DR. ZÉTÉNYI ZSOLT (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm a szót. Egy alkotmánysértés tárgyában kérek szót. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága 1993. június 29-én két határozatot hozott. Az egyik határozat az egyes büntetőeljárási szabályok kiegészítéséről szóló, az Országgyűlés 1993. február 16-ai ülésén elfogadott törvény alkotmányosságát bírálta el, míg a másik a büntethetőség elévülésének értelmezéséről szóló 1/1993. II. hó 27-én megjelent országgyűlési elvi állásfoglalás alkotmányosságát elemezte. Az Alkotmánybíróság mindkét országgyűlési döntést alkotmányellenesnek minősítette. Mindkét döntés dr. Zrinszky János alkotmánybíró különvéleményével született. Az ülés után a televízió által megszólaltatott, a határozathirdetésen jelen volt országgyűlési alelnök úr megelégedésének adott hangot és annak a reményének, hogy hasonló törekvésekre nem kerülhet sor. Dornbach Alajos képviselő úr azt mondta a televízió munkatársának az Alkotmánybíróság ülése után - idézet kezdete: "Végre minden lehetőség megszünhetett arra, hogy bárkik, bármilyen jogcímen, bármilyen módon felelevenítsék ezeket a régmúlt ügyeket" - idézőjel bezárva. Ez a megnyilatkozás nem igényel külön magyarázatot. Csupán az a kérdés vethető fel, hogy az Országgyűlés által jelentős többséggel elfogadott törvény és állásfoglalás nem kötelezi-e az Országgyűlés minden tagját - beleértve tisztségviselőit is - arra, hogy a törvényhozás méltóságát tartsák tiszteletben nyilatkozataikban is? Az egyes büntetőeljárási szabályok kiegészítéséről szóló törvényt az Országgyűlés 126 képviselő távollétében 149 igen, 71 nem szavazattal, 15 tartózkodással fogadta el, míg a büntethetőség elévülésének értelmezéséről szóló elvi állásfoglalást név szerinti szavazáson 152 igen, 87 nem szavazattal és 7 tartózkodással fogadtuk el. A szavazati arány megközelítette tehát a kétharmadot. Felvetődik a kérdés, mi az esély az elmúlt önkényuralmi rendszerben súlyos bűncselekményt elkövetett személyek felelősségre vonására. Tartozunk azzal az ország népének és saját magunknak, hogy kijelentsük: a főbenjáró, az önkényuralom által nem üldözött bűncselekmények elkövetőinek megbüntetésére a jelen helyzetben alig van lehetőség. Az Alkotmánybíróság még nem bírálta el a Kormány által előterjesztett törvényjavaslatot, amely az 1956. októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról szól. Ez a törvényjavaslat azonban, elfogadása esetén is, az elmúlt önkényuralmi rendszer időben és személyi körben igen szűk szeletére terjed ki. Megtett-e mindent az Országgyűlés a bűnösök felelősségre vonására? Válaszom az lehet, hogy az Országgyűlés minden eléje terjesztett törvényjavaslatot megszavazott, és minden próbálkozást az Alkotmánybíróság hiúsított meg. Történt ez annak ellenére, hogy az első, 1991. november 4-én meghozott törvény alkotmányellenessé minősítése előtt és után jelentős hazai és külföldi szakértők véleményével támasztottuk alá álláspontunk helyességét, majd a német törvényhozás 1993-ban az első Zétényi-Takács-féle elévülési törvényre megszólalásig emlékeztető tervezetet fogadott el, és emelt törvényerőre anélkül, hogy ezzel a törvénnyel szemben bármiféle alkotmányossági kifogás vetődött volna fel. Megjegyzendő, hogy a két ország jogrendszere között nincsen olyan jellegzetes és lényegbevágó különbség, amely ezt az elvi és politikai súlyú eltérést bármiképpen indokolná. Azokkal a vádakkal szemben, amelyek szerint szakmai érvekkel politikai érveket szegezünk szembe, a magyar és nemzetközi jogtudomány képviselőire és az egyik legfejlettebb jogállam törvényhozására, a Bundestagra hivatkozva állíthatjuk, hogy nem az a politikai álláspont, ha valaki az önkényuralmi rendszer bűnöseit meg kívánja büntetni, ha valaki keresi ennek az alkotmányos lehetőségét, hanem az a politikai álláspont, ha valaki - minden ésszerű ellenérv és nemzetközi tapasztalat ellenére - konokul és tántoríthatatlanul ragaszkodik a büntetlenséghez. (14.10) Nem a büntetés a politikai döntés, hanem a büntetés elmaradása, a büntetéstől való mentesítés. Engedjenek meg néhány megjegyzést, némileg összhangban a magyar és a nemzetközi jogtudomány jeles képviselőinek véleményével és a különvéleményt nyilvánító alkotmánybíró állásfoglalásával. Téves az az előfeltevés, hogy nyilvánvalóan elévült bűncselekményeket kellett volna megbüntetni, vagy ilyen bűncselekmények miatt kellett volna eljárást indítani. Tisztelt Ház! Nyilvánvalóan elévült bűncselekmény ugyanúgy nem létezik, mint ahogy nyilvánvalóan elkövetett bűncselekmény sem létezik mindaddig, amíg a szabad és független bíróság meg nem hozza döntését, a függetlenség és pártatlanság természetes biztosítékaival övezve, igazságos és nyilvános tárgyalás alapján. Nincs alanyi joga senkinek sem bűncselekménye büntetlenségére, ellenkezőleg, az állam köteles a bűnös embert és a bűncselekményt üldözni a törvény szabta határok között. Az érintett törvénnyel sem a törvény előtti egyenlőség, sem az ártatlanság vélelmének elve nem sérült. Az eljárás módosítása nem visszaható hatályú, és az eljárási szabályok törvénnyel megállapíthatók. A cselekmények nem általában évülnek el, hanem adott tettes adott bűncselekménye évül el. Az a körülmény, hogy volt-e a tettesnek büntethető cselekménye, csak a bíróság által nyilvános, igazságos tárgyaláson állapítható meg, vádemelés esetén az Alkotmány tételes előírása szerint. Fokozottan igaz ez akkor, amikor az állam évtizedeken keresztül politikai eszközként használta a bűnözést mindazokkal szemben, akik valódi vagy vélt veszélyt jelentettek az önkényuralomra, a nemzetellenes diktatúrára. Az Országgyűlésnek jogában állt olyan elvi állásfoglalást meghozni, amely szerint - idézet kezdete -: "A büntetőjogi felelősségre vonás törvényes ok nélkül való mellőzésének minősül, ha az állami vezetés felismerhető vagy alaposan feltehető akaratának megfelelő alkotmányos jogállami rendszerekben elfogadott alkotmányos alapelvekkel összeegyeztethetetlen okok miatt mellőzik a bűncselekmény üldözését" - idézet vége. A Parlament ezzel nem korlátozta a bíróságok szuverenitását és a jogértelmezésre való jogát. Az elévülés nyugvása az 1945. évi VII. törvény 9. �-ába iktatott módon létezik a magyar jogrendszerben, annak alapgondolata összhangban van az Országgyűlés értelmezésével és a hivatkozott nemzetközi példával. Az elvi állásfoglalás az Alkotmánybíróságnak az elévülésről szóló határozatára figyelemmel értékeli a múlt rendszer jogának ellentmondásait, közvetve utal büntetőpolitikájának alkotmányellenességére, a bűnüldözési kötelezettség alkotmányos parancsának megtagadására. Ezzel összefüggésben rögzíti az Országgyűlés tekintélyes többségének véleményét. E jogszabály-értelmezés súlya, erkölcsi meggyőző ereje az Országgyűlés tekintélyéből, az államhatalmi ágak közötti meghatározó helyéből ered. Nem korlátozza a bíróságok törvényértelmezési szabadságát, de felhívja figyelmüket a törvényhozó szándékaira és véleményére, amely a legsúlyosabb büntető jogszabályok megalkotására is jogosult. Visszamenőlegesen nem alkotott normát, tehát nem ütközik az Alkotmányba egyik megalkotott szabály sem. Az Alkotmánybíróság akkor járt volna el helyesen, ha az alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványokat elutasítja, mivel ezt az alkotmányos alap nélkül nem tette meg, ezért döntése - szerény véleményem szerint - alkotmányellenes. Hivatkozom a teljesség igénye nélkül az Alkotmány 2. � (2) bekezdésére, amely szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. A hatalomgyakorlás eszközeként az Alkotmány nem említi meg az Alkotmánybíróságot. Ebből következik, hogy a népszuverenitást hordozó Parlament döntéseit csak a lehető legszűkebb körben és abban az esetben lehet alkotmányellenesnek minősíteni, ha azok az Alkotmányba, illetve az Alkotmányból egyenesen és közvetlenül, félreérthetetlenül következő jogtételekbe ütköznek. Erről az említett esetekben nem lehetett szó. Az Alkotmány 5. �-a szerint a Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát. Vajon hogyan védheti a nép szabadságát és hatalmát akkor, ha büntető hatalmát alkotmányos ok nélkül korlátozzák? Az Alkotmány 8. �-ának (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. Vajon hogyan védheti az állam az alapvető jogokat, különösen az élethez és az emberi méltósághoz való jogot akkor, ha erre irányuló büntető hatalmát alkotmányos ok nélkül korlátozzák? Az Alkotmány 19. �-ának (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az Országgyűlés. Míg ugyanezen szakasz (2) bekezdése szerint az Országgyűlés a népszuverenitásból eredő jogait gyakorolva biztosítja a társadalom alkotmányos rendjét, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit. Vajon hogyan védheti az Országgyűlés a társadalom alkotmányos rendjét, ha büntető hatalmának gyakorlásában alkotmányos ok nélkül korlátozva van? Büntető hatalmon természetesen a büntető hatalmat szabályozó jogszabályok kibocsátására való jogot értem. Az Országgyűlés említett döntései, amelyeknek különös nyomatékot ad e testületnek a népszuverenitásból eredő súlya, azt az üzenetet hordozták, hogy egyetlen hatalom sem követhet el bűncselekményeket a társadalom tagjai ellen abban a hiszemben, hogy bármilyen okból, így időmúlás miatt mentesülnek bűnöző tagjai a büntetőjogi felelősségre vonás alól. Ez az alkotmányos hatalomgyakorlás elemi erejű üzenete, egyetlenegy hatalom sem élhet abban a reményben, hogy bűnöket követhet el az alávetett néppel szemben. Nem hagyhatunk kétséget a magyar társadalomban az iránt, hogy ezekkel a döntésekkel meghiúsult az igazságtétel törvényhozási lehetősége, eltekintve az említett kormány-előterjesztéstől, és ez olyan körülmények között történt, amikor a jogalkalmazók hangsúlyosan a jogalkotókra mutatva, arra hivatkozva tagadják meg bűnüldözési kötelezettségük teljesítését, hogy jogszabályra van szükségük a büntető hatalom gyakorlásához. (14.20) Ilyen körülmények között jelentős változást csupán az új választások után megalakuló olyan új parlament hozhat, amely a szükséges alkotmányi és egyéb változásokhoz megkövetelt kétharmados szavazattöbbséggel rendelkezik. Azoknak az erőknek tehát, amelyek igazságot akarnak szolgáltatni, szükségük van erre a többségre. Ellenkező esetben helyrehozhatatlan sérelem éri a magyar nép önbecsülését, lelki egészségét, az igazságosságba és a méltányosságba vetett hitét, nem utolsósorban a hatalom hitelességébe vetett, még maradék bizalmát. E súlyos döntésekkel járó erkölcsi és politikai következményekért a teljes erkölcsi és politikai felelősség az Alkotmánybíróságot és azokat a politikai erőket terheli, amelyek mindent megtettek az igazságtétel eszméjének lejáratására és arra, hogy elvegyék a magyar nép hitét. Ezekért a döntésekért valakinek valamikor súlyos árat kell fizetnie, mind politikai, mind erkölcsi tekintetben. Végül engedjék meg, hogy egy régi mondással fejezzem be szavaimat, amely szerint nem a büntetés a szégyen, hanem a bűn. Ezt a szégyent a magyar népnek kell letörölnie a meggyalázott Justitia arcáról. Köszönöm a figyelmet! (Nagy taps a jobb oldalon.)