DR. VASTAGH PÁL, az MSZP képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót. Elnök úr! Tisztelt Ház! Akik követik a vitát, azok számára úgy vélem, teljesen egyértelmű, hogy itt nem pusztán az ügyészségről van szó. Itt az alkotmányos berendezkedés alapkérdéseiről és alapintézményeiről is szó van. 1987-88 óta szakmai és politikai viták kereszttüzében áll az az elképzelés, miszerint az ügyészség alkotmányos helyzete megváltozzék. 1988-ban, '89-ben a kialakult alkotmányos elképzelések sorában valóban szerepelt többféle variációban az a megoldás, hogy az ügyészség alkotmányos helyzete megváltozzék. Akik erre hivatkoznak, jól teszik. Még jobban teszik, ha az ehhez tartozó másik intézkedéssort is említik, amely tulajdonképpen az igazságszolgáltatás más ágában épített volna ki olyan autonómiát, amely az ügyészség kormány alá vagy igazságügyi tárca alá rendelését lehetővé tette volna. (12.20) Ez az érvelésben mindig elmarad. A szocialista párt - és ezt teljes felelősséggel jelenthetem ki - az új Parlament megalakulását követően minden olyan hivatalos megbeszélésen, ahol az ügyészség alkotmányos helyzete szóba került, azt az álláspontot képviselte, hogy a kialakult alkotmányos helyzetben ezt a lépést nem támogatja. Ezt következetesen képviseltük, és nem értem miniszter úr álláspontját, mivel alapozza meg azt, hogy mi ebben a kérdésben álláspontunkat időközben megváltoztattuk volna. A szakmai viták azt bizonyították - és aki nyomon követte ezeket a szakmai vitákat, korántsem mondhatja egyértelműen -, hogy például az állam- és jogtudományban a szakma művelőiben, azok között a Kormány alá rendelés, mint valami a priori kategória elfogadást nyert volna, támogatást kapott volna. Vannak olyan vélemények, amelyek ezt támogatják, jelentős vélemények viszont ezzel a megoldással ellentétesek. Magam is igyekeztem minél több olyan fórumon részt venni, ahol ezt a kérdést szakmailag vitatták meg. Persze, a probléma jellege szükségszerűen azt is hozta, hogy a politikai viták kereszttüzébe is került a megoldás. Ebben nagyon durva leegyszerűsítő álláspontokkal is alkalmunk volt találkozni, miszerint azok, akik a Kormány alá rendelést támogatják, a jogállam és a demokrácia hívei, akik pedig nem támogatják ezt a megoldást, azok valamilyen etatista, sztálinista államszervezeti modell elkötelezettjei. Ezekben a leegyszerűsítő álláspontokban, sajnos, miniszter úr is többször képviselte ezt a felfogást, és ez nem segíti elő azt, hogy valóban szakmai érvek alapján vitatkozzunk arról, hogy vajon a jogállam követelményrendszeréből, követelményeiből egyes-egyedül a Kormány alá rendelt ügyészi szervezet az adekvát megoldás, és nem képzelhetők el más modellek sem. Nem használnak azok a megjegyzések sem a vitának, a vita érdemének, de az ügyészség helyzetének sem, amelyek szerint az ügyészség alkotmányos helyzete olyan szovjet kövület, amit nem értek, elnök úr, mert ez a két szó az alkotmányügyi bizottság pénteki ülésén nem hangzott el... (Dr. Hack Péter: Úgy van, ez a két szó nem hangzott el.) ..., amit összefoglalójában az Országgyűlés előtt ismertetett; igyekeztem nagyon alaposan és figyelmesen követni az ott kialakult vitát. Ezek nem használnak az ügyészségnek és nem használnak a jogalkalmazás biztonságának Magyarországon. (Dr. Hack Péter: Salamon nem mond igazat! - Dr. Eörsi Mátyás: Bölcs, de igazat nem mond! - Derültség az SZDSZ soraiban.) A miniszteri indoklás tulajdonképpen lényegében a javaslattal szembeni ellenzéki álláspontok kritikájára épült, ez adta a miniszteri indoklás gerincét. Szerencsésebb lett volna, ha miniszter úr a Kormány alá rendelésből származó konkrét előnyökről szólt volna, ezzel próbálta volna befolyásolni a Házat és a közvéleményt; azokról az előnyökről, amelyek például a bűnüldözésben a társadalom biztonságérzetét kézzelfoghatóan növelhetnék egy ilyen alkotmányos változással. Ugyanis a társadalomban az a probléma, hogy az ügyészség alkotmányos helyzete milyen, korántsem kavar nagy vihart, sokkal inkább foglalkoztatja az embereket a közbiztonság, a bűncselekmények számának alakulása, és ha ebből a szempontból a Kormány által javasolt megoldás kézzelfogható előnyöket hozhatna - amit egyébként meglehetősen nagy kétséggel fogadok -, akkor talán ez meggyőzőbb lett volna. Olyan generális kérdésekre nem kaptunk és nem kapunk választ, amelyek mintegy előfeltételét jelentenék... és nem akarom leszűkíteni a vitát pusztán az ügyészség alkotmányos helyzetének megváltozásáról szóló törvényjavaslat kritikájára, de ezt az egy kérdést nem lehet kiszakítani, nem lehet elválasztani az egész magyar jogvédelmi intézményrendszer alapvető problémáitól. Most épül ki Magyarországon a jogvédő intézmények hálózata. Ahhoz, hogy az ügyészség helyét ebben a rendszerben hosszú távra meg tudjuk határozni, természetesen szükség van az ezek közötti összhangra, szükség van a hatáskörök összehangolására. Vajon ezek a lépések megtörténtek-e? Vajon a kialakult jogvédő intézményrendszer kiváltja-e az ügyészség eddigi feladatait? Mennyire sűrű lesz ez a jogvédő háló, vajon az új intézmények pótolni tudják-e az ügyészség eddigi szerepét a jogvédelem rendszerében? Milyen a jogalkotás tendenciája a rendszerváltást követően, vajon nem kapott-e az ügyészség újabb és újabb törvényekben feladatokat a rendszerváltást közvetlenül előkészítő alapvető törvényekben vagy a rendszerváltást követő jogalkotásban? Azt hiszem, hogy kapott és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Megtörtént-e a garanciák, az intézményi, szervezeti, személyi garanciák következetes kiépítése a bírói függetlenség védelmében? Milyenek ennek a tapasztalatai? Itt is tulajdonképpen adósságról kell hogy számot vessünk. Akkor, amikor képviselőtársaim joggal tették szóvá, hogy nem értik a törvényjavaslat tárgyalásának megkezdését egy olyan helyzetben, amikor az egyetértés nem várható a fő kérdésekben, akkor ha már haladni akarunk az igazságszolgáltatás szervezeti kérdéseinek rendezésében, akkor miért nem a bírák szolgálati viszonyát szabályozó törvényjavaslat vitájával folytatjuk ezt a sort, ami már egy hozzájárulás lehetne egy következetesebb rendszer kiépítéséhez? Megtörtént-e az eljárásoknak olyan szintű reformja, amely feltétlenül elengedhetetlenül szükségessé tenné az ügyészség Kormány alá rendelését? Ezekre a kérdésekre a válaszok nyilvánvalóan bizonytalanok és nem egyértelműek. Tehát összegezve: a javaslat megítélésében számunkra a legfontosabb szempont a törvényesség maradéktalan érvényesülése és az állampolgárok jogbiztonsága nemcsak egy intézmény szemszögéből, hanem a köztársaság jogvédő és alkotmányvédő intézményeinek szempontjából. Nem aktuálpolitikai megfontolásból ellenezzük a javasolt megoldást. Már csak azért sem, mert a választások közeledtével ezek az aktuálpolitikai megfontolások nem bírnak olyan erővel, hogy a mi felfogásunkat döntően motiválnák. Úgy véljük, hogy nem lehet olyan helyzetet teremteni... és ez pontosan így hangzott el az alkotmányügyi bizottság ülésén, és én használtam ezt a kifejezést, én alkalmaztam ezt a mondatot, hogy mi nem attól tartunk, hogy az ügyészség Kormány alá helyezésével ez a Kormány visszaél, hanem attól tartunk, hogy az ügyészség Kormány alá helyezésével bármely kormány számára erre lehetőség nyílik. Ezt hajszálpontosan így fogalmaztam az alkotmányügyi bizottság pénteki ülésén. Azokról az érvekről, amelyekre maga a javaslat támaszkodik, a miniszter úr szólt, és ezek - úgy vélem -, többé-kevésbé ismertek is mindannyiunk előtt, néhány elemével azonban szeretnék vitába szállni. Ami a fejlett országokban kialakult gyakorlatot, rendszert illeti, azt kell mondjam, hogy én általában annak a XVIII-XIX. századi alkotmányjogásznak adok igazat, akit Peregrino Rossinak hívtak, és azt mondta, hogy minden országnak saját magának kell kialakítani alkotmányos alapintézményeit. Nem feltétlenül az a cél, hogy az ország alkotmányos intézményei úgy nézzenek ki, mint egy összehasonlító államjogi tankönyv. Van mindenre példa a fejlett országok gyakorlatában és van mindenre ellenpélda. A rendszer rendkívül differenciált, a fő típus valóban a kormány alá rendelés, de a kormány alá rendelésen belül olyan eljárási szabályok is vannak, amelyek tulajdonképpen például lehetővé teszik azt, hogy egy utasítással szemben maga a Legfőbb Ügyészség fellépjen és ne teljesítse azt. Tehát ez egy rendkívül differenciált kép. A nemzetközi fejlődés másik fontos tapasztalata az, hogy az ügyészség szerepe a fejlett államok gyakorlatában sem csökkent. Ezt különböző nemzetközi tanácskozások anyagai egyértelműen bizonyítják. Az ügyészség, illetőleg az ügyészek státusa is egyre inkább közelít a bírákéhoz, és ez szintén egybeesik a nemzetközi tapasztalatokkal. Ami a magyar közjogi hagyományokat illeti - nem akarok jogtörténeti vitát kezdeményezni -, de el kell mondanom, hogy ebben sem teljesen konzekvens és egyértelmű az a kép, amit a miniszter úr felvázolt. Valóban, az 1871. évi XXXIII. törvény az igazságügy-miniszter alá rendelte az ügyészséget. Ez a megoldás azonban... és itt nemcsak a csekély számszerűségről van szó, mert az ominózus 5. szakasz, amely ezt az alárendelést tartalmazta, ezzel szemben beterjesztett módosító indítvány 94 igen és 111 nem szavazatot kapott, tehát minimális többséggel fogadta el az Országgyűlés. (12.30) Ebből az is következik, hogy magának ennek a megoldásnak az ellenzői meglehetősen széles táborral rendelkeztek az akkori magyar jogi gondolkodásban is, és ez nem változott később sem. Engedjék meg, hogy röviden idézzek egy 1908-ban Finkey Ferenc által írott büntetőeljárási tankönyvből. A szerző a büntetőeljárás történetében igen tekintélyes személyiség. A következőképpen írja: "Míg az ügyészségnek a bíróságtól való függetlensége mint a vádrendszer egyik legsarkalatosabb szabálya feltétlenül helyeselendő, annál alaposabb kifogás alá esik az ügyészségnek az igazságügy-minisztertől és így a kormánytól való függőségi viszonya. A miniszternek az ügyészséggel szemben fennálló utasítási, áthelyezési és elvonási joga nemcsak az ügyészség önérzetének árt, de kárára van az igazságszolgáltatásnak, mert lehetővé teszi a politikai befolyást, a pártszempontok érvényesülését a büntető igazságszolgáltatásban. Amint szükséges és helyes egy büntető perrendtartásban, elengedhetetlen a független bíróság és a független védői kar, éppúgy kívánatos, az anyagi igazság érdekében nélkülözhetetlen, a mindenkori kormánytól független ügyészség." Lehet, hogy Finkey Ferencnek ebben nincsen igaza, de az tagadhatatlan tény, hogy a magyar jogtudományban a későbbiekben is, a két világháború között is kiemelkedő személyiségek erőteljesen kritizálták ezt a közjogi megoldást. Ami pedig harmadikként a hatalommegosztás követelményeiből történő természetes megoldásnak tartja az ügyészség kormány alá rendelését, ezzel kapcsolatosan az a véleményem, hogy a hatalommegosztás elvéből feltétlenül és szervesen nem következik a kormány alá rendelés megoldása. Ugyanis a középpontban a hatalommegosztás rendszerében a fékek és egyensúlyok rendszere áll mint az államszervezet alkotmányos működésének legfontosabb feltétele. Csorbát szenved-e ez a jogállami elv abban az esetben, ha az ügyészség nem kerül a Kormány alá rendelésre? Véleményem szerint nem, sőt inkább az alárendelés veszélyezteti. Ugyanis a jelenlegi magyar alkotmányos berendezkedésben - legalábbis, ami a Kormány alkotmányos státusát illeti - meglehetősen erős kormányzati pozíció alakult ki az alkotmánymódosítást követően. Ha az Igazságügyi Minisztériumnak az ügyészséggel szembeni lehetőségei - irányítása, utasítási jog és személyzeti jogosítványai - erőteljesen növekednének, akkor nyilvánvalóan ez a helyzet megváltoztatja egyébként az Országgyűlés és a Kormány viszonyát is, és még inkább a Kormány javára tolná el a kialakult egyensúlyt, tehát a kormányzati túlsúlyt növelhetné. Másrészéről pedig - és ez más képviselőtársam véleményében is elhangzott - számolni kell annak a lehetőségével, esélyével - és egy következő alkotmányozás során meggyőződésem, hogy ez egy reális igény és követelmény -, hogy a Kormánytól független ellenőrző intézményrendszer kiépülése válik szükségessé. Ennek bizonyos elemei már létrejöttek eddig is, mint például az Állami Számvevőszék, amely a Kormánytól független parlamenti ellenőrző szerv, funkcióját tekintve - ha nem is pontosan -, rendeltetését tekintve közelít ehhez a pozícióhoz az állampolgári jogok országgyűlési biztosának intézménye, amely szintén független parlamenti közigazgatást is ellenőrző szervként működik, és ebben a funkciókörben, ebben a feladatkörben jelentős szerepet vállalhat az ügyészség is úgy, mint nem a Kormányhoz tartozó ellenőrző szerv, hanem a Parlamenthez tartozó független ellenőrző szerv. Ebben a témakörben én irányadónak azt az 1947-ben Bibó István által kifejtett gondolatot tartom, amit akadémiai székfoglalójában mondott el, hogy "A hatalommegosztás elvének lényege a hatalomkoncentráció elkerülése, nem pedig az, hogy e fő alkotmányos cél érdekében az alkotmányozó hány hatalmi ágat nevez meg." Végezetül az érvek sorában gyakran hallhattuk azt az érvet, ami úgy szól, hogy az ügyészség kormányzati alárendelése nélkül a Kormány a büntetőpolitika érvényesülésében eszköztelenné válik. Vajon, megáll-e ez az érv, elfogadhatjuk-e ezt az érvet? Először is úgy vélem, le kell szögezni, hogy a büntetőpolitika érvényesítése és végrehajtása nem kizárólagos feladata a Kormánynak a jelenlegi alkotmányos szabályozás szerint, ez megoszlik a Kormány, az ügyészség és a bíróság között. Valójában tehát a Kormány egyáltalán nem tekinthető eszköztelennek, mert a bűncselekmények üldözésének leglényegesebb szakaszában, a bűncselekmények felderítésében, amely a büntetőeljárás meghatározó mozzanata, a Kormány által irányított rendőrség van hangsúlyos szerepben. Az 1990-es adatok szerint a rendőrség végezte a bűncselekmények felderítésének több mint 90%-át. Ha a bűncselekmények felderítése nem történik meg a vádemeléshez szükséges mértékben és szükséges alapossággal, ha a nyomozóhatóság a bűncselekményeket nem deríti fel a vádemeléshez szükséges mértékben, akkor nem várható az sem, hogy az ügyészség vádat tudjon emelni. Ennek a leghatásosabb eszköze és intézménye a rendőrség kezében van. Ugyanakkor a Kormány eszközei természetesen - parlamenti többségénél fogva - meghatározó súlyúak és jelentőségűek a jogalkotásban, és ez is megfelelő eszközt és lehetőséget biztosít a Kormány számára. Összegezve tehát, azok az érvek, amelyekkel a javaslatot alátámasztani igyekeznek az előterjesztők, végül is valamennyi ponton lényeges kritika tárgyát képezhetik és egyáltalán nem kizárólagos elvként érvényesülnek. Röviden szeretnék a javaslat néhány tartalmi kérdéséről szólni; ezek sorában elsősorban az utasítási joggal, illetőleg a munkáltatói jog gyakorlásával kapcsolatosan. A javaslat értelmében az igazságügy-miniszternek lehetősége van úgynevezett pozitív utasítás adására. Mi várható vajon ettől a megoldástól? Mi várható attól, hogy olyan ügy esetében, amellyel az ügyészség foglalkozik, de nem jut el a dolog abba a szakaszba, hogy vádemelésre kész állapotba kerüljön, vajon ezen a helyzeten tud-e változtatni az igazságügy- miniszter pozitív utasítási joga? Megnövekedhetne-e ilyen esetben a vádemelések száma? Szeretném elmondani, hogy 1990-ben közel százezer esetben emelt vádat az ügyészség, és 1305 esetben történt az, hogy a vádemelési javaslat ellenére megszüntették a nyomozást. Ha minden esetben tévedt volna az eljáró ügyész, akkor is tulajdonképpen a százezer vádemeléshez képest az esetek száma azt bizonyítja, hogy ha pozitív utasítási jog is van, ettől a bűnözés elleni küzdelem ugrásszerű minőségi változása nem következhetne be. Más oldalról a büntetőeljárás megindításának szigorú anyagi-jogi feltételei vannak, amelyek szintén nem pótolhatók a pozitív utasítási joggal. Ugyanakkor olyan esetekben, ahol jogértelmezési problémák vetődnek fel, összetettebb, bonyolult esetekben, sajtóval kapcsolatos esetekben vagy akár politikai természetű ügyekben fennáll a lehetősége annak, hogy veszélyes közelségbe kerülhet a jogalkalmazás és a politika, hogy összeütközésbe kerülhet a pártatlanság és az elfogulatlanság elve. Itt szeretném tehát még egyszer megismételni azt, amit már elmondtam, hogy mi nem azt mondjuk, hogy a Kormány vissza fog élni ezzel a lehetőséggel, de azt bátran állítjuk, hogy ilyen jogosítványok birtokában bármely Kormány ellenőrizhetetlenül visszaélhet ezzel, amennyiben akar. A munkáltatói jogkör gyakorlásával kapcsolatban és a kinevezési joggal kapcsolatban súlyos aggályaink vannak, és nem egyedül mi képviseljük ezt az aggályt. Bizottsági ülésen is szóba került, szeretném itt is az Országgyűlés és az ország nyilvánossága előtt elmondani, hogy az Ügyészek Országos Egyesülete és az Ügyészségi Dolgozók Országos Szakszervezete is, amelyek érintettek, és szintén véleményük van a tervezett törvényjavaslatokról, meglehetősen kifogásolják a törvényjavaslatban foglaltakat. (12.40) Kifogásolják azt, hogy túlságosan kiterjeszkedik a miniszter lehetősége a kinevezési jog és a visszahívás, a megbízás visszavonása esetében. Hiszen az igazságügy-miniszter a legfőbb ügyész személyén keresztül - ez kétségtelen, ugyanakkor más oldalról a legfőbb ügyész személye sem körülbástyázott garanciákkal - a magasabb vezető állású ügyészek esetében érvényesíti kinevezési jogát, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a legfőbb ügyész helyetteseitől kezdődően a városi vezető ügyészig bezárólag valamennyi, a szervezetbe tartozó vezetői poszton az igazságügy-miniszter kinevezési joga érvényesül. Ezzel kapcsolatosan jegyezték meg abban a szakmailag is komolyan értékelhető leiratban, amelyet eljuttattak az alkotmányügyi bizottsághoz is, hogy ilyen megoldásra az 1871-1945-ig terjedő időszakban egyetlen törvényben sem került sor, egyetlen törvény sem biztosított az igazságügy-miniszter számára ilyen széles kinevezési jogkört. Az ügyészi szervezettől, tehát a kinevezési jognak az ügyészi szervezettől történő eltávolítása és kivitele az ügyészi szervezetből önmagában már a törvényben meghatározott célt is veszélyezteti, miszerint az ügyészséget az igazságügy-miniszter a legfőbb ügyész személyén keresztül - kapcsolódik az igazságügy-miniszterhez - irányítja. Végezetül arról néhány gondolatot, hogy milyen lehet egy lehetséges ügyészi funkciókör a jövőben? Milyen szerepet kell szánni a Magyar Köztársaságban az ügyészségnek? Abból kell kiindulnunk,hogy része ennek a jogvédő intézményrendszernek, és fontos biztosítéka a hatalmi egyensúly kialakulásának. Ezért tehát hatáskörét, funkcióit csak a többi jogvédő intézmény hatáskörével együttesen lehet kialakítani és lehet meghatározni. Ezek a hatáskörök és ezek a funkciók kölcsönösen kiegészítik egymást, kölcsönösen egymásra épülnek, és ez a hatásköri összehangolás eredményezheti azt, hogy ténylegesen az állampolgárok számára ez a jogvédelmi háló megfelelőképpen működjék. Alapvetően az a kérdés hat ki az ügyészség jövőbeni helyzetére, hogy milyen legyen Magyarországon, a Magyar Köztársaságban a jogvédő intézmények hálózata, milyen elvek alapján működjék? A szubjektív jogvédelem rendszerére rendezkedjünk-e be, vagy az objektív jogvédelem rendszerére? A szubjektív jogvédelmi rendszernek az a tipikus jellemzője, hogy elsősorban a jogsértés az állampolgár kezdeményezése, akciója folytán kerül be az igazságszolgáltatás menetébe. Az objektív jogvédelmi rendszer annyiban tér el ettől, hogy a jogsértés tényét és ezzel ennek a korrigálását közérdeknek tekinti, és ilyen értelemben az ügyészségnek is van nyilvánvaló szerepe ebben az objektív jogvédelmi rendszerben. Jelenleg is az ügyészség feladatait a hatályos jogszabályok közül több mint ötven tartalmazza és határozza meg. Ettől az alapvető ténytől nem lehet tehát a jövőben sem eltekinteni. Ezeket a feladatokat át lehet csoportosítani, lehet másképpen fogalmazni, de nem valószínű, hogy ezektől el lehet a jövőben tekinteni. A jövőben tehát fontos szerep hárul egy olyan független, a Kormánytól független ellenőrző szervrendszerre, amelyben az ügyészségnek igenis lehet kitüntetett szerepe. Felvetődött a vitában az interpellációs jog, amelyet az Alkotmány szerint az Országgyűlés tagjai a legfőbb ügyészhez intéznek. Kétségtelen, hogy ez nem egy konzekvens és nem egy szakmailag elfogadható és koherens megoldás. Nyilvánvalóan ez is azt mutatja, hogy tulajdonképpen itt az egész probléma csak egy szélesebb, a jövőben végbemenő alkotmányozási folyamat keretében oldható meg és ennek a keretében dolgozható fel. Ugyanakkor ennek az álláspontnak a nagyon határozott hangsúlyozása mellett szeretnénk elkerülni azt, hogy az ügyészek helyzetét és az ügyészségi szervezet helyzetét meghatározó törvények tárgyalásra és elfogadásra kerüljenek, elsősorban az ügyészek szolgálati viszonyát szabályozó törvény. És úgy érzem, hogy ebben a helyzetben ez a legtöbb hozzájárulás az ügyészség működéséhez és a törvényesség védelméhez, amelyet a magyar Országgyűlés jelen helyzetében megtehet. Összefoglalóan tehát: a tervezett alkotmánymódosítást nem támogatja a Szocialista Párt képviselőcsoportja. Emellett azonban készek vagyunk tárgyalni nyilvánvaló korrekciókkal, hiszen az alkotmánymódosításból származó következményeket ki kell venni a tervezett törvénytervezetekből. Készek vagyunk tárgyalni annak érdekében, hogy az ügyészség személyi és szervezeti viszonyai a jövőben megszilárduljanak. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)