SASVÁRI SZILÁRD (FIDESZ): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Két megjegyzésem volna még, mielőtt a felsőoktatásról beszélnék a részletes vita folyamán. Az egyik az ÉT-vel való megállapodás, a másik pedig néhány szó az egyházak finanszírozásáról. Az ÉT-vel való megállapodás, amire Csépe képviselő úr úgy hivatkozott, mint hogyha azzal a pártok egyetértettek volna, az a Kormány és az ÉT között köttetett meg. Következményei értelemszerűen a Kormányt terhelik. A költségvetési szavazásban mi, a magunk részéről csak azokat az indítványokat támogattuk, amelyek beleillettek a gazdaságpolitikai koncepciónkba, ez tehát egy pontosítás lenne. A másik: az egyházak működésével, illetve finanszírozásával kapcsolatban el kell azt mondanom, hogy egy alapvető szemléleti különbség van, és röviden kifejtem, hogy miben is áll ez. Egy KDNP-s politikai államtitkár javaslata szerint az egyházak alapműködésének támogatása, amely egymilliárd forint, ebből a tételből elvonni javasolt - nem is tudom - 30 millió forintot a Bazilika felépítésére, újjáépítésére. Én azt gondolom, hogy mind a kettő az egyházak belső ügye. Egyrészt belső ügye az, hogy a költségvetésből az alapműködésre szánt összeget hogyan használja fel, és ha ő ezt akarja, akkor ezt az összeget átutalhatja a Bazilika felújítására is. Én magam helytelenítem azt, hogy miután mind a két tétel az egyházi gazdálkodáshoz tartozik, ebbe a két tételbe egy politikus kívülről, az egyikből a másikba csoportosítson át. Ez az átcsoportosítás véleményem szerint az egyház belső ügye. Tehát mindkettő az egyház tétele, és nem tartom szerencsésnek, hogyha ezt politikus teszi, nem pedig maga az egyház. A másik dolog az, ami itt felmerült, hogy menynyit kaptak az egyházak a +93-as költségvetésben. Itt nemcsak az a kérdés - és itt van a szemléleti különbség -, hogy mennyit kapott, hanem, hogy hogyan kapja meg ezt az összeget. Soós Károly Attila úr tett egy célzást arra, hogy a hogyanban milyen különbség tehető az alapítványi és az egyházi iskolák között az elmúlt évtizedekre visszatekintve is. És ez a fajta különbségtétel és részletes érvelése hiányzik a mai politikából. És ez márcsak azért is fontos probléma, mert a költségvetésből kapott, az egyházaknak adandó támogatás tulajdonképpen a költségvetéstől függővé teszi az egyházakat. A költségvetést pedig a mindenkori parlamenti többség határozza meg. Én nem tartom szerencsésnek azt, hogyha az egyházak függővé válnak egy adott költségvetéstől, egy adott politikai döntés kritériumától. Én azt tartanám fontosnak, és azt hiszem, hogy sokan egyetértenek velem ebben, hogy ahelyett, hogy folyamatosan a költségvetési vita során az egyházak támogatásáról és annak az összegeiről vitatkoznánk, ahelyett végre a Parlament, a tisztelt Ház egyszer már napirendre tűzhetné az egyházak finanszírozásáról szóló törvényt. (10.50) Azt a törvényt, amelyet az egyházi ingatlanokról szóló törvény vitája során és szavazása során a Kormány megígért, hogy be fogja hozni. E törvény hiányából fakad mindazon különbség és mindazon politikai küzdelem, politikai véleményeltérés, amely ebben a vitában szerepet kapott. És akkor most, ha megengedik, rátérek arra a témára, amiről beszélni kívántam. Felszólalásomban egyszerre kívánok - talán a FIDESZ hagyományaihoz kapcsolódva - kritikus és építő lenni, és tartózkodni fogok a felsőoktatásra szánt erőforrások szűkössége miatti sajnálkozástól. Egy zsugorodó nemzeti össztermékből a tavalyinál nagyobb összeg jutott a felsőoktatásnak - állítja a beterjesztés. A javaslat a pénzügyi támogatási rendszerében, a nem állami intézményeket tekintetbe véve, bevezette a hallgatói normatívát, és ezt az intézményekhez juttatta el. Ezt én pozitív iránynak tartom - ami azonban nem cáfolja meg azt a véleményemet, hogy ez a felsőoktatási költségvetés és ágazati minisztérium, az MKM elgondolás nélküli politikáját tükrözi. A költségvetés szavakbani emelése a valóságban enyhe pénzügyi visszafogást jelent. Erre érveim a következők. Az az 5 milliárdos növelés, amiről itt, az előterjesztésben szó volt, tulajdonképpen nem más, mint az expóra juttatott 5 milliárdos támogatás - felsőoktatás címén. Ha ezt az összeget levonjuk, akkor "megáll" az az állításom, hogy tulajdonképpen enyhe pénzügyi visszafogásról van szó, és talán ebben áll az az állítás, hogy prioritást kapott a felsőoktatás a jelen költségvetési törvényjavaslatban. Ez a költségvetés az intézmények életében a hiány - és mondhatni: beruházásszünet - állandósulásaként jelentkezhet majd. Egy készülő vihar első jele volt, hogy az egyes egyetemek demonstratív szénszünetet kívántak tartani - hál+ istennek, ettől valamennyien eltekintettek. A másik ilyen: a tandíj végiggondolatlan bevezetése miatt kialakult országos botrány, vagy annak veszélye, hogy a kiemelt fejlesztéseket támogató felsőoktatási fejlesztési alap, pontosabban: a "Felzárkózás az európai felsőoktatáshoz" című alap kihelyezett erőforrásai puszta működési költséggé alakulhatnak át. Ebben a helyzetben a tárca ismételten képtelennek látszik a megszorító pénzügyi politikának oktatási nyelvezetre fordítására, a szükséges kitörési pontok fölvázolására. Tisztelt Ház! Néhány szót szükséges mondanom a tandíjról. A korábbi diákmegmozdulások ismeretében érthetetlennek tartottam, hogy sem az összeg, sem a tandíjfizetési koncepció, sem pedig ezzel együtt a kompenzációs elképzelések nem kerültek felsőoktatási egyeztetésre. Az általunk már az általános vitában - a vezérszónoklatban - teljes joggal elutasított javaslathoz, a tandíjbevezetéshez csupán néhány megjegyzésem volna. Az egyik, hogy a művelődési tárca a tervezés folyamán egy ötletet úgy vezetett be a költségvetésbe, hogy abban tényként rögzült. Ennek a ténynek a rögzítésére viszont nem folytatta le az előzetes eljárásokat. Ez az egyik dolog. A másik dolog az, hogy véleményem szerint a tandíj bevezetése és ezzel együtt a kompenzációs rendszer bevezetése csupán a felsőoktatás finanszírozásának az egészében, a finanszírozás keretén belül eldönthető kérdés - és eldöntendő kérdés. A harmadik megjegyzésem ezzel kapcsolatban az, hogy a tandíjnak ezen tényként való állítása, a középiskolás gyerekek szüleinek a szempontjából úgy jelent meg, mint egy tervezendő anyagi beruházás, amivel eddig nem szembesültek. Túl korán jött tehát a +93-as bevezetés az ő szempontjukból, hiszen az előkészítés nem volt elégséges. A tandíj egységes összege mellesleg, nem is veszi figyelembe az eltérő intézményi-szakági képzés költségeit, az eltérő diplomák eltérő munkapiaci értékét, és túlélési lehetőséget nyújt a diplomás munkanélkülieket képző, közpénzeket pazarló intézményeknek, továbbá konzerválja a mostani egészségtelen képzési szerkezetet. A költségvetési törvényjavaslatban e formában szereplő tandíj csupán keresletre és kínálatra érzéketlen hallgatókra kivetett sarc és semmi más - ahogy ezt a benne résztvevők ugyanúgy érzékelték. Az egységes hallgatói normatíva - ami a nem állami intézményeknél már szerepel - differenciálásával, besávozásával elérhető lenne a hatékonyság növelése, és javíthatná a nemzetközi összehasonlításban is meglepően alacsony hallgatói-oktatói arányt. Persze, akkor, ha ez a támogatási rendszer kiterjed az állami szektorra is. Ha viszont így maradna, piac- és keresletérzéketlen növekedésre fog ösztönözni. Tudva azt, hogy a demográfiai és gazdasági változások miatt már ma is számos foglalkozásban - például a pedagógusoknál - tömeges munkanélküliség van, az ilyen típusú tervezői hanyagság és politikai figyelmetlenség kimeríti a "tervszerű munkanélküli-gyártás" fogalmát. Ennek elkerülésére megoldás lehet a normatíva, a képzési költségek, a piaci kereslet és kormányzati fejlesztési preferenciák - ha vannak ilyenek -, az e szerinti differenciálás, a sávozott hallgatói normatívával. A költségvetés kritikája után szeretném a jelenlegi pénzügyi csapdából való kitörés lehetséges útját fölvázolni: itt az OTKA-támogatásról kívánok pozitívan hozzászólni, hiszen az Országgyűlés támogatandónak tartotta az Országos Tudományos Kutatási Alap 440 millió forintos megnövelését. Ez már csak azért is szerencsés, mert a tudomány támogatásának pályáztatásos rendszere - amelyet Közép-Európában először nálunk vezettek be - a kutatások finanszírozásának legkorszerűbb módja. E rendszer lényege az, hogy a kutatóhelyek tudományos célú pénzügyi forrásainak zömét nem automatikusan, közvetlen járandóságként, hanem tudósaikon keresztül, ezek tárgyszerűen elbírált teljesítményének és kiválóságának mértéke szerint kapják. Ez a szisztéma képes garantálni, hogy a köz pénze, a tudományra szánt pénze oda áramoljon, ahol belőle a legjobb eredmény születik. A pénzügyi csapda lényege a felsőoktatás tekintetében, hogy a magyar felsőoktatás radikális bővítését a központi erőforrások zsugorodásakor kell végrehajtani. A kitörés előfeltétele az, hogy a döntéshalogatás és a konfliktuskerülés taktikáját követő MKM, elfogadva a pénzügyi realitásokat, a fejlesztést - a nemzetközi programokon túl - a felsőoktatási rendszer belső tartalékait föltárva végezze el. Ehhez az ad hoc válságkezelés meghaladására és egy minőségelvű felsőoktatás-politikai koncepció kidolgozására van szükség. Ennek művelődési tárcabeli hiányát még a rektori konferenciával megíratott távlati fejlesztési koncepció sem leplezheti, hiszen az ágazat sorsát aligha célszerű döntően egy kizárólag az ágazatban érdekelt és a legkevésbé sem költségérzékeny csoport koncepciójára bízni. Ezt a problémát véleményem szerint föl lehet oldani. Pozitív javaslataim előtt hadd mondjam el azt, hogy álláspontunk szerint nem valamiféle elvont felzárkózási ideológia, hanem a 18-30 év körüli fiatalság piaci igényei jelzik félreérthetetlenül a felsőoktatás bővítésének szükségességét. Ezek valós igények, melyek felmérhetők, és mind minőségi, mind pedig költségszempontból befolyásolhatóak. A költségérzékeny és minőségelvű bővítés a következő lépcsőben mehetne végbe. A jelenlegi, túlszabályozott intézményi gazdálkodás fölszabadításával és a megtakarítások ösztönzésével enyhíthető lenne az intézmények közötti közvetlen pénzügyi probléma - persze csak akkor, hogyha nem állna fönn a tartalék elvonásának veszélye, amely mondjuk, a Magyar Tudományos Akadémia esetében úgy történt meg, hogy pozitív tudománypolitikai célok nem voltak kitűzve, vagy amelyeknek például a Képzőművészeti Főiskola most induló két szaka eshet áldozatul. Hölgyeim és Uraim! Úgy vélem, egy felsőoktatási intézmény előtt ilyen pénzügyi körülmények között két lehetőség van a fejlesztés tekintetében: vagy elitképző intézményként él tovább vagy tömegesedik. Az elitképző intézmény a jó minőségű, doktori fokozatok adására képes egyetemet jelenti. Ennek megfelelő szintű fejlesztése mellett a főiskolákra is érdemes odafigyelni, hisz+ azok olcsóbbak és a piaci változásokra érzékenyebbek. A FIDESZ szerint a gyakorlatias képzés, a magyar polgárosodás fontos segítői a manapság másodosztályú egyetemi szerepbe kényszerített főiskolák. A főiskolák nagy részét - itt nem elsősorban az univerzitászokba bekapcsolódóakra gondolok - a már működő két alapítványi főiskola, és a nyugati közösségi főiskolák mintájára állami, önkormányzati alapítványi tulajdon irányába lenne célszerű átalakítani. Mindezt fokozatos ütemezéssel vagy akár részleges privatizációval is - amelybe bevonhatók a helyi gazdasági erők, pénzügyi források. Ennek során a térség rövidebb, teljesen piaci szolgáltatásai, kurzusai - például nyelvoktatás - kiegészítője lehet a hagyományos főiskolai képzési profilnak. (11.00) A túlfejlesztett és válságba került képzések - például a pedagógusképzés - részleges leépítéséhez a működő magániskolák, magánfőiskolák és minisztériumok tananyagfejlesztő szolgálatot, szolgáltatást biztosíthatnak nyugati társintézmények bevonásával. A főiskolák fokozatos átalakulása és bővülése biztosítékai a következők: a megyei jogú városok és a régiók korábban ki nem elégített intézményalapítási igényei, és a már ma is meglévő kiterjedt piaci képzési formák. Egy másik kitörési lehetőség az, amit az olcsó és hatékony magán-felsőoktatás és a robbanásszerűen fejlődő távoktatási piac ösztönzésével célszerű előmozdítani. Mindezen feladatok elvégzése előtt sort kell keríteni az egyetemek és főiskolák gazdasági, szervezeti átvilágítására. Az átvilágításkor - véleményem szerint - intézményesítendő a személytelen és szigorú értékelési gyakorlat. Tisztelt Ház! A FIDESZ által javasoltak természetesen nem csodaszerek, de tapasztalataink szerint ilyen technikák Nyugat-Európában jelentősen hozzájárultak egy hatékonyabb és a piaci változásokra érzékenyebb felsőoktatás növekedéséhez. Hadd utaljak itt a tartós gazdasági hanyatlással küzdő Egyesült Királyságra - a mi szempontunkból ez a hanyatlás talán idézőjelbe tehető -, tehát a királyságnak a sikeres felsőoktatási expanziójára. Ma már azonban nem csupán a nyugat-európai felzárkózás a tét, hiszen szoros verseny van a Visegrádi Hármak felsőoktatás-fejlesztése között is. A cseh felsőoktatás- politikusok például holland segítséggel már tavaly átálltak a normatív finanszírozásra, 1993-ban pedig a háttérszolgáltatások piacosítását tervezik. Míg tehát az emberi, oktatói, kutatói erőforrások tekintetében a térségben még őrizzük kedvező helyzetünket, az ezen erőforrások felszabadítására hivatott kormánypárti politikák tekintetében már erősen fogy korábbi előnyünk. Rá kellene erősíteni, azt gondolom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)