DR. FEKETE GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az 1975. évi társadalombiztosításról szóló II. törvény módosításának vitája iránt csupán egyetlenegy szempontból érdeklődik a lakosság: növekszik-e a nyugdíjkorhatár, és ha igen, miért kell erre kényszerülnünk a jelenlegi, nagyon nagy mértékű munkanélküliség közepette. Az általános vita eddigi szakaszában nem történt olyan vonatkozású oknyomozás, ami az ország közvéleménye elé tárta volna, hogy miért kényszerülünk nyugdíjkorhatárt növelni, kik ezért a felelősök, és megteszünk-e mindent annak megelőzése érdekében, hogy a jövő generációja ne kényszerüljön ismét korhatárt növelni. Annak megválaszolásával is adós a Parlamentnek az előterjesztő, hogy milyenek az elhelyezkedési lehetőségek az 55. életévet betöltött nők körében, illetve azzal is adós, hogy a korhatárnövelés mennyire befolyásolná a szociálisan, kriminálisan jóval veszélyeztetettebb pályakezdő korosztályok életkezdési esélyeit és társadalmi beilleszkedését. A korhatárnövelést kiváltó tényezők elemzése azért is szükséges lenne, hogy még egyszer ne kövesse el az ország vezetése azokat a hibákat, amelyeket az elmúlt 36 évben elkövetett, illetve - beleértve a mai kormányzatot is -, folyamatosan elkövet. A tanulságok levonása nélkül, a hibás társadalombiztosítási politika nyilvános megbánása nélkül nem adhatunk biankó felhatalmazást a felelős kormánynak, mert akkor tovább folytatódik a vakvágányon haladó nyugdíjas-politika, és valamelyik jövő évtizedbeli országgyűlés majd ismét azon fog tanakodni, hogy megint meg kell növelni a nyugdíjkorhatárt - akkor majd 65, esetleg 68 évre. Már a hatvanas évek elején jelezték független gondolkodású, a nemzet jövőjéért aggódó írók, hogy ha fennmarad a gyermekes családok számára nagyon hátrányos jövedelemelosztási és lakáspolitika, akkor a lakosság fogyásával párhuzamosan elkerülhetetlenül szembe kell nézni a nyugdíjkorhatár kényszerű megnövelésével - hiszen a matematika törvényei egyértelműek: az egy keresőre jutó eltartottak száma túl fogja lépni az elviselhető szintet. E csak eldugott helyeken publikálhatott figyelmeztetésekre nagyarányú ellenpropaganda kezdődött: nacionalista vészharangkongatással, fasisztoid ihletésű népességszaporítási szándékkal, a demográfusok dolgába történő kontár beavatkozással vádolták meg az írókat. Még a legenyhébb hivatalos rosszallások is íróasztal melletti vizionálásnak tekintették a hatalomtól függetlenek véleményét, olyan fajta tudatlanságnak, amely nem veszi figyelembe a tudományos-technikai forradalom munkaerő-felszabadító és termelékenységet ugrásszerűen megnövelő hatásait. Kishitűséggel is vádolták az aggodalmaskodókat: olyan fajta kispolgári kishitűséggel, amely kétségbe vonja a szocializmus magasabbrendűségét, és a távlati jövő magas életszínvonalát. Ezzel egyidejűleg a hatalomtól függő hivatalok egymás után adták ki a kincstárian optimista népesség-előrejelzéseket: bizonygatták, hogy nincs szükség a korhatár megnövelésére, mert a befektetett nyugdíjjárulékok hozadékaiból 102 éves koráig mindenki zavartalanul megélhet. A pártsajtó - elsősorban a Népszabadság - éveken keresztül vissza-visszatért erre a - szerinte demográfus akadémikusok által tudományos módon kiszámított - 102 éves küszöbértékre, ha cáfolni kívánta a nyugdíjkorhatár és a gazdasági növekedés miatt aggódó véleményeket. Csak adalékként említem, hogy például a Népszabadságban és a Népszavában még tavaly is tagadták az alacsony születésszám nyugdíjkorhatárra, gazdasági növekedésre hátrányos következményeit. (19.10) A Magyar Demokrata Fórum - még a választások előtt - országos fórumot is rendezett Szegeden népességpolitikánk irányváltásának szükségességéről. A mintegy 700 résztvevő közös nyilatkozatot fogadott el, ami - többek között - tartalmazta az eltartottak számához is igazodó igazságos közteherviselés célját, továbbá a fiatalok családalapítását elősegítő lakáspolitika kialakításának a szükségességét. Már ma intézkedéseket kell tennünk annak érdekében - vélekedtek a résztvevők -, hogy a jövőben nyugdíjba menők létbiztonsága ne legyen veszélyeztetve, se az eltartó korosztályok csekély létszáma miatt, se a leendő munkahelyek korszerűtlensége, versenyképtelensége miatt. Az elmúlt évtizedek társadalombiztosítási politikája ugyanis nemcsak azért volt bűnösen felelőtlen, mert nem gondoskodott arról, hogy elegendő, időseket majdan eltartó munkáskéz legyen az országban, hanem azért is felelőtlen volt, mert arról sem gondoskodott, hogy olyan beruházásokba, olyan munkahelyek létesítésébe fektesse be a nyugdíjjárulékokat, amelyek versenyképesek a világgazdaságban. Ezen a ponton egy sajátos ok-okozati folyamatra, kapcsolatra szeretném felhívni az önök figyelmét. A társadalombiztosítási járulék - hasonlóan az adó jellegű elvonásokhoz - jövedelmeket von ki a termelő folyamatból. A jövedelemkivonás elsősorban az állóeszközök felújítását és korszerűsítését érintette. Sokan önök közül emlékezhetnek arra, hogy a hatvanas évek végén a munkáltatók által viselt társadalombiztosítási járulék csak 15% volt, a munkavállalók nyugdíjjáruléka pedig mindössze 3%. Az ötvenes évek közepétől folytatódott felelőtlen népesedéspolitika első következményei a hetvenes évek közepétől szükségszerűen jelentkeztek. A romló kereső-eltartott arány következtében a keresetekre egyre magasabb járulékkulcsot kellett kivetni; a 15%-ot követően 18%-ot, majd 25%-ot, a nyolcvanas évek elejétől 30%-ot, majd 43%-ot, végül 1992-től 44%-ot. A 3%-ról 10%-ra nőtt egyidejűleg a kereseteken belüli járulékelvonás is. A növekvő társadalombiztosítási terheket egyre több gazdálkodó már nem tudta érvényesíteni az árakban, emiatt lemondott a szükséges beruházásokról. A nyolcvanas években folyamatosan nyomon kísérhető, hogy szinte minden ágazatban évről évre nőtt néhány hónappal a gépek, berendezések átlagos életkora. A lassan avuló géppark kihasználtsága is romlott annak következtében, hogy évről évre többen mentek nyugdíjba, mint ahányan a helyükbe léptek. Valamennyi ágazatban csökkent az átlagos műszakszám, és még olyan hagyományosan többműszakos ágazatokban is, mint például a textilruházati ipar, pamutipar, egyre több vállalat szüntette meg valamelyik műszakját. Látványosan csökkent az eszközkihasználtság az építőiparban is. Nem szükséges bizonygatnom, hogy a gépkihasználtság csökkenése miatt növekvő önköltség - amit tetézett a járulékterhek növekedése - nagymértékben csökkentette a magyar ipar versenyképességét. Nem csoda, hogy a KGST üvegházának összeomlása után olyan nagy sokk érte a magyar gazdaságot. A társadalombiztosítás érdekében történő két és fél évtizedes folyamatos tőkekivonás elavult eszközökben és alacsony hatékonyság formájában bosszulta meg önmagát. A világpiaci követelményeknek nem megfelelő vállalatok sora ment csődbe, zárta be kapuit, és kerültek emiatt tízezrek az utcára. A kör bezárult. Paradox módon épp a relatíve kevés munkaerőre nehezedő eltartási teher, azaz a tőkekivonás előidézte eszközeink elavulását, előidézte a versenyképtelenséget, és így előidézte a mai munkanélküliség egy hányadát is. Paradox módon tehát munkanélküliséget szült a munkaerőhiány. Miért tüsténkedik a képviselő úr annyit a gyermekes családok érdekében, hiszen úgyis sokan vagyunk, és sok a munkanélküli - szegezik nekem többször a kérdést a választópolgárok. Azért fáradozom - mondom ilyenkor -, mert a kedvezőtlen kereső-eltartott arány további romlása a jövőben is reménytelenné teszi a versenyképességünket. Vállalni kell a kitörést ebből az önmagát erősítő, romboló spirálból, annak ellenére vállalni kell, hogy ennek a döntésnek az első pozitív eredményei csak másfél-két évtized múlva érvényesülhetnek a gazdaságban. Egymagában a nyugdíjkorhatár növelése nem a kitörés vállalása, hanem épp a gondok elfedése, a kedvezőtlen és visszafordíthatatlan demográfiai folyamatok újabb néhány évre történő elkendőzése. Közben sokan lélegzetet vehetnek, egyesek azért, hogy tovább csepülhessék az úgymond rémeket látó írókat és közgazdászokat, mások azért, mert azt hiszik, hogy ezzel megoldották a társadalombiztosítás finanszírozási gondjait. Pedig nem oldották meg, mert bármilyen korhatár megállapítása legalább egyensúlyban lévő, tehát korát tekintve tovább nem elöregedő népesség létezését tételezi fel. Jelenleg távolról sem beszélhetünk egyensúlyi helyzet irányába tartó népesedési folyamatokról, emiatt a romló tendenciák belátható időn belül kikezdik majd a megnövelt korhatárt is, további korhatárnövelést kényszerítve ki. Ilyen módon kialakítunk egy olyan nyugdíjrendszert, ami a halandósági arányok könyörtelen érvényesülése miatt a lakosság többsége számára elérhetetlen lesz, és mindezzel együtt az életminőség és az időskori létbiztonság oly nagy mértékű csorbulása árán sem fogjuk megoldani az alapproblémát, csak tovább halogatjuk a megoldását. Milyen körülmények között lehetne megszavazni egy korhatárnövelést, hiszen az eddig elmondottakból kiérződött, hogy a társadalombiztosítás mai, nagyon súlyos helyzetét és a korhatárnövelés kényszerét logikusan gondolkodó írók és közgazdászok már évtizedekkel korábban megjósolták. Nos, amit megjósoltak, bekövetkezett, mindenben igazuk lett, mit akarnak még? A felelős cselekvést, a jövőért felelős gondokodást szeretném rákényszeríteni a végrehajtó hatalomra, amit ebben a kérdésben egyáltalán nem tapasztalhatok. Semmiféle olyan törekvést nem érzékelek, ami a gyermekes családok helyzetének javítása révén meg kívánná fordítani távlatban a kereső-eltartott arány további romlását. A romló lakáshoz jutási esélyek miatt Budapesten először házasulók átlagos életkora az utóbbi néhány esztendőben éveket ugrott, és a negyedik évtizedüket nőtlenként, hajadonként indítók aránya már közel harmadrésznyi. A gyermekes családok helyzete látványosan romlott, leszakadásuk a népesség átlagától felgyorsult. Emlékeztetésképpen hadd utaljak a Parlament tavaly novemberi döntésére, midőn a kétkulcsos általános forgalmi adó többletterheit nem ellensúlyozni igyekezett az Országgyűlés a gyermekes családok körében, hanem még a korábbi adóalap-levonási lehetőséget is megszüntette. A parlamenti, kormányzati döntések tehát messze nem a Magyar Demokrata Fórum országos népesedéspolitikai fórumán óhajtott irányba sodorják a társadalmat. Miközben a többgyermekes családok aránya a családokon belül évről évre csökken, addig a létminimum alatt élők táborában arányuk növekvő, hányaduk itt már háromnegyed résznyi. Vajon komolyan gondoljuk-e, hogy ilyen mostoha körülmények közepette élő, több nyelvet beszélő, a világpiacon versenyképes árukat gyártó és a mi nemzedékünket nyugdíjas korban méltányos nívón eltartó munkaerő cseperedik fel e leszakadó családokban? Nem szükséges bizonygatnom, hogy a szociális érzéketlenség, a fiskális rövidlátás miatt reménybeli eltartóinknak nemcsak a csekély lélekszámával lesz gond, hanem munkaképességük, világpiaci versenyképességük minőségével is. Közismert mondás, miszerint tettével növeli, ki elfedi a bajt. A nyugdíjkorhatár emelését semmiképpen nem szabadna úgy jóváhagyni, hogy megoldatlanul hagyjuk a korhatár-növelés irányába kényszerítő demográfiai tényezőket. Képviselőtársaim figyelmét még felhívom néhány további statisztikai adatra. Ma gyakran hallható, olvasható, hogy nyugdíjkorhatárunk európai mércével mérve túl alacsony, emelnünk kell tehát a korhatárt az Európához való igazodás jegyében. Való igaz, hogy Európa legtöbb országában 4-5 évvel magasabb a nyugdíjkorhatár, de ott 6-8 évvel több az átlagos életkor is. A nyugdíjkorhatár nem a gazdasági fejlettség függvénye, hanem elsősorban a halandósági viszonyoké. Indiában vagy Kenyában a hetvenes években nem azért volt a korhatár a mienkénél is alacsonyabb, mert mi fejletlenek voltunk hozzájuk viszonyítva, hanem azért, mert viszonylag kevesen érték meg ott, akkor, ezekben az országokban az ötvenedik, illetve az ötvenötödik életévüket. Európa többi országában - Romániától eltekintve - a magasabb korhatár ellenére a népesség nálunknál nagyobb hányada éli meg a nyugdíjkorhatárt, és aki ott ezt megéri, az emellett még több nyugdíjban töltött életévre is számíthat. Tehát szó sincs arról, hogy nálunk irreálisan enyhék lennének a nyugdíjassá válás feltételei. Szólnom kell még egy gondról. Bármennyire is hosszú távú gondolkodást követelne meg tőlünk a döntés a nyugdíjkorhatár kérdésében, nem lehet eltekintenünk a munkanélküliség középtávon mindenképpen nyomasztó jelenlététől. Ma az országban közel 1000 községben és kisvárosban 150-200 álláskeresőre jut egy állásajánlat. Korcsoport szerint megbontva a munkanélkülieket, a 20 és 35 év közöttiek álláshoz jutási esélye ennél kedvezőbb - amennyiben persze ezt kedvezőnek lehet minősíteni -, 40-50 személyre már jut egy álláskínálat. (19.20) Az 50 év felettieknél jó, ha 800-900 személy közül egy munkahelyhez jut. Nem szükséges jósnak lenni ahhoz, hogy a korhatárnövelés hatására nagyobb részben az 55 év feletti munkanélküliek száma növekszik meg. Akik pedig meg tudják őrizni állásukat, azok pályakezdő fiatalokat tesznek ezáltal állástalanná. Figyelembe véve a fiatalkori munkanélküliség szociális és kriminális hatásait, a mai körülmények között nem lenne megfontolt lépés egy korhatárnövelő lépés. Tisztelt Képviselőtársaim! Kérem döntésüknél az általam elmondott érvek figyelembevételét. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)