DR. GALI ÁKOS (KDNP): Köszönöm a szót, Elnök Úr! S engedje meg, hogy egy mondattal visszautaljak Szűrös alelnök úrnak egy megjegyzésére, hogy családias hangulatban vagyunk. Úgy gondolom, hogy aki ezen a késői órán itt maradt az akadémiai törvény tárgyalásán, az mind az Akadémia barátja, és baráti füleknek mindig könnyebb beszélni. Tisztelt Országgyűlés! A magyar múltban számos olyan esemény volt, amely felemlítésekor szinte képszerűen is megjelenik előttünk, és bizony ezek közé tartozik az a jelenet is, amikor egy, még a felső táblán is alig ismert fiatal főúr feláll az 1825. év egyik novemberi napján a magyar Országgyűlésen, és megteszi azt a bizonyos felajánlását, amely végül is a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttéhez vezetett. Persze ez sem történt minden szellemi előzmény nélkül, hiszen a magyar tudóstársaság eszméje már több századon keresztül élt a magyar tudóskörökben. Korban nagyon vissza nem menve hadd említsem meg 1760-ból Bod Péter ilyen irányú felvetését, 1778-ban Bessenyei György Magyarság című röpiratában vet föl egy ilyen gondolatot, 1781-ben pedig ugyanő Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék címmel egy francia akadémiához hasonló magyar tudós társaság felállítását javasolja. De nem folytatom, hiszen az alapító tettet a közgondolkodás egyértelműen Széchenyi Istvánhoz és az 1825-27. évi magyar Országgyűléshez köti, amellyel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az Akadémia nemrégiben újjáválasztott elnöke, Kosáry Domokos történészként egy könyvében azt írta, hogy gyakorlatilag ez volt ennek az Országgyűlésnek az egyetlen pozitív és maradandó elhatározása. Ismert a folytatás is. Később összejött a szükséges anyagi alap, és Teleki József elnökletével megalakult egy választmány, amely a tényleges szervezőmunkát elkezdte. Nem lennék debreceni képviselő, ha nem jegyezném meg, hogy mások között ennek a választmánynak tagja volt Ercsey Dániel debreceni tanár is. Nem megyek bele az Akadémia további történetébe. Tény azonban, hogy a kor, amely létrehozta, máig ható módon egy nehezen körülírható, de azért nagyon is jellegzetesen tetten érthető nemzeti jelleggel is felruházta ezt az intézményt, és ez töretlenül így is volt e század közepéig. A kommunizmusban a tudományos testület öszszekeveredett a hatalommal. Ez nem azt jelenti, hogy maga az Akadémia lett volna hatalmi tényező, inkább a hatalom hatolt be az Akadémiára, hogy a maga módján pórázon tartson. Ugyanakkor mégis igényt tartott a tudomány áldásaira, s ezt úgy szerezte meg, hogy kiváltságokat juttatott az Akadémiának. Ennek nyomán, e korszak emlékeként az akadémiai tagság ma is kisebb-nagyobb kiváltságokkal jár, és egy olyan aura lengi körül, mint egy főnemesi címet. Egyetértek Szentágothai Jánosnak a múlt alkalommal elhangzott megjegyzésével, hogy óriási álszentség volna mindezért az Akadémiát utólag megróni. Természetesen az Akadémián is működtek kontraszelekciós mechanizmusok, akárcsak az egyetemeken, de ezek egyre kevésbé érvényesültek. Az Akadémia is azon fáradozott, hogy a maga kis köreinek a szabadságát tágítsa, fokozatosan növelje, és ennek érdekében kisebb-nagyobb lázadásokra is vetemedett. Talán nemcsak én emlékszem arra a néhány évvel ezelőtti esetre, amikor még ez a kor által saját maga képére formált Akadémia is, ha csekélyke ellenállást is, de mégiscsak tanúsított valamilyen ellenállást egy akkori pártfunkcionáriusnak akadémiai tisztségviselővé választásával szemben. Azt lehet tehát mondani, hogy az akadémiai testület ma talán nagyobb kritikával néz saját órendszerbeli szerepére, az egyes tag pedig éppúgy próbál fátylat borítani rá, mint a társadalom más szféráiban. Tisztelt képviselőtársaim! A múlt végleges lezárásának egyik eleme az, hogy új törvényt készülünk adni az Akadémiának, mégpedig úgy, hogy erről nem az Akadémia nélkül, nem megkérdezésük nélkül, hanem bevonásukkal döntünk. Nem vagyok pártolója az olyan megjegyzéseknek, amelyek sajnálatos módon újabban egyre gyakrabban elhangzanak megint, hogy a Kormány lépten-nyomon vonogassa vissza a törvényjavaslatait, de ezúttal örülök annak, hogy a Kormány saját elhatározásából új változatban terjesztette elő ezt a törvényjavaslatot, hogy minél szélesebben megismerhesse az érintettek véleményét. A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvény célja az lehet, hogy újra rendezze az Akadémia státusát a megváltozott társadalmi környezetben. Helyre kell állítania és újra kell értelmeznie az Akadémia autonómiáját, tisztáznia kell viszonyát a tudományos élet egyéb szereplőihez, a felsőoktatás rendszeréhez és az államhoz. A szűkebb értelemben vett jogi szabályozás oldaláról ez nem tűnik különösebben nehéznek, hiszen egy olyan testületről van szó, amelynek történelmileg kialakult, meglehetősen széles belső önkormányzata van, így tehát megengedhető a jogi szabályozásnak az a szemlélete, hogy egy gerincet építsünk fel, és aztán bízzuk a belső önkormányzatra azt, hogy szabályozza azt, ami még ezen túlmenően szükséges. Nem kell túllépnünk egy bizonyos határon, adjunk lehetőséget arra, hogy az intézmény a neki legjobb belső szabályozást alakítsa ki. Ha ebből a szempontból vizsgálom a törvényjavaslatot, akkor azt kell mondanom, hogy 7 cím, 31 paragrafus igazán nem sok. Olyan alapvető kérdések vannak benne, mint a jogállás, az Akadémia feladatai, a vagyon, ennek a kezelése, a tagság, a tisztségviselők, igazán nem mondható egy túlterjeszkedő szabályozásnak. Más tekintetben viszont nem elég határozottan segíti ki ez a törvényjavaslat az Akadémiát az örökölt szerepzavarból. A törvényjavaslat szövegének megfogalmazásai olykor nem elég világosak, a korábbi gyakorlattal való szakítás nem elég meggyőző bennük. Ezek a hiányosságok elsősorban az Akadémiának a kutatóhálózatához való viszonyát érintik. Tekintettel arra, hogy a törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványaim zöme e viszony pontosítását célozza, engedjék meg, hogy az általános vitában döntően ezt feszegessem, annál is inkább, mert ezzel nem térek el az általános vita kialakult vonulatától. Másokat is ez a viszony érdekelt döntően. Tisztelt Országgyűlés! Az OECD-országok egy szakértői csoportja 1992 elején elemző tanulmányt készített a magyarországi oktatás és fejlesztés szervezeti keretéről, és ajánlásokat adott a követendő politikáról. Ez a tanulmány az Akadémia számára öt lehetséges funkciót jelöl meg: 1. szakértői testület a Kormány mellett tanácsadói funkciókkal; 2. tudományos társaság, a tudományos közösség érdekeinek képviselője; 3. akkreditációs szervezet doktori fokozatok odaítélésére; 4. alapkutatást szerződéses alapon finanszírozó hatóság; végül pedig 5. kutatási szervezet, amely fenntartja saját intézeteit. A jelentés megállapítja, hogy nem biztonságos mindezen funkciókat egyetlen szervezet kezében összpontosítani. Különösen összeférhetetlennek tartja az első és a második funkciót a negyedikkel és az ötödikkel. Míg a tanácsadói és a lobbyzó szerep a Kormánytól való függetlenséget kíván, addig a pénzelosztó és intézetfenntartó funkció szükségszerűen függővé teszi az Akadémiát. A magam részéről a kutatási szervezetnek az Akadémia testületétől való túl erős belső függését sem tartom kívánatosnak és egyetértek azzal, mint mondottam, hogy az Akadémia egyik legsürgősebb feladata a hozzá tartozó intézetek hálózatának átalakítása. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, ami másokban is felmerült a vita során: vajon helyes-e egyáltalán, hogy ez a nagy nemzeti értéket összpontosító intézményhálózat egy életre szólóan megválasztott testület felügyelete alatt álljon? Nem lenne-e szerencsésebb, hatékonyabb ezeket az intézeteket egy tudományügyi minisztériumnak vagy valami hasonló szervezetnek alárendelve vagy az egyetemek kebelén belül működtetni? Nos, úgy gondolom, hogy az intézetek egy része valóban tartozhatna az egyetemekhez is, ennek semmi akadálya nem volna, vannak azonban olyanok, amelyek több egyetemmel való laza kapcsolatban, együttműködésben előnyösebben működhetnének. Másrészt jobb, ha a kutatást tudósok és nem bürokraták irányítják. Harmadrészt pedig nem volna szerencsés a kutatás létező struktúráját teljesen lerombolni, még akkor sem, ha e végcélként felvázolható egy olyan alternatív megoldás, amelynek a végén a kutatóintézetek teljes függetlensége szerepel az Akadémiától. Úgy gondolom ugyanis, hogy a lerombolással járó trauma sokkal nagyobb kárt okozna, mint amilyen eredményt az intézetek elválasztásától remélhetünk. Úgy fogalmazhatnék tehát, hogy azt a minimális mértékű változtatást kell megtenni, ami a kívánt eredményhez vezet. Néhány módosítással, betoldással e törvényjavaslat keretei között is kialakíthatók olyan új kezdeti feltételek, amelyekből kiindulva a kutatóhálózat jövője megnyugtatónak látszik. Meg kell jegyeznem egyébként, hogy a tudósok testületének irányító szerepe az intézethálózat felett jelenleg jórészt is látszólagos, és éppen az a félő, hogy ez a törvényjavaslat ezt a látszatot konzerválja. A régi rendszerben a főhatósági szerepű hivatal kezében volt az intézetek feletti hatalom. Ez a javaslat ugyan szentesíti a hivatal szerepfosztását a közgyűléssel szemben, gyakorlatilag azonban megerősítené az intézethálózat feletti bürokratikus hatalmat és ezzel a hálózat szervezeti megmerevedését. A közgyűlés ugyanis nem képes arra, hogy az intézethálózat ügyeibe beleszóljon. Túl ritkán ülésezik, túl sok tagja van, túl sok közöttük az idős ember, s ez már technikailag is behatárolja a lehetőségeit. Az akadémiai testületi osztályok, bizottságok, albizottságok hatása pedig túlzottan közvetett. Hogy nemrég létrehoztak egy felügyelőbizottságot az Akadémián, az úgynevezett akadémiai kutatóhelyek bizottságát, amelyet a törvényjavaslat 15. �-a is említ, arról tanúskodik, hogy ezt maga az Akadémia is felismerte. (18.50) Ennek a bizottságnak a feladata és jogköre azonban ma nincsen kellően tisztázva. A törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványaim az intézethálózat irányítását az ÁKB erősítésével, feladatának világos kijelölésével, az Akadémián kívüli szféráknak e testületekbe való bevonásával és a hivatal alárendelésével kívánják megvalósítani. Az általános vita sérelme nélkül szeretném megjegyezni e körben a kutatóhálózat költségvetésének elkülönítését, az ÁKB tagi összetételét, kutatóintézetek működését, gazdálkodását, felügyeletét érintő indítványaimat, de ezekről természetesen majd a részletes vitában szólok. Tisztelt képviselőtársaim! Hozzászólásom elején magam is utaltam az Akadémia sajátos nemzeti jellegére. Mint köztudott, én nem vagyok akadémikus, politikus sem, inkább politikával foglalkozó ember, de ebben a minőségemben nem nehéz észrevennem azt az érdeklődést, amelyet a mindenkori politika az Akadémia iránt tanúsít, még akkor is, ha rejti. És én úgy gondolom, hogy van is valamilyen bűvös viszony a kettő között. Jó esetben az Akadémia a nemzet tehetségének tárlója, kirakata. Ha az Akadémia beteg - és itt a betegséget ne anyagi javak fogyatkozásában tessenek csak érteni, hanem hogyha ezek a szűkös anyagiak kontraszelekcióval párosulnak, s ez a kontraszelekció megtalálja a maga támogatottságát a politikai élet berkeiben, így értem a betegséget -, ha tehát kimondjuk, hogy az Akadémia beteg, bármikor kimondhatjuk, hogy az Akadémia beteg, akkor bízvást mondhatjuk azt, hogy beteg a magyar politika. És ha azt mondjuk, hogy beteg a tudományos közélet, akkor valami baj van a politikai közélettel is. Én hallottam arról panaszkodni Kosáry Domokost, az Akadémia elnökét, hogy a magyar tudományosság jövője függ attól, hogy az utánpótlás elvándorol, külföldre megy, sokszor nívótlan feladatokat ellátni megélhetési okokból. De azért talán éppen a tudós urak tudják, hogy a tehetségnek nem a pénztelenség vet elsősorban gátat. A tehetségnek a lehetőség hiánya vet gátat, a gondozás hiánya öli meg, az időben jövés, méltányos elismerés hiánya öli meg, és azt hiszem, hogy nem árt erre a politikának is fél szemmel odafigyelni. Befejezésül engedjék meg, hogy az Akadémia egyik volt elnökétől, ha jól tudom, sorban a harmadiktól, Eötvös Józseftől idézzek: "Meg kellene változni tevékenységünk ezen irányának is, és Akadémiánk, mely működésének első korszakában úgy felelt meg legjobban feladatának, ha magát mindenekelőtt nemzeti intézetnek tekinté, ezúttal nagy alapítójának szándékait és a nemzet várakozását csak úgy teljesítheti, ha minél inkább folyton tudományos feladatára szorítkozik. Sem múltunknak dicsősége, sem azon adományok, melyekkel az isteni gondviselés nemzetünket megáldá, nem biztosíthatják jövőjét. Ha fennállni, ha a magyar népet azon fokra emelni akarjuk, melyre az múltja után hivatva látszik, részt kell vennünk a békés munkában, melyben Európa népei a civilizációban előbbre törekednek." Mindezt nem azért idézem, tisztelt képviselőtársaim, mint hogyha bármi bajom volna az Akadémia nemzeti jellegével - erre utaltam is, de azt hiszem, hogy most is ezt a bizonyos Európát keressük. És én úgy gondolom, hogy a Magyar Tudományos Akadémia ebben a keresésben, ebben az útkeresésben igen jó iránytűnk lehet, és remélem, hogy lesz is. Én a jelzett módosító indítványokkal együtt támogatom ezt a törvényjavaslatot, és köszönöm a figyelmüket. (Taps.)