GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, Elnök Úr! Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy egy mondatban reagáljak a Sóvágó László képviselőtársam által mondottakra, és utána előadjam az általam tervezetteket is. Tulajdonképpen csak a tanácstalanságomat szeretném megfogalmazni Sóvágó László hozzászólása után. Ő ugyanis azt mondta, hogy épeszű ember nyilván nem fogadhatja el az önkormányzatok szja-részesedésének ilyen mértékű visszafogását, majd utána arról is beszélt, hogy a szívükre sem hallgathattak sajnos a kormánypárti képviselők, mikor szavaztak ebben a kérdésben. Ha se az eszükre, se a szívükre, akkor nem tudom, hogy igazából mi alapján szavazták meg ezeket a javaslatokat. (Zaj a kormánypártok soraiban. - Közbeszólás: Oda kellett volna figyelni!) Engedjék meg, hogy itt, ebben a részletes vitában, amely rendhagyó részletes vita abban az értelemben, hogy először tárgyalunk két fordulóban a költségvetésről, és így most mód nyílik arra, hogy már döntés közben, a végleges költségvetés elfogadása előtt, de már az alapvető döntések meghozatala után egy kicsit visszatekintsünk arra, hogy milyen helyzetben is van ez a költségvetés, mik azok az elfogadott fő irányok, amelyeket az Országgyűlés szavazatával már megerősített, és milyen mozgástér maradt a továbbiakban a költségvetés számára. Ezért először nagyon röviden szeretném összefoglalni a benyújtott költségvetési törvénnyel kapcsolatos észrevételeinket, majd a Szabad Demokraták Szövetségének módosító javaslatairól és azok sorsáról foglalnám össze a nézeteimet. Azt tudjuk, hogy a Kormány költségvetése logikájában és szerkezetében nem tért el az előző évek költségvetéseitől. Az államháztartásban centralizált jövedelem arányát érdemben nem változtatta az idei tényhez képest, illetve az idei, eredetileg tervezett értékhez képest mintegy 6%-kal növelte. Azaz a hagyományos számbavétel szerint jövőre az államháztartás költi el az összes megtermelt jövedelem - szakszóval a GDP - 73,6%-át, de a halmozódást kiszűrő, ún. konszolidált mérleg adatai szerint is a 64,5%-át. Ezzel az aránnyal Magyarország simán veri a skandináv jóléti államokat, amelyek ilyen 55-60% körüli mértékben centralizálnak, nem beszélve az állami gondoskodás hagyományait kevésbé hordozó országokról, mint például az Egyesült Államok, ahol ez az arány 40% alatt marad. Persze könnyen kiderülhet, hogy még így is túl kedvezőre van festve a kép, a centralizáció még magasabb lesz. A törvényjavaslat ugyanis feltételezi, hogy jövőre a GDP már nem csökken tovább, s ha ez mégis bekövetkezik - ami természetesen nem kizárt a jelenlegi gazdasági folyamatok alapján -, akkor a mégiscsak megtermelt jövedelmeknek nagyobb hányadára lesz szükség a közkiadások fedezésére. Ha ez így lesz, az államháztartás összesített deficitje eléri a 250-300 milliárd forintot, a GDP 8-9%-át. Egy ilyen mértékű hiány finanszírozásához pedig már nem elegendők a lakossági megtakarítások, és vagy pénzhígulás következik be, vagy újabb külföldi források bevonására lesz szükség. Ezzel azonban sajnos, végképp bezárul a kör, a hiány olyan mértékűvé válik, amely már öngerjesztő. Ezek a gazdaságban erősödő, öngerjesztő válságtünetek nyilvánvalóvá teszik, hogyha a hosszan elnyúló visszaesés, stagnálás korszakát fellendüléssel akarjuk felváltani, akkor az államháztartás pénzigényének kielégítésére zsugorodott, torzult monetáris politikát függetleníteni kell a rövid távú kormányzati érdekektől. A költségvetési politikának pedig a monetáris rendszer és a vállalati szektor elsorvasztása nélkül kell megtalálnia a kivezető utat saját kelepcéjéből. S mert ennek éppen az ellenkezője történik, most már valóban nagy a baj. Miközben ezek a válságjelenségek önmagukat erősítik, a Kormány a törvényjavaslataival mindössze két csodafegyvert vetett be. Az egyik az, hogy a deficitfinanszírozás érdekében rátelepszik a pénzügyi szektorra, és a roppant méretű belföldi államadósság után fizetendő kamat mértékének meghatározása és az állampapír-kereskedelem kézben tartása révén gyakorlatilag államosítja a monetáris politikát. A másik ilyen csodafegyver az adóemelések fegyvere. Most mit mondhatott ebben a helyzetben és mit mondott az SZDSZ? Mindenekelőtt azt kívántuk leszögezni, hogy ezen az önsorsrontó elosztási rendszeren nem érdemes toldozgatni. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy az autónkon zörög-e a hátsó lökhárító, miközben zuhanunk le vele a szakadékba. Nekünk tehát egy új utat kell találni, és erre az új útra két rendszerben tettünk javaslatot. Az első a sokat emlegetett államháztartási reform, elmondtuk, nem akarom hosszan mondani, öszszefoglalni, ez egyrészt jelenti az állami feladat- felülvizsgálat alapján végrehajtott szelektív kiadáscsökkentési programot, költségvetési szervek megszüntetését, nonprofit szervezetekké alakítását, piacosítását. A másik a költségvetés bevételi szerkezetének reformja lenne, harmadszor a központosítás és újraelosztás szintjeinek a központi költségvetés és önkormányzatok közötti teljes újraszabályozása és az önkormányzatok szerepének jelentős növelése lenne. És végül, amit kértünk, javasoltunk, az az adórendszer és szociálpolitika következetesebb szétválasztása és olyan rendszer kialakítása, amely erősebben támogatja a jobban rászorulókat, mint a kevésbé rászorulókat. Javaslataink másik csoportja, amelyek már könnyebben fordíthatók a Kormány benyújtott törvényjavaslatának nyelvezetére, könnyebben illeszthetők azok logikájára, az az aktív vállalkozásbarát gazdaságpolitika pénzügyi eszközrendszerének megteremtésére irányul. (9.40) Olyan javaslatokat fogalmaztunk meg, hogy a felhalmozási kiadások további csökkenésének meg kell állnia infrastruktúra-fejlesztő beruházási programok révén; térség- és ágazati válságkezelő programok kialakítását, azok beindítását javasoltuk; javasoltuk a monetáris politika leválasztását a költségvetésről, illetve ennek a pénzügyi hátterének a megteremtését, és mindenekelőtt javasoltuk a privatizáció gyorsítását, a keresletet elősegítő pénzalapok létrehozásával, feltöltésével és működtetésével. E javaslatokat bővebben nem kívánom itt most kifejteni - erre mód volt a vita során. Konkrét módosító indítványaink ez utóbbi, második csoportba tartoztak elsősorban. Így például forrásátcsoportosítás révén 6 milliárd forintos fedezetet állítottunk az egyébként üresen lebegő kisvállalkozói garanciaalap mögé. Talán tudják képviselőtársaim, hogy a költségvetési törvény azt mondta, hogy majd a privatizációs bevételekből megteremtik a fedezetet, a privatizációs bevételekkel rendelkező Vagyonpolitikai Irányelvek pedig említést sem tett erről az alapról: tehát volt egy szabadon lebegő nem értelmiség, hanem kisvállalkozói garanciaalap, amelynek a fedezetét átcsoportosításokkal igyekeztünk megteremteni. Jelentősen bővíteni javasoltuk az aktív foglalkoztatáspolitikát, a munkahelyteremtést szolgáló foglalkoztatási, illetve a területfejlesztési alapokat; és a mezőgazdasági átalakítási és újjáépítési alapot is közel kétszeresére kívántuk növelni. Most már, a szavazások első fordulójának lezárása után nem kevés keserűséggel állapíthatjuk meg, hogy mindebből csupán a foglalkoztatási alap részbeni növelése valósult meg - nem utolsósorban nyilván azért, mert ezt az igényt, ezt a javaslatot az Érdekegyeztető Tanács is megerősítette. Míg a most említett javaslatainkat a kormánytöbbség önfejűsége tette hidegre, addig az első csoportban összefoglalt elképzeléseink az államháztartás reformjáról többségükben lefordíthatatlanok a benyújtott költségvetés logikájára. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a hagyományos költségvetési tételekkel nemigen volt mit kezdeni: egy vadonatúj költségvetést és adótörvényeket kellett volna benyújtani. Ezért ebben a körben, ebben a csoportban a módosító javaslataink arra korlátozódtak, hogy a párhuzamosságokat, a pazarlásokat próbáljuk mérsékelni: olyan intézményi kiadásokat próbáltunk szűkíteni, visszafogni, amelyek egyrészt pazarlást jelentenek a jelenlegi rendszer logikáján belül is, másrészt pedig forrásokat teremthettek az előbbiekben említett gazdaságélénkítő és vállalkozássegítő programjaink számára. Ehhez a szerkezethez illeszkedően, ebben az államháztartási reformkörben tulajdonképpen csak két, igazán lényeges javaslatot tettünk. Az első: mindenekelőtt az önkormányzatok szabad rendelkezésű forrásait kívántuk bővíteni az szja helyben maradó részének megemelésével. Itt idézőjelben mondom ezt, hogy "megemelés", hiszen tudjuk, hogy idén még 50-50%- ban osztozkodott a Kormány és a helyi önkormányzat ezen a bevételen, és az általunk javasolt 40%-os önkormányzati részesedés csak a Kormány javaslatában szereplő 30%-hoz képest lenne emelés, az idei valósághoz képest már ez is drasztikus csökkentést jelent. Mindenesetre javaslatunk - párosulva az önkormányzati szja-részesedés legkisebb garantált összegének emelésére vonatkozó indítványunkkal - mintegy 18 milliárd forintos többletforrást biztosított volna a helyi önkormányzatok számára, lehetővé téve az intézmények, óvodák, iskolák, orvosi rendelők működésének biztosítása mellett az új, elsősorban szociálpolitikai feladatok ellátását is. Talán mondanom sem kell, hogy ez a javaslatunk sem talált értő fülekre, pedig a javaslatok benyújtását az önkormányzatokkal folytatott hosszas egyeztető tárgyalások előzték meg, ahol még arra is gondot fordítottunk, hogy a népszerű, ám egy komoly vitában kevésbé védhető "Ki tud nagyobbat mondani? Ki tud többet kérni?" című népi játékba ne szálljunk be - ehelyett egy reális számításokon nyugvó és a forrásfedezetet is felmutató javaslatot alakítsunk ki. Végül is ebből az első szavazási fordulóból az kerekedett ki, hogy az önkormányzatok még az eredetileg benyújtott javaslathoz képest is rosszul jártak, hiszen 8 milliárd forintos többletelvonásaikat mindössze 3,9 milliárd forintos támogatásnövekmény ellentételezi. Különösen veszélyesnek tartjuk, hogy a céltámogatási kereten belül a folyamatban lévő beruházások előirányzatát is csökkentették, amivel egyes beruházások a helyi önkormányzatok számára nyilván létfontosságú, víz-, csatorna- és egyéb jellegű beruházások folytathatóságát, illetve befejezhetőségét kockáztatják. Röviden szólnom kell az Érdekegyeztető Tanácsban folytatott tárgyalásokról és azok eredményeiről is. Nem kívánom bővebben értékelni, hiszen mikor Kupa Mihály miniszter úr bejelentette a tárgyalások eredményét, akkor a frakciónknak is módjában volt erre reagálni, mégis, most már jobban áttekintve a javaslatok költségvetési kihatásait, nem kerülhető ki, hogy visszatérjünk ennek az értékelésére. A miniszter úr akkor, a napirend előtti felszólalásában arról beszélt, hogy ezek a megállapodások körülbelül 36 milliárd forinttal érintik a költségvetés pozícióját, ennyit gyengítenek, vagy ennyi többletforrás-bevonásra van szükség ahhoz, hogy végrehajtható legyen a megállapodás. A mi számításaink szerint ez a 36 milliárd forint legalább 42 milliárd forint, tehát valamivel nagyobb összegről van szó - ugyanakkor a mögé felsorakoztatott, beállított forrásokkal kapcsolatban is vitánk van a miniszter úrral, és azt hiszem, hogy ez a lényegesebb vitapont. Varga Mihály a FIDESZ nevében már jelezte: nem egészen látják ők sem azt, hogy az egyes minisztériumok, egyes költségvetési fejezetek igazgatási kiadásainak mérséklésével, az onnan történt megtakarításokkal lett volna valóban ellentételezve a megállapodásoknak egy jelentős része. A miniszter úr akkoriban 15 milliárd forint körüli összegről beszélt. Hogyha összeadjuk azokat a tételeket, amik valóban az egyes minisztériumok, illetve azok intézményeinek a működtetéséből adódnak, összesen 4 milliárd 600 millió forintot találunk, ami szemben áll a 42 milliárd forintos többletigénnyel. Felmerül a kérdés akkor, természetesen, hogy honnan van a többletpénz, milyen forrásokat állított be a Kormány a kissé késve megkezdett, és ezért a parlamenti tárgyalásokkal igazán összhangba nem hozható érdekegyeztető tárgyalásokon kötött megállapodás fedezetére. Először is azt kell leszögeznem, hogy a források jó része, túlnyomó része egy légvár, egy szappanbuborék, ami mögött nincs igazi forrásfedezet. Az van mögötte, hogy a papír elbírja, és be lehet írni nagyobb számokat. Mondom a példákat, hogy mire gondolok. Mi a költségvetés vitája során beterjesztettünk olyan indítványt, hogy indokoltnak látjuk 15 milliárd forinttal megemelni a privatizációs bevételek előirányzatát, mert úgy számítjuk, úgy tekintjük, hogy erre még mód van. Akkor a Kormány hevesen ellenezte ezt, hogy 15 milliárd forinttal emelni lehetne a privatizációs bevételeket, ezt a javaslatunkat elutasították - ez egy benyújtott módosító javaslat volt -, majd egy héttel utána, mikor megszületett az Érdekegyeztető Tanácsban a megállapodás, a Kormány máris talált rá lehetőséget, hogy 21,5 milliárd forinttal növekedjenek a privatizációs bevételek. Tehát az egy héttel korábbi álláspontjával szemben, mikor még 15 milliárdos növekményre sem látott lehetőséget, most, hogy ez a megállapodás megszületett, már 21,5 milliárd forinttal nőttek meg hirtelen a várható privatizációs bevételek. Nyilvánvaló: vagy egy héttel korábban is reális lehetőség volt erre, vagy egy héttel később sincsen rá lehetőség, hogy ezt az előirányzatot megemeljük. De hát a papírra be lehet írni, hogy 21,5 milliárd forinttal több lesz a privatizációs bevétel - és legfeljebb nem lesz több: akkor annyival nő a költségvetés hiánya+ Ez tehát a legnagyobb tétele, ellentétele a megállapodásban foglaltaknak, de további ilyen, kisebb öszszegekről is beszámolhatok. Ilyen például az, hogy a költségvetési hiányból 3,3 milliárd forintot áttoltak a társadalombiztosítás hiányába - ezért a költségvetésből eltűnt: majd gondunk lesz vele a társadalombiztosítás esetében. (9.50) Nyilvánvaló egyébként, hogy a társadalombiztosítás költségvetési garanciái miatt ennek megmaradnak a költségvetési összefüggései. Tehát megint egy luftballonfedezetről van szó, amelyik vagy teljesül, vagy nem, de az államháztartás hiányát nem mérsékelte, és ennek összes káros hatását nem tompította. Másik ilyen jelentős tétel a szolidaritási alapból 2,7 milliárd forint elvonása. Tudjuk azt, hogy ebből még másfél milliárd forintot a foglalkoztatási alapba csoportosítanak át az ÉT-n született megegyezésnek megfelelően. Hogy a további 1,2 milliárd forint sorsa mi lesz, nem tudjuk. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szolidaritási alap kiadásai is automatizmusokon nyugszanak, tehát teljesen függetlenül attól, hogy a költségvetésbe milyen számot írunk be, a kiadás annyi lesz, amennyi az automatizmusokból és a törvényi előírásokból és a munkanélküliek számából következik.Tehát nem tárgyalások függvénye; hogyha most okosan tárgyalok, akkor kevesebb lesz a szolidaritási alap kiadása, ha bután tárgyalok, akkor több lesz. Hangsúlyozom, hogy itt megint egy olyan tételről van szó, ami igazából nem jelent költségvetési megtakarítást. További ilyen tételek: 3 milliárd forintos csökkentés költségvetési garanciafedezet címén. Itt megint arról van szó, hogy a költségvetés a korábbi években bizonyos garanciákat vállalt, kezességet vállalt egyes vállalatok és állami intézmények tevékenysége, beruházása, gazdasági programjai mögött. Ilyenek például az Ikarus, vagy külföldi irányú timföldszállítás, vagy a Suzuki-program, amiről mindenki tud, vagy gabonaexport és hasonló tételek. Erre az előzetes számítások azt mutatták a Pénzügyminisztériumban, hogy 12 milliárd forint válik esedékessé a +93-as évben, amit be kell váltani, a Kormánynak állnia kell a kezesi felelősség nyomán a számlát. Most a tárgyalások után 3 milliárd forintot töröltek ebből az előirányzatból. Megint azt kell mondanom, hogy egy luftballonfedezet. Attól, hogy itt kihúztunk 3 milliárd forintot, attól még ugyanennyi marad a költségvetés beváltandó garanciaigénye. Lehet, hogy a 12 milliárd forintot is meghaladó összeg. Nem függ attól, hogy ide milyen számokat írunk be. Azért mondtam tehát az előbb, képviselőtársaim, hogy itt az Érdekegyeztető Tanácsban született megállapodások fedezeteként a Kormány ennek a 42 milliárd forintnak a nagy részét olyan fedezetekkel, olyan tartalommal ellentételezte, amelyek valójában nem jelentenek ellensúlyt a kiadási oldal megnövekedett tételeivel szemben. Tulajdonképpen bújtatottan itt most ez a megállapodás 30 milliárd forinttal növelte a költségvetés hiányát, és majd kiderül, hogy mi lesz ennek az eredménye, hogy fog valóban elsülni. Ezt tehát azért tartottam fontosnak elmondani, mert már most látható az, hogy ez a költségvetés - és a mondandóm utolsó részéhez érkeztem ezzel - az elmúlt három év leggyengébb lábakon álló költségvetése. Már eleve a benyújtott költségvetési törvényjavaslat, amely most sem jelentett fordulatszerű változtatást az előbbi évek gazdasági trendjeivel szemben, nem tudta felvonultatni azokat a vállalkozásélénkítő, azokat a vállalkozást segítő intézményeket, amik valamilyen fordulatot lettek volna hivatottak elérni a gazdasági teljesítmények csökkenésének megállításában, ha már a növelésében nem is. Nem tudta felmutatni azokat a fordulatszerű változásokat az intézményi kiadások rendszerének felülvizsgálatában, a nagy ellátó rendszerek működési kiadásainak és finanszírozási rendszerének újragondolásában, hogy takarékosabban, olcsóbb rendszerekkel lehessen felváltani a jelenlegit, az egykori mindenről gondoskodó, szocialista államtól örökölt intézményrendszert+ (Egy hang: Államszocialista rendszertől!) Igen, bocsánat, államszocialista rendszertől örökölt rendszert. Tehát nincsenek meg a költségvetésben azok a fordulatra utaló javaslatok, nincsenek meg azok a programok ebben a költségvetésben, amelyek a változtatást megalapozták volna. A tárgyalások menetében pedig sikerült még egy olyan megállapodási rendszert kötni, ami az egyre romló helyzet szociális kompenzációjaképpen egy légvárat épített bele ebbe a költségvetésbe, ami a további hiánynövekedést és az ebből adódó kényszerpályákat fogja erősíteni ebben a gazdaságban. Én tehát csak félve mondom azt, hogy nagyon erős az aggályunk a tekintetben, hogy az 1993-as év ismét egy átlagos esztendő lesz, de sajnos, csak abban az értelemben, hogy ugyan valamivel rosszabb lesz, mint az idei 1992-es év, de érzékelhetően jobb lesz, mint az utána következő +94-es év. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)