DR. HASZNOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim és Tisztelt Jegyzőkönyv! Nagybetűkkel mondom azt, hogy "Tisztelt Jegyzőkönyv", mert ha körülnézek, akkor úgy hiszem, hogy a mondanivalómnak az egyetlen értelmes visszhangja a jegyzőkönyvben lesz visszaolvasható egy hét múlva. De azért elmondom a Kereszténydemokrata Néppárt frakciójának többségi véleményét ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban, amelyre - hogy így mondjam - a fél ország figyel. A fél ország figyel azért, mert érdekelt benne a társadalomnak azon rétege, akik már nem részesülhetnek a privatizáció és a piacgazdaság előnyeiben: a nyugdíjasok, akik jelentős mértékben a társadalmi szolidaritásra vannak utalva. A kérdés az, hogy a magyar Országgyűlés tudja-e tartani az 1992. január 1- jén hatályba lépett saját határozatát, miszerint - és most szó szerint idézem: a nyugellátásokat évente a nettó átlagkereset növekedésének megfelelő mértékben kell emelni. A kérdés megközelítése, értelmezése veszélyesen csúszós terület. Elismerem, hogy fennáll a demagógia lehetősége, mert ki ne mondaná azt szívesen, hogy akár 25%-kal is emelni kellene a nyugdíjakat. Állítom, hogy ma Magyarországon nincs olyan politikai hatalmi erő és tényező, amely nem adná meg szívesen akár ezt a nyugdíjemelést is annak a rétegnek, amely az elmúlt 3-4 évtizedben - igaz, hogy a teljes foglalkoztatottság látszatának a fenntartásával, de - az európai béreknek az egyharmadával dolgozott, és ez képezte a nyugdíj megállapításának az alapját. Viszont van a demagógiának, vagy talán fogalmazhatnék úgy is finomabban: a fiskális diktatúrának is van egy érve, ami ugyanerre a területre érvényes, amelyik egyszerűen azt mondja ki: nincs több, nincs rá fedezet; és ezt meg sem próbálja. A latin bölcsek azt tartották: Ut desint vires, tamen est laudanda voluntas - bár hiányoznak az erők, de dicsérendő az akarat. Tulajdonképpen valahol ennek az akaratnak a hiányát érzem az egész megoldásban. Mert ha most tárgyilagosan értékelni akarjuk a mi helyzetünket, és mondjuk európai kitekintést akarunk kapni, akkor tegyünk egy összehasonlítást, és nem Romániával vagy nem a széteső Oroszországgal, hanem a példának tekintett jóléti állammal, Svédországgal, amely nem viselt háborúkat, amelyik nem próbálta ki a szocializmus áldásait, hanem a maga jólétében és gazdagságában példaként szolgált minden európai országnak a szociális kérdések megoldásában. Nos, ez a jóléti Svédország a következő költségvetési évet tulajdonképpen 17 milliárd korona csökkentéssel és megtakarítással tervezi. Milyen áron? Olyan áron, hogy például a korengedményes nyugdíjazás alsó határát - korengedményes, és nem rendes nyugdíjazás - 62 évben határozza meg. Annál lejjebb nem lehet még korengedménnyel sem nyugdíjba menni. A táppénz első napjára semmi táppénzt nem fizet, majd a korábbi 90% táppénz helyett 75%-ot, és ami ezt a törvényjavaslatot illeti, amivel most mi küszködünk, a nyugdíjak reálértékének megőrzési automatizmusát egyszerűen felfüggeszti. A költségvetési tervezet 200 milliárd forint deficitet tartalmaz, de így is a legnagyobb részt - 117 milliárd forintot - az egészségügyre és a szociális ellátásra fordítják. Tehát, amikor egy példának tekintett jóléti államot ily mértékben érint az általános recesszió, akkor milyen reményekkel ígérhetünk vagy igényelhetünk egyáltalán teljes körű és mindenki számára jó megoldást egy rendszerváltoztatással és gazdasági átalakulással küszködő állam nevében és részéről? Ismereteink szerint az Érdekegyeztető Tanácsban történt 1992 szeptemberében az a megállapodás, hogy az 1993. évre a nyugdíjak emelése 14%-os lehet. Na már most, az első jogi probléma rögtön itt adódik. Ugyanis, akkor is hatályban volt, és jelenleg is - itt, a vita napján is - még hatályban van a tavaly módosított 1975. évi II. törvény 44. �-ának (7) bekezdése, amely úgy szól, hogy a nyugellátások éves emelését az éves nettó átlagkereset- növekedésnek megfelelő mértékhez imperatíve - tehát kell megfelelő mértékben - kell emelni. (17.30) Tehát ez nem egy általános felhatalmazás, ez nem egy diszpozitív szabály, ha akarom, igen, ha akarom, nem, hanem ez egy imperatív szabályként mondja ki, hogy kell emelni. Ezek után teljesen jogosan tettem fel a kérdést, mint jogász önmagamnak és a tisztelt Háznak, ki tudta 1992 szeptemberében, hogy 1993-ban mennyi lesz a nettó átlagkeresetek emelkedése akkor, amikor a bérszabályozást felszabadítjuk? Semmiféle előzetes információ nem állt rendelkezésre abban a vonatkozásban, hogy 1993-ban mennyivel fognak emelkedni a nettó átlagkeresetek. Tehát egy olyan megállapodás, ami mögött ez a jogszabály ellentmondásban, kontradikcióban van. Ezt biztonsággal megállapítani, tehát amihez ez a jogszabályi feltétel köti a nyugdíjemelést, kizárólag az év végén lehet. Mégpedig úgy lehet megállapítani, hogy a keresetnövekedést az összes kifizetett bérek, jövedelmek stb. elosztva az összes foglalkoztatott létszámával, ez ki fog adni egy átlagkeresetet. Ha ezt viszonyítom az előző évhez, akkor kijön egy százalék, hogy mennyi volt a nettó átlagkereset-növekedés. Ezt sokkal biztosabban és egyértelműbben meg lehet állapítani, mert itt nincs vita arról, hogy egyéves átlagkereset-növekedés január 1-től december 31-ig terjedő időszakra vonatkozik. Amikor már nyugdíjemelésről van szó, akkor az már vita kérdése, hogy ki honnan és hogyan számítja ezt a bizonyos nyugdíjnövekedést. Csak néhány variációt említek. Lehet a nyugdíjak tömegéhez viszonyítani: ennyi milliárd volt az előző évben, ebben az évben annyi milliárd, ez is kiad egy viszonyszámot, egy százalékot. Lehet az egy főre jutó éves nyugdíjhoz. Vagyis azt mondom, hogy kifizettem ennyi nyugdíjat, teljes jogú öregségi nyugdíjat, ez ennyi nyugdíjasé volt, elosztom azok számával, elosztom 12-vel, kijön egy egyhavi nyugdíj. Ezt viszonyítom az előző évhez és a tárgyévhez, itt is kijön egy viszonyszám. De lehet úgy is értékelni, hogy figyelembe vesszük az áthúzódó hatást. Nagyon sok vita és támadás hangzik el hol ennek, hol annak a számítási módszernek az alkalmazására. De könyörgöm, csak éppen a jogszabály nem ad eligazítást, hogy figyelembe kell-e venni, lehet-e venni és milyen mértékben az áthúzódó keresetnövekedést. Miért pont szeptembertől? Miért pont 1992. szeptembertől +93 szeptemberéig tart ez az év, a nyugdíjak emelkedésének éves átlaga, amikor a költségvetés éve, a társadalombiztosítás költségvetése január 1-től december 31-éig tart, és a garanciát vállaló állami költségvetés, amelyik a szolgáltatások fedezetére garanciát vállal, az is január 1-jétől december 31-éig tart? Hogy keveredhetnek itt össze a számítási módszerek, amikor nincs világos, egyértelmű eligazítás a jogszabályban? Kitűnik, hogy ennek a 14%-nak az értelmezése pontosan azért vitatott, mert ha valaki januártól december 31-éig értelmezi, akkor bármelyik javaslatot is vesszük, kiderül, hogy 10% körül van, mert hiszen a márciustól számított 10, valamint a szeptembertől számított 4, összesen 116, osztva 12-vel - nem teszi ki még a 10-et sem. De! Ha az átlagkereset-számítás és annak a növekedése és a növekedési mértéke az alapja, akkor - ha a viszonyítási alapom egyértelmű - a megállapítást sem lehet más alaphoz viszonyítani. Ezért ez az egész áthúzódó hatás, mint valami mumus lebeg fölöttünk. És hogy az honnan származik? Aki bérgazdálkodással foglalkozott, az tudja nagyon jól, hogy a szocialista bérgazdálkodásnak volt egy ilyen óriási vívmánya, ami abban testesült meg, hogy a bérmegtakarításokat az év végén, decemberben kilapátolták, no de nem alapbéremelésre! Mert ha odaadta volna alapbéremelésre, akkor az áthúzódó hatás miatt megterhelte volna a következő évi bérfejlesztést, és a bérfejlesztés meghatározott mértékű túllépése súlyos béradókat vont maga után. Ezért számolatlanul osztották a jutalmakat, arra alkalmasnak, nem alkalmasnak, méltónak, méltatlannak, többnyire egymás között és a vezetőknek, hogy megszabaduljanak a bértartaléktól, de lehetőleg a következő évi bérfejlesztést ne költsék el. Ezért egyszerűen kilapátolták a bérmegtakarítást és a jutalmakat. Mit lehetne itt tenni? Hogy lehetne ezt az ellentmondást és ezt a hatást feloldani? Mert azért azt mégsem kívánhatjuk minden nyugdíjastól, és az új nyugdíjaknál nem lehet egy zsebkalkulátort odaadni minden nyugdíjasnak, hogy vegye elő a tavalyi nyugdíjszelvényeit és adogassa össze, hogy szeptembertől a következő év szeptemberéig ez mennyi, és aztán azt ossza el 12-vel, és nézze meg, hogy emelkedett-e vagy sem. Tudomásul kell venni, hogy ez a jogi szabályozás rossz! Hogy lehet ezt az áthúzódó hatást kiküszöbölni, hogy ne lehessen arra hivatkozni, amikor pénzeket osztanak a költségvetésben, hogy a tárcának meg a társadalombiztosításnak azért nem jut az ez évi nyugdíjemelésre keret, mert a tavalyi emelés áthúzódó hatása elviszi a pénzt ebben az évben. Ezt nagyon egyszerűen meg lehet oldani. Január 1-jétől kell emelni mindig a nyugdíjakat, és akkor nincs áthúzódó hatás. Akkor egyértelmű, világos, tárgyévi nyugdíjemelésről van szó és tárgyévi nettó átlagkereset-növekedésről. (17.40) Ami kérdés még itt: most már nem az emelés mértéke, és nem az átlagkeresetek növekedése, hanem bizonyos kompenzáció is. Világosan emlékezünk arra, hogy a kétkulcsos áfa bevezetésénél elhangzott komoly ígéret arra vonatkozóan, hogy a nagycsaládosoknak, családosoknak és a nyugdíjasoknak megfelelő kompenzációt fognak erre biztosítani. Tudomásom van róla: a tárcának voltak olyan törekvései, hogy igenis, egyösszegű kompenzációt meg kell állapítani, mert - itt az élő példa, mindanynyian tudjuk - a tejárak, a kenyér ára, az alapvető élelmiszerek ára januártól emelkedett. Nem várják meg a márciusi nyugdíjak kézbesítését - és hol van akkor a kompenzáció? A Kereszténydemokrata Néppárt frakciója ennek feltételével adta hozzájárulását az egész adórendszer és a költségvetés megszavazásához, hogy kompenzálva lesznek a nagycsaládosok, a családosok és a nyugdíjasok. Ez elmaradt. Hogy márciustól fog nyugdíjemelést kapni, az nem tekinthető kompenzációnak. Mi lehet egyáltalán itt a megoldás? Miben lehetne úgy segíteni, hogy a nyugdíjasok is azt érezzék, nem csapták be őket, és tulajdonképpen a kormányzat se érezze, hogy demagógiával sarokba szorították, és a saját koalíción belülről történt ez a sarokba szorítás. Ezt egyféleképpen lehet megoldani: tételezzük fel azt - a legnagyobb jóhiszeműséggel -, hogy a társadalombiztosítási törvény módosítását úgy, ahogy van, elfogadja a Parlament. Ebben szerepel a 44. � (7) bekezdésének az a módosítása, amely úgy szól, azt tartalmazza, hogy amennyiben a nyugdíjalap deficites, lehetőség van az elfogadott éves nyugdíjemelés mértékének 20%-os csökkentésére. Képviselőtársaim már meg is kapták az általam javasolt megoldási módot - Tóth Sándor képviselőtársammal együtt adtuk be, módosító javaslatként -, amely a következőket tartalmazza: január 1-jétől kell a nyugdíjat emelni, 10%-kal; utána szeptembertől még lehet az elmaradt 4%-ot, vagy ha jut erre több - adná a jó Isten, hogy lenne több -, akkor akár még többel is lehetne. Mindenesetre, a 14%-ot, a 20% levonásával - ami mínusz 2,8% -, vagyis összesen 11,2 %-ot. Ezt éves szinten, január 1-jétől terjedő hatással, az elmaradt kompenzációt is tartalmazva, megkapnák a nyugdíjasok. Ez a 11,2% - illetve, ha pontos akarok lenni: 11,3%. Hogy erre ne lehessen azt mondani, hogy olcsó demagógia, és vajon mi a fedezete, tessék megnézni, hogy mennyi a kintlévőségek száma és nagyságrendje; és tessék megnézni azt, hogy mennyi az a - hogy úgy mondjam - láthatatlan jövedelem, feketemunka, ami után sem adót, sem járulékot nem fizetnek. Tessék egy kicsit komolyan venni az államnak ezt a behajtó szerepét, és nemcsak azokat - hogy így mondjam - sarcolni mindig, akiknek könnyen ellenőrizhető a jövedelmük, mert tartalmazza egy nyugdíjszelvény vagy pedig egy bérjegyzék! Amennyiben tehát az adók, az illetékek, az elmaradt társadalombiztosítási járulékok beszedésére komolyabb elszántságot mutatna a kormányzat, akkor meg lehetne teremteni ennek a fedezetét, és akkor lehetne azt mondani - az általam ajánlott megoldási móddal -, hogy igenis, január 1-jétől járjon a 10%-os nyugdíjemelés, és akkor minden nyugdíjas érezné, hogy megkapta a kompenzációt, amit a kétkulcsos áfa-hoz ígértek neki. Kérem, szíveskedjenek a törvény megszavazásánál ezeket is figyelembe venni. Köszönöm szépen. (Taps.)