PETRENKÓ JÁNOS (független): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Már gyerekkoromban is csodáltam azokat az embereket, akik egy óráig tudtak beszélni, és nem mondtak semmit. Valahol ilyen gondolat jutott eszembe, amikor a Kormány előterjesztését hallottam. A munkanélküliséggel foglalkozó vagy akarni vágyó képviselők, kormánytagok elkötelezettsége egyértelművé kell, hogy tegye, hogy Magyarországon minél kevesebb olyan ember legyen, akinek a reggeli ébredés után céltalan legyen az élete. Ezt megoldani nagyon nehéz, viszont nagyon nagy és népszerű feladat. Sajnos, az 1993. év is bizonyítja, hogy politikánk, főleg a gazdasági, az iparpolitikánk nagyon elhibázott volt. Az én feltételezésem alapján hét csapást mértek a magyar iparra. A hét csapás sorrendben a következő: 1. A korábban élvezett dotációk indokolt megszüntetését nem ellentételezte semmiféle adócsökkentés, tehát ennek az összegével képtelenség az egyébként is nagy megterheléssel járó átállás, ha csökkentették az ipar forrásait. 2. A keleti exportot adminisztratív eszközökkel leállították, mivel nem mérték fel az azzal járó következményeket. 3. Az adótörvény nem tette lehetővé az eszközök reális újraértékelését, ezzel az amortizáció egyre inkább az indokolt törtrészére zsugorodott. 4. Az átalakulás során az eszközöket csak nettó értékükön lehetett figyelembe venni, ezzel az amortizáció az átalakulás után sem kerülhetett reális szintre. 5. A csődtörvény alkalmazásánál nem mérték fel a tovagyűrűző következményeit. 6. A vállalatok hiteleit elviselhetetlen kamat terheli, elsősorban azért, mert a kamatrés a gazdaságtörténelemben példátlanul magas. 7. A termelői ár inflációja lényegesen nagyobb a belső árakban, mint a forint a devizaértékben. E hét csapás mindegyikét minden esetben a Kormány pénzügyi, az ellenzék és a nemzetközi szervezetek lelkes támogatása inspirálta. A magyar ipar vállalati szektorában több mint 30%-kal csökkent a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulás. A tényleges csökkenés azonban ennél sokkal nagyobb. Az iparban 20%-kal csökkent a foglalkoztatottak aránya, ennél jobban csökkent a nagyvállalatoknál foglalkoztatottak létszáma. Számításaim szerint a foglalkoztatási szint az Európai Közösséghez viszonyítva katasztrofális. Nálunk a korai nyugdíjkorhatár, a laza korkedvezményes nyugdíjba vonulás gyakorlata következtében a jelenlegi nyugdíjasok között 14%-nak megfelelő olyan személy van, aki Nyugat-Európában még nem volna nyugdíjas, tehát a munkanélküliek között szerepelne. Ennek az ismeretében az országos munkanélküli ráta pontatlan, és kisebbnek van feltüntetve a tényleges valóságnál. E hatások terhei az összeszűkült és még működgető cégekre hárulnak, ami jelen pillanatban már elviselhetetlen. A felmérések alapján most működő cégeknek egy, másfél év alatt közel 30%-a fog megszűnni e terhek nagyságától. Kérdezem, hogy nem kellene-e megtenni azokat a lépéseket, amelyek a gazdasági működést biztosítanák? A Kormány elvonási programja olyan gondolatokat juttat eszembe, amire még gondolni sem merek. Felteszem a kérdést: a Kormány nem a következő jelszót tűzte-e a zászlajára? Bemutatjuk, hogy lehet négy év alatt egy országot a nyomorba dönteni, és a teljes ipart, mezőgazdaságot, kereskedelmet, egészségügyet, oktatást a padlóra küldeni. Ha e tetteket célozták meg, úgy azt hiszem a Kormány a programját 100%-ig időarányosan végrehajtotta. Sajnos. Ózd és térsége élő példa, hogy egy várost és egy térséget hogyan lehet a nullával egyenlővé tenni. Ózd jelen pillanatban a legeredménytelenebb város országunkban. Itt a munkát nem végzők száma - mert nem munkanélküliekről beszélünk - 18400 fő, 65%. Az első munkahelyekre várakozó fiatalok 70%-a nem jut munkához. Az italmérések száma meghaladja a 200 egységet. Fel kell tennem a következő kérdést: Mi az üzenete a demokráciának az ózdi polgárokhoz? Nem kelletek az újjáépítéshez, menjetek a kocsmába, zülljetek le, ne legyetek képesek a családotok kenyerét megkeresni. Ez az üzenet elfogadhatatlan. Igenis kerüljenek, kelljenek az emberek a gazdaság újjáépítéséhez. Minden magyar állampolgár 1990-ben egy jóléti demokráciát remélt, biztos megélhetéssel. A jelenlegi út viszont egyenesen a gyarmati sors irányába vezet. E tényeket figyelembe véve közel egymillió munkát nem végzőt azonnal munkára kell fogni! Ilyen létszámot úgy fizetni, hogy semmi hasznot ne hozzon, elképzelni is bűn. Ennek a végrehajtására vannak a világon működő válságkezelő megoldások, de az 1940 előtti Magyarországnak is vannak példái. A munkát nem végzők értéke rohamosan csökken, és rövidesen eljutnak abba a stádiumba, amikor már az érdeklődési körük is eltávolodik az értelmes munkavégzés irányától. Tudom, hogy a tények makacs dolgok, egyrészt mert nem bizonyíthatók, másrészt mert nem megcáfolhatatlanok. Ez igaz, sajnos, az ország és az ózdi térség foglalkoztatási helyzetére is. Ezt a várost 150 éves kohászkodása alatt sok recesszió érte, két világháborút élt át, nehezen mindig túlélte. A mostani felmérés és a tények alapján az 1990. évi várva várt rendszerváltozást és a Kormány által vezényelt privatizációt nem tudta túlélni. Ezért kérem a Parlamentet, Ózd város és térsége megsegítésére hozzon létre egy gazdasági katasztrófaelhárító bizottságot, ami felmérné a város 1990. évtől napjainkig történő elherdálását, illetve elkótyavetyélésének a helyzetét és a jövő megoldási lehetőségét. (11.50) Ózd és térségének a helyzetét egy példának szántam, de ha ez nem ilyen mértékben is, az ország számtalan területén megtalálható. A fenti hét csapás mindegyike önmagában is halálos lett volna a magyar ipar egészére, különösképpen pedig a nagyvállalatokra nézve. Együttes hatásuk az lett, hogy ma az ipari nagyvállalatok nemzetijövedelem-termelése közel felére esett vissza öt év alatt. A piaci értékük jobb esetben is csak törtrésze annak, ami a rendszerváltozás előtti állapotukban volt. Általában pedig értéktelenné váltak, jövőjük pedig ennél még kilátástalanabb. A vállalatok műszaki és pénzügyi állapota tovább romlik. Az ott foglalkoztatott munkaerő többségének állása elvesztésétől kell félnie. Amikor privatizálni akartuk az állami tulajdont, ugyanakkor rövid néhány év alatt olyan mértékben feléltük, hogy a piaci értékük lényegében megszűnt. Nem érnek annyit, mint az adósságaik, sőt adósságaik elengedése esetén sem képesek a megmaradt vagyonuk megőrzésére. Mit kell ahhoz tenni, hogy az ipar talpra állhasson? A termelési kapacitásokat legalább 30%-kal magasabb szinten kell kihasználni, erre minden lehetőség megvan egy normális gazdaságpolitikával. A munkanélküliséget 5-7%-ra kell lecsökkenteni, itt az infrastruktúra azonnali elkezdését és az 5 milliárd dollár tartalékalap "bedobását" az ország építésére kellene fordítani. Ha van, persze! Lehetővé kell tenni számunkra a reális mérlegkészítés feltételeit. Jelentősen csökkenteni kell a bérjárulékok nagyságát. A gazdasági tisztánlátást és az orientációt szolgáló statisztikai módszereket be kell vezetni. Tudom, mindenre az a válasz, hogy ezzel olyan nagy mértékben romlana a költségvetés helyzete, hogy ezt sem a hazai, sem a nemzetközi pénzügyi világ nem tudná elviselni. Ez csak látszólag igaz! A költségvetési hiány oka nem a kevés adó, hanem a magas adók miatt alacsony termelés. Az infláció oka nem a jövedelem elszaladása és nem a költségvetés, hanem a példa nélkül visszaszorított termelés. Jóléti államot csak a magas kapacitás kihasználása mellett lehet működtetni. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! (Taps. - Varga János: Bravó! - Zaj.)