LABORCZI GÉZA (SZDSZ): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk fekvő 6409-es számú törvényjavaslat az alapvetően jó, korszakalkotó 1989. évi IV. törvény egy kritikus és sokat vitatott pontját módosítaná. A Szabad Demokraták Szövetsége egyetért a módosítás igyekezetével. Frakciónk több tagja is részt vett hajdan a törvény kimunkálásának vitáiban. Meg kell jegyeznünk, hogy igazán komoly, 1990-ben még feloldhatatlan ellentét csak a szóban forgó kérdésben, a honvédségen belüli csoportos és rendszeres lelki tevékenység megszervezhetősége dolgában merült fel. A Honvédelmi Minisztériumot akkor képviselő jogász azt bizonyította, hogy a sorkatonai szolgálat speciális életrendet követel, amelynek során a meghatározott idejű csoportos lelki tevékenység lehetőségének megteremtése lehetetlen. Az akkori ellenzéki érvelés az Alkotmányra hivatkozva próbálta elfogadtatni, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság joga egyéni és közösségi formában egyaránt biztosítandó. Végül egy nagyon sajátos kompromisszum született: a törvény akkori szövegébe a hadseregen belüli egyéni vallásgyakorlás joga került, viszont az indoklás szerint nem minősül csoportos vallásgyakorlásnak a közös bibliaolvasás, vagy a csoporton belüli vallásos és hitbeli kérdéseket érintő beszélgetés. Ez ott és akkor nem volt kis eredmény. Hiszen az elmúlt évtizedek néphadseregén belül nagyon ismert volt a lelki csendességet csak az illemhelyre való bezárkózás által találó, bibliáját a rohamsisakba rejtegető katonának az alakja, akitől a rendszeres rovancsok alkalmával megalázó módon kobozták el vallásos irományait, akit nem egyszer elöljárói szégyenítettek meg nyilvánosan bajtársai előtt, akit - ismerve meggyőződését - hónapokon át nem engedtek szabadságra. És akkor még nem is beszélünk a hivatásos tisztekről, tiszthelyettesekről, akikkel szemben általános elvárás volt a proletár internacionalizmushoz szervesen kapcsolódó "tudományos ateizmus". A hadseregen belül terjesztett brosúrák primitív valláskritikája keserűen nevetséges emléke annak a kornak, amelyben a honvédségi időszakot a legfőbb állami és pártvezetés nemcsak a beszervezési kísérlet, hanem az ideológiai agymosás alkalmának is tekintette. És nem feledkezhetünk meg itt néhány mondat erejéig azokról, akik a vallásuk szabadságához ragaszkodtak, azokról, akik a "ne ölj", és "szeressétek ellenségeiteket" bibliai passzusokhoz igazodva, lelkiismereti okokra hivatkozva a katonai szolgálatot nem vállalták. Utoljára ezért 1945-ben végeztek ki hívő, radikális békevágyókat. A későbbi évtizedekben Baracskán több századnyi lelki fegyveres töltött tényleges katonai szolgálatánál lényegesen hosszabb éveket börtönben, s viselte ezek után is hosszú időn keresztül ennek jogi hátrányait. Ez az állapot még az elmúlt évtizedben is fennállt, s főként 1977-ig a nazarénusokat és a Jehova tanúit érintette. Sokak előtt ismeretes a Bokor bázisközösséghez tartozó katolikus sorkötelesek esete, akik kérték a püspöki kart, hogy álljon ki a meggyőződésükért börtönt vállaló híveik mellett, és képviselje a fegyvertelen szociális szolgálat gondolatát. Az akkori esztergomi érsek ezzel szemben egyéni állásfoglalásokra és bibliai részletekre hivatkozva, az Állami Egyházügyi Hivatal elvárásainak megfelelően az ezeréves harcos magyar, keresztény honvédő hagyományokat ajánlotta hívei figyelmébe. Nem akarván hosszabban időzni a múlt árnyainál, ezeknek a felidézését csupán annak szemléltetése érdekében tartottam fontosnak elmondani, hogy a sorköteles időszak az a rendkívül sajátos élethelyzet, amelyben nagyon is alapvető kérdések, mint az élet és halál, önfeláldozás és bajtársiasság, erőszak, vagy az arról való teljes lemondás meglehetősen elevenen vetődnek fel, s a fizikai és lelki megpróbáltatások alatt roskadozó katonáknak elemi igénye van a lelki gondozásra, a belső megnyugvásra és az eligazításra. Fontos tehát - kedves képviselőtársaim -, hogy a katonai szolgálatot teljesítő a vallását szabadon gyakorolhassa, ideértve annak lehetőségét is, hogy pihenőidejében részleges magányában, vagy társaival közösen lelki életet élhessen, esetleg ehhez lelki szakember segítségét is igénybe vehesse. Ez utóbbi gondolatot azért sem hanyagolhatjuk el, mert a törvény módosítása önkéntelenül veti fel a kérdést: a szabad vallásgyakorlás nem vonja-e maga után annak intézményes formában való megjelenését is. Másfelől - mit kerülgessük - köztudott, hogy teljes komolysággal folyik a hajdani tábori lelkészség újjászervezése. A kormányzatnak tehát van elképzelése a törvénymódosítás gyakorlati alkalmazásáról. A magunk részéről nagyon sajnáljuk, hogy ez az igyekezet jórészt a közfigyelem elől eltakarva folyik. Ezen a területen ugyanis véleményünk szerint a különböző jogoknak és kötelességeknek olyan szövevényével találkozunk, amely csak egy hosszú távú finom egyeztetéssel oldhat fel feszültségeket, és megfelelő nyilvánosság befolyásával kerülhető el az a veszély, hogy egy adott ideológiai vitává válik a tényszerű megoldási lehetőségek helyett. Szociológiai felmérésekből ismert, hogy a hadseregen belül nagyjából olyan arányban vannak az egyházi jelenlétet igénylők, mint az oktatás területén, vagyis 20% körül. Az is tény, hogy az egyházi szolgáltatást igénylők, vagy mondjuk így, annak hiánya miatt elégedetlenkedők a viszonyaik mostoha voltában és annak jellemzésében a következő képet mutatják: Az elégedetlenség aspektusából a vallásgyakorlási lehetőségeket magasan őrzik a ruházati, ellátási, az ételek minőségével, az étkezési körülményekkel, az elhelyezési körülményekkel, a pihenési lehetőségekkel, a szórakozási lehetőségekkel, s a személyes problémák megoldásának lehetőségeivel, az érdekvédelemmel, a laktanya elhagyásának lehetőségeivel kapcsolatos elégedetlenségek, s csak ezek után említik meg a vallásgyakorlás lehetőségét, mint olyant, amivel nincsenek megelégedve. (20.00) Ebben a kontextusban a vallásgyakorlás mint szükséglet egészen addig hátrasodródik és tolódik, míg az úgynevezett alapszükségletek nincsenek kielégítve. Ebből következik, hogy a misszionálás és a térítés lehetősége is csupán 3-4, a minisztérium által preferált felekezet számára adhat lehetőséget. Az azonban bizonyos, hogy akárhogy is áll a kérdés, a vallás szabad gyakorlását nem a létszám kérdése korlátozhatja. Látásunk szerint nem tisztázott továbbá az sem, hogy a szabad vallásgyakorlást elősegítő egyházi szolgáltatás kiket venne célba. A történelmi tapasztalat rámutat arra a kísértésre, hogy a befolyásolás elsődleges célpontja a hivatásos tiszti állomány. Természetesen az ő szabadságuk sem korlátozható. Az azonban bizonyos, hogy békében csupán a sorkatona van különleges helyzetben, jogai teljes gyakorlásában akadályoztatva. A hivatásos katonák, tisztek más civil foglalkozásúakhoz hasonlóan csupán munkaidőben tartózkodnak a laktanyában, a kiképző bázison. Munkaidejük leteltével minden korlátozás nélkül élhetnek lelki, szellemi igényüknek megfelelően az egyház által kínált lehetőségekkel. Milyen kísértés rejlik a szolgálati elöljáró célbavétele mögött? Köztudott, hogy a honvédség bonyolult alá-, fölérendeltségi, függőségi viszonyai között nem közömbös, hogy egy csapatrész, egy egység vezetője milyen elveket tart sikeres katonai életformához és előmenetelhez nélkülözhetetlennek. Óhatatlanul kialakul egy számító igazodási kényszer. Véletlennek kell-e tekintenünk, hogy immár harmadszor szervezett a Honvédelmi Minisztérium reaktivált és előléptetett volt tábori főlelkész vezetésével Lourdes-zarándoklatot elsősorban a hivatásos állományhoz tartozók számára. Homályos a tábori lelkészség státusa is. Nem tisztázott, hogy a katonák lelki gondozását ellátó egyházi személyek, lelkészek és papok részei legyenek- e a fegyveres erőknek avagy civilek maradjanak. Nem tisztázott az sem, hogy a békében élő és a honvédelmi magatartásra berendezkedett hadseregünkön belül lelki igények kielégítésére miért nem megfelelő megoldási lehetőség a helyőrségi körletekben szolgáló civil lelkipásztor segítsége a szóban forgó problémák kezelésére. Máris létezik a Honvédelmi Minisztériumon belül egy egyházi ügyek osztálya, amelynek törvényszerű működéséről többszöri kísérlet ellenére sem sikerült hiteles információkat szerezni: ki fogja fizetni, ki fizeti és esetleg miből az esetlegesen szerveződő státusokat. Félő, hogy ez a törekvés - aminek itt szemtanúi lehetünk - elsősorban az 50 évvel ezelőtti keretek felelevenítését szolgálja és nem valamilyen katona lelki igényét. Az is ismert, hogy csupán a katolikus, protestáns és izraelita tábori lelkészséget élesztenék újjá és nem világos, hogy ebből másokat, a szabad egyházakhoz vagy más felekezetekhez tartozókat miért nem támogatnak. Ezért mi is azt tartanánk szükségesnek, hogy az előterjesztés olyan irányban módosuljon, hogy a katonai szolgálatot teljesítők szabad vallásgyakorlása feltételeinek a megváltozott helyzet szerinti megteremtéséről külön törvény rendelkezzék. És végül: mi az elvárás azokkal szemben, akik a katonai szolgálatot teljesítők szabad vallásgyakorlásának gyakorlati megvalósításán munkálkodnak majd. Csakis az önkéntes igény kielégítését vállalhatják fel. Semmiképpen sem vehetik majd át az ideológiai nevelőtiszt szerepét. Kár lenne, ha a hatalom igényeit segítenék sajátos eszközeikkel és a sorkatona számára elfogadhatóvá indulálni, ha nem állnának határozottan minden esetben a kiszolgáltatott, hétköznapi kisember oldalára. Ugyanakkor szerepük nagyon pozitív is lehetne, konkrét lelki támasz biztosításán túl megtestesíthetnének egyfajta társadalmi kontrollt, közvetítve e magából kivetkőzött, az erőszakot istenítő korban az egészségesen gondolkodó ember békevágyát, életben tartva a reményt a boldogabb folytatásról, amelyben ismeretlen lesz a sorkatonai szolgálat közbeni szabad vallásgyakorlás, mert "Nép népre kardot nem emel és hadakozást többé nem tanul". Így ajánlom a Szabad Demokraták Szövetsége nevében a törvényjavaslat elfogadását. Köszönöm. (Szórványos taps.)