhetetlenül fontos a költségvetési kiadásokon belül azoknak az elemeknek a növelése, melyek a gazdasági struktúra megváltozásához, az infrastruktúra javulásához és a vállalkozások élénküléséhez jelentősen hozzájárulnak. (10.50) Természetesen nem a deficit növelése árán. S természetesen növelésük mellett gondoskodni kell arról is, hogy hatékonyan a kitűzött célok megvalósulása érdekében működjenek, elsősorban a foglalkoztatási alap, a befektetési ösztönzési alap, a műszaki fejlesztési alap és a kisvállalkozói garanciaalap nagyobb költségvetési támogatására lenne szükség. Tisztelt Ház! Mindenekelőtt azt kell világosan látni, hogy az ország jelenlegi teljesítőképességéhez mérten - hangsúlyozni szeretném, hogy nem a jogos és az elvárt igényekhez képest - túl nagy a költségvetés szociális elkötelezettsége. Kézenfekvő lenne tehát a szociális ellátás területét korlátozni. Ez azonban reálisan nem járható út. A már egyszer elfogadott és megszokott állami gondoskodást nem lehet súlyos társadalmi és politikai feszültségek nélkül egykettőre csökkenteni. Marad tehát a lassú és a megfontolt visszavonulás, amely azonban rövid távon nemigen érezteti hatását, s nem enyhíti számottevően a költségvetés gondjait. A másik, ezzel összefüggő probléma az, hogy az államilag szervezett és finanszírozott szociális ellátás igen alacsony hatásfokú. A nem kielégítő működés tettenérhető mind az oktatás, mind az egészségügy, mind a kultúra területén, egymás mellett létezik az égető hiány és a nagymértékű pazarlás. Ezen az áldatlan helyzeten csak a költségvetés nagy elosztó rendszereinek átalakítása, gyökeres formája tud segíteni. Vitán felül áll, hogy ez az átalakítás igen nagy előkészítéseket, sok időt, és különösen nagy erőfeszítéseket igényel, de azért azt is be kell látni, hogy itt a Kormánynak van pótolnivalója. Egy decentralizáltan működő rendszer sokkal jobban ki tudná használni a lehetőségeket és a vele szemben támasztott igényeknek is jobban megfelelne. A mai nehéz helyzetben képtelenség azt a feladatot felvállalni, hogy a társadalom egészének állampolgári jogon juttassanak alapvető szociális ellátást, és hogy a társadalom nagy részét megvédjék a gazdasági válság következményeitől. Ebben a helyzetben csak a rászorultsági elv lehet az irányadó, s csak a társadalom legalsó jövedelmi sávjaiba tartozók megsegítése tűzhető ki célul. Ennek viszont könnyen az lehet a következménye, hogy a közvetlenül felettük lévő csoportok is lecsúsznak a szegénységbe. Éppen ezért ezekkel is tenni kell valamit. Itt azonban nem a direkt segélyezés a célravezető, hanem a gazdasági életbe való hatékony bekapcsolódás lehetőségének a megteremtése. Az általánosságok után egy-két részletesebb dologról, vagy specifikusabb dologról szeretnék szólni. Ez pedig a +93-ban bevezetésre kerülő kétkulcsos ÁFA. A kétkulcsos ÁFA problémája itt nem az adózás elvével és módjával kapcsolatos, hanem a tartalmával. Az alapvető létfenntartási cikkekre és szolgáltatásokra kivetett adó elsősorban a szegényebb rétegeket érinti súlyosan, az ő terheik nemcsak abszolút mértékben nőnek, hanem relatíve is, hiszen az ő fogyasztásukban jóval nagyobb részarányt képviselnek azok a termékek, amelyek eddig adómentesek voltak, de a jövőben forgalmi adóval terheltek lesznek. A fenti problémák ellenére sem lenne azonban célszerű elállni a kétkulcsos ÁFA bevezetésétől, hiszen nélküle minden bizonnyal összeomlana a jövő évi költségvetés, és ezenkívül ez az adóztatási rendszer a jövőbe mutat, hiszen Nyugat-Európában is a fogyasztások adóztatása jelen van. Mivel a direkt adók - a személyi adó és a társasági adó - behajtása jelen helyzetünkben szinte reménytelen, ezért jobb híján marad az indirekt adóbeszedés, amely várhatóan eredményesebb lesz. Mindazonáltal meggondolandó, hogy a kétkulcsos ÁFA-ra való áttérés némi kompromisszummal jöjjön létre, mely talán nem csorbítja az eredetileg kitűzött célokat sem, ugyanakkor viszont a társadalom is jobban elfogadja, és erre - ha megengedik - két variációt hoznék fel és ismertetnék képviselőtársaimmal. Az egyik: megfontolandó lenne, hogy az alapvető létfenntartási cikkek, az élelmiszerek egy jól körülhatárolható körében továbbra is fennmaradjon a nullakulcsos ÁFA. És hangsúlyozom, hogy csak egy jól meghatározott körben. Ilyenek lennének például a pékáruk, a tőkehús és a gyógyszereknek egy része. Ez a javasolt lépés természetesen sértené a kétkulcsosság alapelvét, de a jelenlegi helyzetben egy kompromisszumot képezhetne, és mivel az EK-hoz való csatlakozásunk még - sajnos, vagy hál+ Istennek - egy kicsit messzebb van, ezért az addigi időben ezt a nullakulcsos kivételt felül lehetne vizsgálni. De hangsúlyozom, hogy e nullakulcsos termékek meghagyása nem lehetne nagyobb az előzetes számítások szerint 10 milliárd forintnál. Ez nyilván kiesést jelent. Viszont a mérleg másik serpenyőjében a kisebb társadalmi és szociális feszültség, és bizonyos fokig az alacsonyabb árszinvonal-emelkedés is mérlegelendő. A másik ilyen probléma a kétkulcsos ÁFA-val, és amire javaslatot szeretnék tenni, az pedig a lakásépítésre vonatkozó ÁFA-visszatérítés bizonyos értékhatárig. Ez az értékhatár két-négymillió forint között mozogna, és település szerint differenciálódna, hiszen nem ugyanazok a bekerülési összegek egy nagyvárosban, mint például Budapesten és egy kistelepülésen, egész mások a lehetőségek két- és négymillió, vagy ötmillió viszonylatában. Ha például e két- és négymillió forintig a jövőben is az ÁFA visszatérítését ebben az esetben fenntartanánk, akkor ezzel a kis jövedelműek lakáshoz jutását is elősegítenénk, és a gazdasági élénkülést is, mert az építés igen pozitív multiplikatív folyamatokat generál. És emellett még elejét vehetnénk az ingatlanpiac várható nagy áremelkedésének is. És ezt az ÁFA-visszaigénylést én jobbnak tartom, mint a kompenzációt, mert a kompenzációs visszatérítés módszere nem ösztönöz a nagyobb komfortfokozatú lakások építésére, nehezen ellenőrizhető a célirányos felhasználás, és nem segíti elő a számlaadási fegyelem megszilárdulását sem. Mert hogyha a támogatásokat kapják, akkor két- három gyereknél a költségvetési elképzelés szerint egy olyan összeghez juthatnak az építkezők, amely egy kisebb komfortfokozatú lakás felépítésére nulla tőkével is megvalósítható, és természetes, hogy ebben az esetben nem fognak ÁFA-számlákat kérni, hogy ÁFA-t igényeljenek, és ez fellazítja az amúgy is laza számlázási fegyelmet. Megítélésünk szerint ebben az esetben szintén egy 10 milliárdos kiesés jelentkezne a költségvetésnél. Erre a kétszer 10 milliárdos kiesésre viszont szeretnék javaslatot tenni a bevételi oldalon is. A következőket látnánk, hogy a bevételkiesést pótolnánk: Az első, a bérezési és egyéb normák betartatása a külföldön dolgozóknál. Ez számításaink szerint körülbelül 8 milliárd bevételt jelentene. A tranzitdíjak emelése, a nyugati tarifáktól való elmaradáshoz való közelítés érdekében, ez másik 4 milliárdot vagy 5 milliárdot jelenthetne, és a Nyugaton sem ismeretlen harmadik tétel, amelyik a magas árfekvésű termékeknek az adóját növelné. Ez újabb 4 milliárdot jelenthetne, és ezáltal a két kiadás és a bevétel egyensúlyba kerülne. Köszönöm a türelmüket. (Taps a KDNP padsoraiban.) (11.00)