DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Bizonyos értelemben meglepetéssel hallgattam Salamon bizottsági elnök úrnak a bizottsági eljárásról szóló beszámolóját, mert mintha nem ugyanabban az eljárásban vettünk volna részt+ Ő a beszámolóban kimondottan azokról a módosító indítványokról beszélt, amelyek az egyes tételek pici kis korrekcióját, alsó-fölső határának a változtatását érintették. Itt azonban nem erről van szó: a bizottsági ülés elején az egész törvény alaptalanságát érintő, nagyon lényeges, általános kritika hangzott el, amelyre a Kormány jelen volt képviselői egyszerűen nem tudtak megnyugtató választ adni. Ennek keretében az sem ért meglepetésként, hogy a saját módosító indítványaim nem létezőként hangzottak el, hiszen föl sem voltam sorolva a módosító indítványt benyújtó képviselők között. Indítványaim ugyancsak ennek a nagyon rossz törvénynek valamiféle olyan korrekcióját próbálták volna elvégezni, ami kicsit szalonképessé tenné ezt a törvényjavaslatot. Nos, miről van szó? A Kormány azt állítja, hogy a bíróságra fordított személyi és dologi kiadások olyan mértékben növekedtek, hogy a bírósági eljárási illetékek ma már csak töredékét fedezik a ráfordításoknak, a jelentős hiányt az állami költségvetés fedezi. A Kormány adós maradt azzal, hogy ezt az állítását egyetlen számmal is alátámasztotta volna. Minden bizonnyal hitt abban, hogy rendelkezik egy olyan engedelmes többséggel, amely hisz neki, bármiféle bizonyítás nélkül bármiféle újabb állampolgári zsebbenyúlást támogatni fog. Az alkotmányügyi bizottságban végre konkrét számok is előkerültek. Az Igazságügyi Minisztérium, illetőleg a Pénzügyminisztérium képviselői elmondtak néhány számot, és ezek a számok egyszerűen cáfolják a Kormány előadását: egyszerűen nem felel meg ez az állítás a valóságnak; egyszerűen arról van szó, hogy a Kormány ismételten az állampolgárok zsebében kotorászik, és az állampolgárok éppen pereskedő rétegének zsebéből próbál újabb forintokat belelapátolni abba a feneketlen vödörbe, amit úgy hívnak, hogy állami költségvetés. Nos, ezek elég kemény állítások, de ezeknek az állításoknak az igazolására kénytelen vagyok számokkal előállni - ellentétben a Kormánnyal, amely nem tartotta fontosnak, hogy a legalapvetőbb számadatokat közölje a parlamenti képviselőkkel. Nos, fogadjunk el egy számot kiindulási pontnak: az 1993. évi állami költségvetés bírósági kiadási rovata szerint béralapra, társadalombiztosítási járulékra és dologi kiadásra összesen 7 milliárd 430,5 millió forint kiadást szavazott meg az Országgyűlés - ez durván 7,5 milliárd forint, a továbbiakban, az egyszerűség kedvéért, ezzel a 7,5 milliárd forinttal foglalkozom. Tényadatok nem állnak rendelkezésre, hogy 1992-ben mennyi volt a tényleges illetékbevétel: a minisztériumok egyelőre becsült számokat közöltek. Ezek a becsült számok azt jelentették, hogy a bírósági eljárások illetékbevétele mintegy 3,8-4 milliárd körül volt, és ezt a számot tartották olyannak, amelyhez képest ki kellene egészíteni az illetékeket 7,5 milliárdra. Nos ebben a számban több dolog hibádzik. Először is a bíróságok az állampolgároktól nemcsak illetéket szednek be. A cégbíróságok közzétételi díjától kezdődően bírságokig, beszedett bűnügyi költségekig egyéb bevételek is jelentkeznek, és ezek a bevételek a legutóbbi tényszámok szerint, az 1991-es költségvetési beszámoló szerint 1 milliárd 41 millió forintos bevételt jelentettek. Ehhez a bevételhez képest - mivel, az inflációra tekintettel, valószínűleg ezek is emelkedtek 1992-ben és 1993-ban szintén - meglepetésszerűen az 1993. évi költségvetés tervezett bevétele csak 920,9 millió forint, tehát lényegesen alacsonyabb összeg, mint ami az előző évben ténylegesen befolyt. Ez valószínűleg irreális, valószínűleg magasabb lesz a szám, de fogadjuk el az egyszerű, sematikus számítás kedvéért azt, hogyha 1991-ben durván 1 milliárd forint ilyen bevétel volt, akkor valószínű, hogy 1992-ben és 1993-ban is legalább ennyi bejön - valószínű, hogy több jön be, de legalább ennyi. Ha én azt a 4 milliárd forintot, ami az 1992-es prognosztizált bírósági illetékbevétel, az 1 milliárd forintos egyéb bevétel mellé állítom, akkor ez azt mutatja, hogy az egész bírósági költségvetés 7,5 milliárdos kiadásával szemben van 5 milliárd forint bevétel. Ezeket a számokat nem én találtam ki: ezeket a számokat a Kormány képviselői közölték, illetőleg olvashatók a költségvetési törvényben. Nos, ezekből az következik, hogy a bírósági költségek mintegy kétharmadát mindenképpen - de lehet, hogy ennél többet - az állampolgárok befizetései fedezik. Mi akkor a probléma? Nagyon sok. Először: a Kormány előterjesztése abból a feltételezésből indul ki, hogy a pereknek azok a peres felei, akik illetéket fizetnek, kötelesek lennének a megemelt illetékekkel eltartani az egész bírósági költségvetést. Ez így nem igaz. Ha valaki ismeri a bíróságok belső ügymegosztását, akkor tisztában van azzal, hogy a büntetőeljárások túlnyomó része - a Kormány által adott adatok szerint mintegy tíz-tizenegyed része - illetékmentes, közvádas büntetőügy. A büntetőügyek - az előző évi statisztika szerint - az összes bírósági ügynek mintegy 26,5%-át jelentették, tehát durván 25%-a az összes bírósági ügynek illetékmentes büntetőügy. Abba nem akarok most belemenni, hogy egy büntető tárgyalás gyakran több napig tart, míg egy cégbejegyzést meg lehet csinálni pár perc alatt, tehát hogyha én munkaórára számítom át ezt a terhet, nyilvánvaló, hogy még magasabb a bűnügyi szakra eső illetékmentes rész a bírósági ügyek egynegyedénél. Ehhez azonban hozzájön, hogy például - a Kormány által adott számok szerint - a polgári perek mintegy 22,8%-a személyes, illetőleg tárgyi illetékfeljegyzési joggal érintett ügy, tehát ezekben szintén nem fizetnek előre illetéket - általában a perek végén sem fizetnek. Hozzájön, hogy a társadalombiztosítási perek - ezen belül elsősorban a nyugdíjperek - tárgyi költségmentesek. Hozzájön, hogy a munkaügyi perek, egészen csekély kivétellel, költségmentesek. (15.20) Hozzájön, hogy a családjogi pereknek a túlnyomó része - házassági bontóperektől és a házastársi vagyonközösségi perektől eltekintve, szinte a bírósági statisztika összes többi családjogi ügye, az apasági perek, a gyerektartási perek, folytathatnám: apaság vélelme megtámadása iránti perek - ezek mind tárgyi költségmentes perek. Tehát a bírósági ügyszaknak az általam becsült adatai szerint mintegy a fele olyan ügy, amire nem kell illetéket fizetni. Teljes mértékben erkölcstelen, és véleményem szerint az alkotmányossági, igazságszolgáltatási érdekeket is sértő elv az, hogy én annak az embernek a zsebére, akinek az adós nem fizet, és ezért kénytelen bírósághoz fordulni, megfizettessem a rablógyilkosnak a büntetőügyét. Ilyen nincs, jogállamban ilyen gondolkodásmód elfogadhatatlan. Kétségbeejtő volt az, hogy nemcsak tényszámokat nem közölt az Országgyűléssel a Kormány, nemcsak az alkotmányügyi bizottságban kellett nagy nehezen elérnünk, hogy néhány számhoz hozzájutottunk nyilvánosan - tehát a költségvetési törvényben megjelölt számokon kívül -, hanem teljes egészében kezdetleges és - hadd ne mondjam, egy kormány negyedik választási évében - elfogadhatatlan egy törvényjavaslatot úgy beterjeszteni a Parlament elé, hogy semmiféle hatásvizsgálatot nem végeznek el. Tehát azok a számok, amik szerepelnek ebben a törvényben, és amelyek rendkívüli nagy mértékben egyes illetéktételeket megemelnek az állampolgároknak a terhére, mindenképpen növelik a költségvetést. Ennek ellenére semmiféle olyan számítás nem készült, amely azt mutatta volna, hogy ezek a várható, megemelt illetékbevételek valójában hány forintot jelentenek. Teljes egészében az a benyomása az embernek, hogy valakik a hasukra ütöttek, és azt mondták, hogy ennyivel fel kell emelni az illetéket, mert ezzel még valamit lehet segíteni a költségvetési hiányon. Az adott összefüggésben tehát az egész törvényjavaslat alaptalan, az állampolgárok máris túlfizetésben vannak az általuk igénybe vett költségvetési szolgáltatásokhoz képest. Valamennyi olyan tétel, amit az állampolgárok zsebéből még így kiszednének ezekkel a megemelt illetékekkel, nem az igazságügy érdekeit szolgálná, hanem belefolynának a költségvetési - beláthatatlan és feneketlen - vödörbe, amiben eltűnik lassan a költségvetésből minden pénz. Ebben az összefüggésben tehát az egész törvényjavaslat - úgy, ahogy van - rossz, elfogadhatatlan, és éppen ezért az egyes tételeknek a cizellálása teljesen lényegtelen kérdés. Teljesen lényegtelen kérdés az, hogy az egyes módosító indítványokon valamit lehet-e korrigálni: egy alsó határ valamit módosul, egy felső határ módosul-e; az egész törvény nem felel meg a jogállamiság elveinek, a következők miatt. Az Alkotmány 57. �-a foglalkozik a bíróságokra vonatkozó rendelkezésekkel. Az Alkotmány értelmében biztosítani kell azt, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Nem lehet büntetni azért azt, aki a jogállamiság fejlődése alapján egyre táguló bírósági hatáskörön belül a bírósághoz fordul. Lehetetlen olyan szemlélet, hogy az állampolgárt én büntető illetékkel sújtsam azért, mert a bírósági szolgáltatásokat, az állami igazságszolgáltatást igénybe kívánja venni. A jogorvoslati jogot ugyancsak az Alkotmány 57. �-a tartalmazza, de a (3) bekezdés. A jogorvoslati jog értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy a bírósági, hatósági döntéssel szemben jogorvoslattal élhessen. Ha valaki megfellebbez egy ítéletet, akkor az alkotmányos jogával él, és visszatartó, büntető jellegű, felemelt illetékkel a fellebbezést sújtani nem szabad. Erre egyébként a későbbiekben ki fogok térni, hogy ezt miért voltam kénytelen jelezni. Ugyancsak alkotmányossági jogok szempontjából nem közömbös az, hogy az Alkotmány 57. �-ának (3) bekezdése általában biztosítja a védelemhez való jogot. Az egyik módosító indítvány kapcsán elhangzott kormányzati észrevételek kétségbeejtőek - erre a későbbiekben ki fogok térni. A késő-kádári korszakban elért - védők, ügyvédek részéről elért - vívmányt 1991 végén tönkretették az akkori illetéktörvényben. Amikor én ezt próbáltam visszahozni a mostani illetéktörvényben, számomra megdöbbentően tájékozatlan és szakszerűtlen felszólalásokban mosták le azt a módosító indítványomat, amit ebben a körben el próbáltam érni. Ezekre a konkrétumokra most ki szeretnék térni. Kezdem az utóbbival. Az ügyvédi szervek a 80-as években elérték azt, hogy illetékmentessé vált a kirendelt védők számára a jegyzőkönyvmásolatoknak, szakértői véleményeknek a másolati példánya, amit ezért megkaphattak. A kirendelt védelmet a bíróság elsősorban azok számára biztosítja, akiknek nincs pénzük arra, hogy meghatalmazott védőt fogadjanak. Nem vitás, a kötelező védelem kapcsán mások is kapnak kirendelt védőt, azonban a tehetősebbje általában védőt hatalmaz meg. Ebben a körben a védői munka elősegítéséhez nagy vívmány volt a 80-as évek ügyvédi szervei részéről, amikor elérték, hogy a másolatokat megkapják ingyen, ami gyakorlatilag semmibe nem kerül. Teljesen meg voltam döbbenve, amikor utólag olvastam a bizottsági jegyzőkönyvet, hogy hol éltek azok a képviselők, akik itt fénymásolati díjakról beszéltek. Itt arról van szó, hogy betesznek egy indigót, és betesznek egy másolati papírt, és elkészül - minden pluszköltség nélkül - az a jegyzőkönyvmásolat, amit a kirendelt védő megkapott eddig. Sajnálatos módon, 1991 végén az illetéktörvénynél ezt a jogot megvonták. Amikor én ezt megpróbáltam visszahozni az illetéktörvénybe, számomra megdöbbentően szakszerűtlen felszólalásokban, mint hogyha nem ismernék az igazságügyi munkát, olyan felszólalásokban söpörték le ezt a módosító indítványomat, és csak annyi maradt benn az alkotmányügyi bizottság által előterjesztett indítványban, hogy az ügygondnoknak és az eseti gondnoknak továbbra is ingyenesen biztosítják ezt a jegyzőkönyvmásolatot. Ez a szemlélet súlyos mértékben visszalépést jelent a jogállamiság útján, a védelem joga tekintetében, visszalépést jelent a 80-as évek második felében elért eredményekhez képest is. A másik, rendkívül lényeges probléma, ami szintén alkotmányossági gondot jelent - és szintén nem került be a módosító indítványom a Parlament elé -, a fellebbezésekkel kapcsolatos illetékemelés. Köztudott - aki ismeri a bírósági gyakorlatot -, hogy egy első fokú eljárásban gyakran hetekig, de legalábbis napokig tárgyalnak egy olyan ügyet első fokon, amit másodfokon néha fél óra alatt, egy óra alatt elintéznek. Korábban, a korábbi illetéktörvény teljesen logikusan, ennek megfelelően, a fellebbezési eljárásban mintegy fele nagyságú illetéket határozott meg az első fokú eljárások illetékéhez képest. Most ezt az illetéket föl kívánja emelni a Kormány az első fokú eljárások illetékének a mértékére. Tehát hogyha valaki megfellebbez egy ítéletet, akkor még egyszer fizesse ki azt az illetéket, amit a per megindításáért ki kellett fizetnie - kivéve, hogyha esetleg az ítéletnek csak egy részét kívánja megfellebbezni. Ez teljes mértékben elfogadhatatlan, abból a megfontolásból is, ami elhangzott az expozéban, hogy az igénybe vett költségvetési térítéséhez kellene igazítani valamilyen formában az illetékeket. Az nem igaz, hogy mivel három bíró jár el egy fellebbezési tanácsban, akkor ugyanannyi munkával jár egy fellebbezés elbírálása, mint akár egy több hétig tartó első fokú eljárásé. Korábban ez az ötlet föl sem vetődött, nyilvánvaló volt még a 70-es években hatályos illetéktörvénynél is, hogy itt sokkal kevesebb munka van, tehát sokkal kevesebbet kell fizetni. Az a megközelítés, hogy ugyanannyi illetéket fizessenek most a fellebbezésekért, mint az első fokú eljárásért, teljes mértékben azon a szemléleten alapul, hogy megbüntetem azt az állampolgárt, aki nem képes vagy nem hajlandó tudomásul venni az első fokú döntést, és ezért fellebbez. Tehát egy visszatartó, büntető jellegű, az igénybe vett szolgáltatással arányban nem levő illetéket kíván a Kormány most bevezetni, ami egyszerűen a fellebbezési joghoz kapcsolódó állampolgári jognak a büntetését, visszatartását jelenti - és ezért mindenképpen elfogadhatatlan. (15.30) Az egyes módosító indítványokra, amelyeket a Kormány is támogatott, már kitértem. Ezek általában jelentéktelen tételek. Alsó határnak, felső határnak a módosítását érintik, de nem alapjaiban érintik ezt az egész ügyet. Ezért természetesen mi támogatni fogjuk azokat az indítványokat, amelyek ezeket a kis korrekciókat elvégzik, hiszen ezzel is esetleg valamivel elfogadhatóbb lesz - dehogy elfogadhatóbb lesz -, valójában kevésbé rossz lesz ez a törvény, mint az eredeti előterjesztés. Azonban a törvény egészére, az elmondottakra tekintettel, a szabaddemokraták egyértelműen nemet fognak mondani. Nemet fognak mondani azért, mert ez a törvényjavaslat egy valótlan állításon alapul, és nemet fognak mondani azért, mert a bírósághoz forduló feleket nem szabad visszatartni megemelt illetékekkel attól, hogy a jogaikat gyakorolják. Hogy ebben milyen a reális veszély, azt azt hiszem, nem kell illusztrálnom; a héten ismételten jelentek meg újságcikkek arról, hogy gengszterek, magánvégrehajtók hajtanak végre lassan bírósági ítéletek helyett magánköveteléseket. Ha az illetékek megemelése garantálná azt, hogy a bíróságok tevékenysége ténylegesen javulni fog, hogy több bíró fog dolgozni, hogy jobb dologi feltételek lesznek, akkor - hivatkozva Eörsi Mátyásnak a bizottságban elmondott felszólalására - lehetne valami elfogadható ebben a javaslatban. Ha azonban az ember megnézi a pótköltségvetést, ami összhangban van a mostani illetéktörvénnyel, akkor csak egyet láthat: az Igazságügyi Minisztériumnak a bérkiadásai valamit növekednek, de egyetlen fillérrel nem növekszik sem a Legfelsőbb Bíróság költségvetése, sem pedig a helyi bíróságoknak a költségvetése, amely az igazságügyi minisztériumi fejezeten belül található. Az adott összefüggésben tehát ez a törvényjavaslat elfogadhatatlan, súlyosan sérti a jogállamiság fejlesztését, és olyan negatív hatásai lehetnek, amelyek elveszik az állampolgároknak a kedvét attól, hogy esetlegesen a hosszan eltartó bírósági eljárásokhoz forduljanak jogaik érvényesítése végett, mert számukra sokkal egyszerűbb lehet az, hogy majd a gengszterek behajtják ezt a pénzt. Nem szabad ilyen szemlélettel törvényt előterjeszteni. Az előterjesztésnek a negatívumai, a számítások hiányossága, az összefüggések feltáratlansága, a hatásvizsgálat hiánya olyan jellegűvé teszi ezt a törvényjavaslatot, amelyet egy első, második hónapjában levő kezdő kormány esetleg előterjeszthet a száz napon belül, de egy negyedik évében levő kormánytól elfogadhatatlan. Köszönöm szépen. (Taps.)