DR. BEKESI LÁSZLO, az MSZP vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem elsősorban jogi, hanem természetesen költségvetési szempontok alapján vizsgáltuk, vizsgáltam az illetéktörvény módosítására előterjesztett javaslatot. És mert pénzügyi, költségvetési összefüggéseket próbálok elemezni, ezért azzal kell kezdenem, hogy mélyen egyetértek Szigethy István képviselőtársam kemény kritikájával, amely arra vonatkozott, hogy hamár anyagi tartalmú és konzekvenciákkal járó törvénymódosítási javaslatot terjeszt be a Kormány, akkor az a minimális kötelezettsége, hogy ennek várható hatásait próbálja meg számszerűsíteni és a döntésre hivatott Parlamentnek bemutatni. Ez több oldalról is igaz. Ha a törvénymódosítási indítványnak valóban az a célja, hogy a minden bizonnyal általunk is tudott, bár mértékében nem ismert bírósági költségnövekedést az illetékek - a bírósági eljárási illetékek - nagyobb mértékben vagy akár teljeskörűen fedezzék, akkor ezzel az alapelvvel minden bizonnyal széles körben egyet lehet érteni. Ezt azonban valóban illik bizonyítani. A számok, amelyek rendelkezésünkre állnak, nem látszanak alátámasztani - legalábbis messze nem olyan mértékben, mint amilyen mértékű illetéknövelést a benyújtott törvénymódosítási javaslat tartalmaz - a költségnövekedéseket a bírósági eljárásokban. Pontos, hiteles adatok nem állnak rendelkezésünkre, de tudom idézni a Ház előtt az 1989-es elemzéseket, amelyek részletesek és alaposak voltak, ma is érdemelnének annyi figyelmet, hogy bázisul, összehasonlításul, mindkét oldalról, a bevételek és a kiadások növekedése szempontjából is vizsgáljuk. Nos, 1989-ben a bíróságok fenntartásának, működésének kiadásait, a béreket, a közterheket és a dologi kiadásokat. Valóban nem fedezték a beruházásokat és nem fedezték a felújításokat. Ezt a költségvetésnek kellett kipótolnia. Nem kétséges, hogy +89-et követően a kiadások nem kis mértékben növekedtek. Ezek többsége indokolt: bírósági béremelésről, jobb elhelyezésről, létszámnövelésről, gépi feltételek javításáról, melyek még mindig nagyon szegényesek és nagyon rosszak. Az is igaz, hogy ugyanakkor az elmúlt években növekedett a bírósági ügydarabok száma is, amelyek nyilvánvalóan némi volumennövekedéssel együtt járó bevételnövekedést is hoztak. Én nem vitatom, hogy a kettő között az olló valamelyest kinyílt, jó lenne tudni, hogy mennyivel. Azt elég nehéz elfogadni és számítások nélkül elhinni, hogy ez a növekedés alá tud támasztani olyan illetékmérték-növekedést, amely néhány ügytípusnál hatszoros, másoknál hússzoros illetékplafon-növelést ír elő. A kérdés tehát valójában az, hogy a beterjesztett törvényjavaslatnak igazán az-e a célja, hogy a költségnövekedéssel arányos bevételnövekedést biztosítsa, vagy ennél többről van szó? Még két célt lehet vélelmezni. Az egyikre Szigethy István utalt, arról van ugyanis szó, hogy a költségvetés kiadásai merevek, a bevételek nem növelhetők minden határ nélkül, nő a deficit, ezen a jogcímen talán lehet a deficitet csökkentő bevételekre, többletbevételekre szert tenni. Őszintén remélem, hogy nem erről van szó, hiszen ebben az esetben egy elenyészően csekély eredmény érdekében áldozunk fel rendkívül fontos célokat, olyan célokat, amelyekről Szigethy István jogászként lényegesen megalapozottabban beszélt, mint ahogy erre én vállalkozni mernék. (15.50) Elvetném tehát ezt a célkitűzést, bár hangsúlyozom, nem kizárt, hiszen a számok azt látszanak bizonyítani, hogy mintha ilyen is lenne. A másik az egy megdöbbentő cél lehet, cinikusnak is lehetne minősíteni, ezt se lehet kizárni, nevezetesen az illetéktörvény vállalna magára olyan feladatot, amit nem lenne szabad, hogy távoltartsa a bíróságok terheinek növelésétől azokat az állampolgárokat, ügyfeleket, akik igazságukat keresik. Ments isten, hogy ilyen lépésre szánja el magát egy alapvetően gazdasági tartalmú törvény. Hiszen ha ez a cél, akkor természetesen ütközik azzal az alapelvvel, amely a jogállamiság egyik fundamentuma, hogy nevezetesen a költségviselő képesség ne legyen akadálya annak, hogy mindenki, minden állampolgár érvényesíthesse a bíróság előtt a jogát. Éppen ezért elég nehéz azt mondani, hogy megfelelő számítások hiányában, hatásvizsgálatok hiányában azt az egyébként jó célt, hogy a növekvő költségeket növekvő illetékek fedezzék, ez a törvény megfelelően szolgálja. Nem ide tartozik - tisztelt Ház -, de azért zárójelben megjegyzem: számomra egyszerűen elképesztő, hogy egy törvény módosítására egy hónapon belül ugyanaz a Kormány két törvényjavaslatot terjeszt elő. Egyszerűen félelmetes! Micsoda összhang folyik abban az előkészítő munkában, amely 30 nappal ezelőtt még nem tudta, hogy, igaz, nem a bírósági költségek növekedése érdekében, hanem a vagyongyarapodás adóztatása érdekében két-három héttel később ugyanannak a törvénynek a módosítására egy másik módosító indítványt is be fog nyújtani a Parlamentnek. Még egyszer hangsúlyozom: ez nem ennek a törvénymódosítási javaslatnak a vitája, de azért nem árt, ha képviselőtársaink felfigyelnek arra, hogy azért talán a minimális összhangot egy ilyen, nem jelentéktelen lépésnél az előkészítésben érdemes lenne érvényre juttatni. Nem tagadom, vannak olyan elemek a beterjesztett törvényjavaslatban, amelyek üdvözölhetők. Ilyen például a mérsékelt illetékek új rendszere. Két olyan pont van azonban az alapvető kifogásokon kívül, amelyeket mindenféleképpen szóba kell hoznunk. Az egyik: a 42. � (1) bekezdésében meghatározott eljárások többségében az illetékmaximumok a korábbi szabályozáshoz képest több mint hatszorosára, sőt egyes, nemperes eljárásokban hússzorosára növekednek. A kérdés az, hogy igaz, ez egy lehetőség, de olyan nem kívánatos lehetőség, amely rendkívül veszélyes precedenst teremt. Úgy látjuk, hogy ezzel a szabályozással lényegében csak az illetékfeljegyzési jog iránti kérelmek, és nem a lerótt illetékek fognak növekedni, hiszen százezres vagy milliós nagyságú illeték még a gazdálkodószervek számára is komoly megterhelést, esetleg kifizethetetlen terhet jelent. Hogy érzékeltetni lehessen e példán: Budapesten egyáltalában nem ritkaság egy hatmillió forint értékű ingatlannak a cseréje és az ezzel kapcsolatos pereknek a száma. Ha az ilyen tulajdonjogi perekben az új illetéket tekintjük, akkor egy ilyen pertárgy után 360000 forint illetéket kellene fizetni. Aligha képzelhető el, hogy ilyen nagyságrendű illeték mellett a bíróságoknál fogják igazukat keresni az állampolgárok. Még akkor is el lehetne fogadni az ilyen elrettentő mértékű illetékeknek az ügyét, hogyha a jogkereső közönségnek a bíróságtól való távoltartása önkéntes jogkövetéssel és a bíróságokon kívül egyezségekkel, megegyezéssel lenne megoldható. De jól tudjuk, hogy Magyarországon nem ez a jellemző. Ezért én is azon a véleményen vagyok, hogy az ilyen mértékű illetékemelés csak oda fog vezetni, hogy az alvilági módszerek fognak gyarapodni, az önbíráskodás egyre inkább teret nyer, ami, azt gondolom, biztosan nem volt célja a törvényjavaslatot, a módosítást beterjesztő kormányzatnak. A második téma, amit szeretnék szóba hozni, ha szűk körben is, és valóban nem igazán jelentős területeken és témakörökben, de végül is a munkavállalók számára is megszüntetik a munkaügyi per tárgyi költségmentességét. Ez pedig még ebben a szűk körben sem viselhető el, éppen azért, hogy azonos feltételek teremtődjenek a munkavállalók és a munkáltatók részére. A két nagy ügyben, tehát az aránytalan illetéknövelés, illetve a munkavállalók munkaügyi pereinek tárgyi illetékmentessége ügyében nyújtottunk be módosító indítványokat. Ezek azok a minimumok, amelyektől függővé lehet tenni, hogy a benyújtott törvényjavaslatot támogatni tudjuk-e vagy nem. Ha ezeket elfogadja a kormányzat, akkor tudjuk támogatni, ha nem, akkor ellene fogunk szavazni. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)