PREPELICZAY ISTVÁN, a kisgazda-képviselőcsoport vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Már közhelynek számít, mégis idézem az 1825. évi XI. számú törvénycikk szövegéből: "A honi nyelvnek nemcsak terjesztéséről, de egyszersmind annak minden tudományok és mesterségek nemeiben lehető kiműveléséről céllal alapította gróf Széchenyi István a Tudós Társaságot önkéntes, szabadon összeszedett vagyonára, mint anyagi bázisra helyezve az Akadémia működését 1825. november 3-án." A célkitűzés ma is érvényes, a tv és a rádió adásait hallgatva, napilapjainkat olvasva ma is érezzük, hogy a magyar nyelv művelése, pallérozása időszerű feladat. A Tudós Társaság tevékenységi köre, szervezeti formája a reformkor óta sokat változott, a nyelvtudomány körén messze túlhaladott, hálózata egy központból kiindulva szerteágazott, számtalan értékes produktumával, a magyar szellemi élet jó hírének öregbítésével világszerte megbecsülést szerzett. Nem célom az MTA több mint másfél évszázados történetének ismertetése, de a törvénytervezet súlyának tudatában a magyar szellemi élet egyik kútforrásának megítélésénél a továbbiakban néhány gondolatot szeretnék kifejteni egy általános méltatás keretében. Szükségesnek tartom elemezni az MTA létének célját és szerepét a tudományos életben, ismertetni közjogi szerepét a tudományos életben, áttekinteni működésének anyagi feltételeit és lehetőségeit. Mindezt teszem az MTA múltjára visszatekintve, és az előttünk fekvő törvényjavaslat értelmében az MTA jövőjét meghatározva. A Tudós Társaságnak a feladatairól és a magyar tudományos életben betöltött szerepéről, szervezetéről, stb. Berzeviczy Albert 1926-ban a 100 éves, Pach Zsigmond Pál az 150 éves, Kosáry Domokos a jelenlegi Akadémiáról kifejtett véleménye, illetve jelentése alapján mérföldköveknek tekintve e dátumokat. Az MTA feladatairól 1925-ben elhangzottak alapján a Tudós Társaságnak célja minden tudományágat művelni, fejleszteni, tagjainak kutatási eredményeit bemutatni, jutalmazni, kiküldeni, a tudományos vállalkozásokat támogatni, főleg a forrásművek kiadását szorgalmazni, melyekre magánvállalkozó nem kapható. Szem elől nem tévesztve a tudományok nemzetközi jellegét, fő feladat a tudományokat magyar nyelven művelni és terjeszteni, összes magyar vonatkozásában kiépíteni. Ezt várja a magyar nemzet, ezt csak mi tehetjük meg. Vagyis a későbbi értékelés szerinti tudományok elefántcsonttornyába való bezárkózás időszakában a Tudós Társaság a hazai eredmények nemzeti hasznosítására, ugyanakkor azok nemzetközi terjesztésére helyezte a hangsúlyt, azaz követve az alapítók átgondolt és nemes szándékát. (10.00) Sem elkendőzni, sem kiélezni nem akarom azokat a buktatókat és hibákat, melyek a tudós társaság működésének árnyoldalait jelentették, mert mindezek eltörpülnek az 1949-es nagy törés, a nemzeti sorstragédia évében bekövetkezett nagy fordulat mellett. Ekkor kezdődött meg az MTA átszervezése, a sztálini típusú akadémia felállítása, a párthierarchia átültetése a tudományos életbe. A kapitalista rendszert kiszolgáló váddal illetett nemzetközi hírű tudósaink tömeges eltávolításával a "nyugalmazott akadémikusok" állományának megteremtésével, a nemzeti célok annullálásával bevezették a politikai szempontból megbízható, mesterséges tudományos nimbuszú akadémikusokból álló, a tudományos kérdésekben történő döntések megfellebbezhetetlen testület kiépítését. A bolsevista rendszer egyik ismérve volt az alulról bírálhatatlan felső, vezető tízezer szellemi elitjének a kialakítása. Ezek körébe tartoztak a politikusok és művészek mellett a tudósok. Akinek a bolsevik állam íróasztalt adott, annak észt is adott, hatalmat és anyagi javakat. Mi volt ekkor az elit tudományszervezetének a feladata? A tudományos élet szervezése és irányítása, a szocializmus felépítése, majd az osztály nélküli társadalom megvalósítása. Mit tettek ezért az akadémiák? A központi bizottságok és a kormányok dilettánsainak agyrémeit és utasításait megkísérelték tudományos mezbe öltöztetni. Működtek az akadémiai osztályok, a bizottságok, albizottságok stb., hogy igazolják akár a szibériai nagy folyók elterelésének az életrevalóságát, mint a Davidov-terv, az életnek laboratóriumban történő előállíthatóságát, mint Lepisinszkaja asszony tette, vagy ha itthoni példákat keresünk, a dunai vízlépcső megépítése, a kőszénbányászati úgynevezett eocénprogram kidolgozása, az ország rajonokra osztása stb. Remélem, nem kell részleteznem a vízlépcső megépítésével keletkező nemzetközi méretű bonyodalmakat, sem az eocénprogram lehetséges következményeit, amely Budapest fővárosból a vízmentesített Budapestet teremtette volna meg. De lépjünk tovább. Mit tekint ma az Akadémia elnöke az Akadémia feladatának? Az Akadémia alapvető feladata a tudományos kutatás szabadságának védelmezése, főleg az alapkutatások művelése, fejlesztése, módszertani irányítása, a tudomány és a gyakorlat kapcsolatának erősítése, állásfoglalás szakmai és tudományetikai kérdésekben, a kutatói utánpótlás nevelésének támogatása, nemzetközi tudományos kapcsolatok szervezése és fenntartása, a tudományos eredmények megismertetése, a tudományos könyv- és folyóiratkiadás támogatása, a tudományos ülések szervezése. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? A tudományos kutatás szabadságát az Alkotmány biztosítja. Ezt ne védelmezze esetleg saját magával szemben az Akadémia. Az alapkutatások művelésével és fejlesztésével messzemenően egyetértek, egy nonprofit testületnek - mi más lehetne? - ez a célja. De a módszertani irányítás, a tudomány és gyakorlat kapcsolatának erősítése, a kutatói utánpótlás nevelése, a nemzetközi kapcsolatok szervezése viszont az MTA szereptévesztése, az állam az államban sztálinista szerkezetre és felfogásra emlékeztető célkitűzés. Emlékeztet? Dehogyis, annak egyenes folytatása. Ezt a konzervativizmust az államban fejlődő, új ismeretekkel gyarapodó tudományt semmibe vevő, a magát megreformáltnak kikiáltó MTA naponta megerősíti tetteivel és nyilatkozataival, képtelen elszakadni múltbeli gyökereitől. Néhány példa állításaim alátámasztására. Nincs egy éve, hogy Marx György akadémikus a Biotechnika és Környezetvédelem című folyóiratban a csernobili katasztrófának egészségünket javító hatásait fejtegeti, szigorúan tudományos alapon. Szintén az elmúlt évben az MTA a kijevi finnugor kongresszuson képviseltette magát a magyarság mint embertanilag finnugor népcsoport nevében. Vagyis a tisztelt Akadémia az elmúlt száz év tudományos eredményeit figyelmen kívül hagyva a nyelvészetet nem képes az antropológiától megkülönböztetni. Az antropológiánál maradva: az úgynevezett "Petőfi-lelet" teljesen felszínes vizsgálata mind a magyar, mind amerikai és japán szakemberek véleményének szöges ellentéteként az első, de akadémikustól származó megállapítást igazolta, azaz a kérdéses csontváz női test maradványa, ezért nem lehet Petőfi Sándoré. Minden tudósnak lehet elhamarkodott véleménye, szakmai tévedése, de joggal kritizálható, ha tévedéséhez körömszakadtáig ragaszkodva, személyes tekintélyéből származó és a testület tekintélyének nyomását használja fel igaza bizonyítására. Ugyanakkor, amikor a tudományos véleménynyilvánítás szabadságáért óhajt küzdeni a törvényben lefektetett jogai alapján. Ez már cinizmus. Mint Szentágothai János képviselőtársam fogalmazta: "+az emberiség története a+ gátlásaitól megszabadult őrült majom garázdálkodása." Ezek szerint az MTA eddigi munkássága is csak őrült majmok garázdálkodása volt, a mi törvényhozó tevékenységünk is az - néha úgy tűnik. Visszatérve a sokat hangoztatott politikamentes tudományművelésre, csakis politikai meggondolásból és az ahhoz kapcsolódó egyéni érdekekből született eocénprogram aláírói (Fülöp József, Kapolyi László) ma is a tisztelt Akadémia tagjai, haszonélvezői. A megreformált Akadémia most leköszönt főtitkárának nyilatkozata szerint a nem tudományos érdemeik alapján megválasztott személyek ma már nem töltenek be vezető, irányító posztokat. Bennünket ez nem nyugtat meg, ez számunkra nem garancia a jövőre nézve. Kívánatos volna, ha a volt sztalinisták következetesek volnának, és tanításuk szellemében önkritikát gyakorolva lemondanának akadémiai tagságukról. Ha pedig úgy vélik, hogy a reformszelek már kellően átjárták régi mundérjukat, akkor vegyék észre magukat: a magyar társadalom szellemi elitjében nincsen helyük. Összefoglalásul: jelenleg az MTA a sztálini korszakban megszerzett előjogaiért küzd, monolitikus szervezetének megőrzésére jogot formál, mind a felsőoktatás, mind az egyéb tudományos bázisok irányítását, felügyeletét, finanszírozását magának kívánja biztosítani, vazallusi engedelmességet követelve. Vagyis nem hajlandó célkitűzéseit tekintve a demokratikus átalakulásra, a nemzet szolgálatára, a tudósokra jellemző szerénység meghonosítására. Tekintélyét nem a tudós véleményének megalapozottságára, hanem továbbra is hivatali pozíciójának, igazgatási funkciójának megtartására kívánja alapozni. Ez a gigantomániás alapállás átvezet a következő kérdéscsoporthoz: az MTA jogi státusának és szervezeti felépítésének ismertetéséhez. Az MTA a törvénytervezetben önkormányzati elven alapuló köztestületnek kívánja nyilváníttatni magát. Nem vitatva a köz szolgálatának szükségességét, valamint az Akadémia testület jellegét, az MTA jövőbeni jogi státusának a közalapítvány formát találom megfelelőnek, mind az intézmény múltját, mind jövőbeli feladatait, mind pedig országunk jelen állapotát tartva szem előtt. Ez a státus biztosítja az Akadémia autonómiáját, jogi személyként való elismerését, a központi költségvetés önálló tételeként történő anyagi támogatását. Itt is és a továbbiakban is hangsúlyozni kívánom, hogy az Akadémia autonómiáját messzemenően tiszteletben tartom, belső szervezeti rendjébe és gazdálkodásának koncepciójába beleszólni nem kívánok. A törvény megalkotása előtt mégis sajnálatos, hogy a tervezetet készítők új vagy módosított alapszabályuk tervezetét nem bocsátották rendelkezésünkre, szándékolt demokratikus átalakulásuk egyik fontos dokumentumától fosztva meg a törvényhozói testületet. Ezért annak tudatában, hogy a világon immár húsz éve elkezdődött második tudományos és technikai forradalom tanulságait mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, vallom, hogy az egyes nemeztek jólétének jövője a tudományos kutatásra fordított szellemi és anyagi támogatással egyenes arányban áll. Az elmúlt negyven évben a kívánatos, a tudományos kutatásokra fordítható 3,0-3,5% a teljes nemzeti jövedelemből nagyjából megvolt. Ennek hatása azonban messze elmaradt a várhatótól, ennek okát a magyar tudományos élet működési, szervezeti hibáiban látjuk. Egyenesen beszélve: az MTA monopolhelyzetében és az ott szisztematikusan elkövetett hibákban. (10.10) Egyértelmű véleményem, hogy az Akadémia jelenlegi és konzerválni szándékolt szervezeti felépítése tarthatatlan. Az MTA teljes létszáma 8000 fő, ebből a tudományos kutató 3300 fő. Ha minden kutatóra egy segéderőt számolunk - jóllehet, ez a valóságban nincs meg -, akkor is magas az improduktív alkalmazottak aránya. Még feltűnőbb az MTA intézményeiben dolgozók kis létszáma: 33%; a más munkahelyeken foglalkoztatottakéhoz, a 67%-hoz mérten. Vagyis: az irányított, támogatott munkahelyi létszám többszöröse a törzsállományénak. Az MTA működtetésének legfontosabb transzplantáló szervezetrendszere a bizottsági, albizottsági, munkabizottsági forma, ahová a nem akadémikusok, a minősítettek is bebocsáttatást nyernek. A bizottságok száma 281, taglétszámuk 2170 fő. Ez a társaság kormányozta a kívülrekedt páriák közösségét. Az Akadémia tudományos osztályainak - száma 1-10 - működését nem firtatom: belügynek tekintendő, amenynyiben az átalakulás után súlyukhoz mért szerepüket megtalálják. Talán ez a néhány számszerű adat is érzékeltette annak a hálózatnak a nagyságát, amely gúzsba kötötte az ország tudományos kapacitásának egészét, a témakijelölés, kutatási feltételek, anyagi javadalmazás láncolatán keresztül. Ehhez adódott a tudományos minősítő rendszer kontraszelekciós gépezete, amely a tudományos lelkiismeret és kutatási szabadság vagy a minősített pozíciók közötti választás elé állította a kutatók társadalmát. Vagyis semmi lelkiismereti presszió+ Egy mondatban: a vázolt méretű és szervezetű, improduktív és haladásra képtelen szervezet fenntartását jelenlegi formájában sem társadalmi, sem nemzeti igény nem indokolja. Az MTA szervezeti rendjének legkirívóbb túlburjánzását említve nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy ilyen szervezet csak konkrét személyek működése révén prosperál - azaz: nem kerülhetjük ki az MTA tagjainak és az érdekszférájukba vont személyiségek szerepének ismertetését. Elöljáróban tisztáznunk kell azt a tényt, hogy az MTA tagjai között ma is vannak olyanok, akik eddigi és várható tudományos eredményeik alapján számíthatnak a közvélemény megbecsülésére - őket vonjuk ki az általánosítás alól. Ugyanakkor elnézést kérünk azoktól, akik sem így, sem úgy nem lehettek az Akadémia tagjai a nómenklatúra ébersége folytán, és azoktól, akik politikai szempontoktól vezérelve távolíttattak el a nemes intézményből, akiknek egy részét még a krokodilkönnyes-fogcsikorgatós rehabilitáció is elkerülte. Mellesleg hadd említsem meg itt Orsós Ferenc akadémikusunk esetét, aki a katyini sírok feltárásánál a nemzetközi bizottság elnöke volt: természetesen el kellett hagynia az országot, emigrációban halt meg, Svájcban. A rendszerváltás idején akadémikustársai kezdeményezték rehabilitációját. A tisztelt Akadémia három év alatt nem talált lehetőséget ennek a rehabilitációnak a végrehajtására. De említhetném Hóman Bálintot - és hadd ne soroljak listákat. Azokról szólnánk, akik pártmegbizatásból kiépítették az Akadémia, az akadémiai támogatás, a tudományos minősítés szűrőberendezését: az elkötelezettek, meggyőződésesek, lojálisok és örök némák szövetségéről, sajátos beltenyészetéről. Hány és hány ezer túlóra, visszaminősítés, perifériára lökés volt a sorsa a névtelen kutatóknak, akik munkájának eredményéből kandidatúra, doktori disszertáció vagy akadémiai székfoglaló született? Ki tudná ezt összeszámolni? De nem mentek feledésbe. A kis pénzen tartott, béklyóba kötött kutatókról az MTA tisztelt elnöke ország-világ előtt azt nyilatkozta, hogy azok a kutatótársai, akik sem akadémiai minősítést, sem vezetői beosztást nem tudtak szerezni a kommunista diktatúra 45 éve alatt, lustaságukat és tehetetlenségüket most akarják kamatoztatni: a politikai mellőzött szerepében tetszelegni - holott az ilyenek egyszerűen alkalmatlanok a kutatói pályára. Köszönjük, elnök úr! De megkérdeznénk önt: hol volt az ön éleslátása és kitűnő ítélőképessége, mikor ön az Akadémia tagjai közé fogadta a tudományos címekre vágyó ipari és mezőgazdasági kádereket, és ezzel kezükbe adta a vezetettek pórázának végét? Mert ezek a tudománynak nem csak azzal ártottak, hogy mások helyét foglalták el, de személyeknek is sokat tudtak kellemetlenkedni. Vagy miért tűri meg a megreformált, demokratizált testületben mind a mai napig a nemzetközi mérce szerint a scientometria eredményei szerint terméketlen akadémikusokat, vagy a forintmilliókban kifejezhető - szándékosan vagy tudatlanul - kárt okozókat? Az elnök úr szerint azok szakemberek? A legjobb szakemberek? Az MTA közelmúltban végrehajtott átalakítása, karcsúsítása személyi szintre bontva nem jelentett színvonal-növekedést. A régi garnitúrára még a konzerválás feladata vár, addig nem bocsátják szélnek őket, addig ők a nyerő mórok. Hogy mit képes a tisztelt testület produkálni, arra a legjobb példa az előttünk fekvő törvénytervezet. A nyolcezer fős szakembergárda - amely kebelében őrizgeti a legkiválóbb rendszertervező, politológus, futorológus, történész, jogász stb. elméket - hetedik változatban is alapos kivetnivalókat tartalmazó, lényeget érintő kérdésekben kerülő úton járó dokumentumot tett le az asztalra. A ránk nem tartozó alapszabály-tervezetet mellékelik, a bennünket érdemben foglalkoztatót még nem készítették el. A fontos, hogy a Parlament foglalkozzék a kérdéssel. Pro forma? A tudós társaság alapítása. Önkéntes adományokból kezdett gazdálkodni - így alapítványi formáját kétségbe nem vonhatjuk. Az 1831-es alapszabály 56. �-ának értelmében a jövedelem hatodrészét a tőke növelésére kellett fordítani. E tőkegyarapító rész később módosult - nem lényeges számunkra. A működési költség tőkéje ekképpen rendszeresen járadékok, egyszeri adományok, alapítványok, ingatlanok és ingó eszközök hagyományozása, illetve - nagyon ínséges időben - a Parlament vagy a minisztérium egy-egy áthidaló költségvetési segélyéből adódott össze. Ennek megfelelően az MTA pénzügyi forrásai: készpénz, értékpapír, ingatlan, illetve házbér, könyvkiadás nyereségéből befolyó összegek voltak. 1925-ben a tőke 2 milliárd koronát tett ki. Mind az 1848-as szabadságharc, mind az első világháború az államnak kölcsönzött pénzösszegek elvesztésével, azaz érzékeny tőkecsökkenéssel járt. A híres Vigyázó-hagyaték - 1937-ben - 251000 pengőnyi összege is részben az infláció martaléka lett. Az állami segély 1880-ig átlagosan a tőke 7%-át képezte; 1881 és 1930 között már 22% volt. A fenti állapot az 1949-es rendszerváltozással teljesen felborult: az Akadémia tulajdonrendszere, bevételi forrásai, jövedelmei teljesen megváltoztak. Talpraállítása, hálózatának fejlesztése a szocialista államokban szokásossá vált formátumba kényszerítette: törzsvagyon, haszonélvezői, kezelői jog, költségvetési támogatás. Bevételi forrásai közé sorolható a - csak későbbi időben szerepet kapó - szabadalmi bevétel, a műszerügyi szolgálat tevékenysége stb. Az 1949-es állami támogatás összege mellett nem mehetünk el szó nélkül, mivel a megtisztított MTA akkor 1,26 milliárd forintos évi költségvetésének rekordját az inflációmentes években csak 1974-ben közelítette meg 1 milliárd forintjával - vagyis: a nómenklatúrát megrendelő államhatalom belenyúlt a zsebébe, ha célját látta. Ha átnézünk néhány számsort az MTA bevétel-kiadás-ráfordítás kimutatásaiban, néhány hasznos információt nyerhetünk az MTA-törvény megalkotásához. Így például az MTA pénzéből külső támogatásra rendszeresen 15- 20%-ot fordított, vagyis például a működési költségek aránya a kutatási ráfordításokhoz vagy a beruházáshoz viszonyítva 1950 óta folyamatosan emelkedik - volna mit ésszerűsíteni az MTA háza táján. Az MTA kiadásai között a legetikátlanabb tétel az Akadémia tagjainak mint minősítetteknek és tudományos pozíciókat betöltőknek rendszeres havi tiszteletdíja. Az akadémikusok nem állásnélküliek: többségük a civil tudományos életben vezető, egyetemi tanár, igazgató vagy magasabb besorolású kutató; alapfizetésük magasabb, mint az MTA hivatalos állományában dolgozó tudósoké - a kifogásolt pótlékokkal utóbbiak fizetésének többszörösét is elérik. (10.20) Csak közben jegyzem meg, hogy a rendes akadémiai tag havi 75000 forintot, levelező tag havi 65000 forintot kap. Ugyanakkor az MTA kutatóintézeteiben dolgozók átlagos bére 13800 forint. Azaz még egyetemi oktató kollégáik mellett is alulfizetetteknek számítottak az 1991-es évi adatok szerint. Hangsúlyozom, hogy a tudóstársaság tagjának lenni országosan olyan erkölcsi elismerés, a tudósok körében pedig oly mértékű megbecsülés, melynél több a tudományos pályán nem érhető el. Az MTA nem lehet keresetnövelő és nyugdíjkiegészítő vállalkozás. Nem üdültető központ. A szellemi élet közkatonájának és vezetőjének nem itt, hanem a munkahelyén kell megkeresnie a nyugodt kutatómunkához szükséges anyagiakat, a többi magyar állampolgár mintájára. Nem gondolnám, hogy a magyar állampolgárok hajlandók volnának támogatni egy olyan gyakorlatot, mely életfogytiglani erkölcsi és anyagi támogatást biztosít megvalósíthatatlan technikai találmány, bebizonyíthatatlan elmélet, hasznavehetetlen eljárás vagy egyszeri és egykori ötlet, mű vonatkozásában, akár gyarapították szellemi tárházunkat, akár egyenesen kárt okoztak nemzetünknek. A magyar tudomány művelése több szinten és sok munkahelyen folyik. Mind a párhuzamos kutatások kiküszöbölésére, mind a nemzet érdekeit szolgáló kutatási területek és ágazatok súlyozott támogatására, más esetben szinten tartására egy olyan tudományos koncepció kidolgozására van szükség, melyhez az egész ország egészének érdeke fűződik. E programnak kormányprogramnak kell lennie, melynek megvalósítóit a kormányzat közvetlenül támogatja a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erők ismeretében, az intézményrendszerek céljait és specialitásait messzemenően figyelembe véve. Nem kívánok jelenleg részletes tervekkel előállni, de emlékeztetek arra, hogy a TUKUFA-tól napjainkig, az OTKA-ig mindig volt megoldás egy átgondolt célprogram támogatására, az állami költségvetés kutatásra szánt pénze egy részének megfelelő áramoltatására. Itt egy szempontot kell figyelembe venni: az anyagiak elszámoltatása eredménycentrikus legyen. Ebben a rendszerben kell megtalálni az MTA helyét is. Ezért a jelen törvényben az MTA-nak olyan státust kell találni, mely biztosítja a neki szánt méltóbb pozíció zökkenőmentes elfoglalását. Megítélésem szerint az MTA költségvetéséből felszabaduló pénzt a felsőoktatásba kell átirányítani, mert csak így érhető el, hogy ne kizárólag az MTA kegyeitől függjön például az egyetemeken folyó tudományos kutatás volumene. Az MTA által sokszor felhánytorgatott szürkeállomány-kiáramlás, az egyetemi oktatás elsekélyesedése bizonyíthatóan az eddig folytatott akadémiai irányítás-támogatás rendszerének a kudarca, nem pedig az MTA aluldotáltságának következménye. Hangsúlyozom, hogy az anyagi és szellemi erők bizonyos átcsoportosítása nem egy centralizálás első lépése vagy a kutatói szabadság gúzsbakötése, hanem a kutatás-oktatás ésszerű összekapcsolása. Parlamenttől, Akadémiától függetlenül működő kutatóhelyek létesülnek a jövőben mind az ipar, mind a mezőgazdaság szolgálatában, egy szabadpiaci rendszer speciális kérdéseinek megoldására, ha ezt az ésszerűség megköveteli. Köszönöm. (Taps.)