DR. GALI ÁKOS (KDNP): Köszönöm, Elnök Úr, a szót. Tisztelt Országgyűlés! Nem én voltam az első ebben a Parlamentben, aki egy új Házszabály szükségességét felvetette. Én magam Varga János képviselőtársamra emlékszem. De mindenképpen azok közé sorolom magam, akik időben szóltak ennek a szükségességéről. Ezúttal sem egy új Házszabállyal találkozunk ugyanakkor, csak az eddigieknél egy kiterjedtebb módosítással. Ennek ellenére nem minden öröm nélkül vettem tudomásul ezt a beterjesztést, és nem nagyon foglalkozom azzal, hogy elkésettek vagyunk-e vele. Gyakorlatilag azt kell mondanom, hogy abban a stádiumban vagyunk, amikor teljesen mindegy, hogy elfogadjuk-e ezt a módosítást vagy nem. Mint mondtam, azonban én örülök annak, hogy ez előtérbe került, így legalább történik valami ebben az ügyben. Az a vita, hogy korai vagy késői ilyen mélységben hozzányúlni a Házszabályhoz, bizonyos fokig értelmetlen. Én emlékszem arra, hogy milyen botladozások terhelték a Parlament első napjait a Házszabály hiányosságai folytán. Hogy csak példaként említsem, minden módosító indítvány idején felfüggesztettük a plenáris ülést és a bizottságnak össze kellett ülnie, s a képviselők többsége addig tétlenül kóborolt a folyosón. Vagy például a határozathozatalok ideje teljesen eltérő időpontokra esett. Volt olyan tévéközvetítés, amikor gyakorlatilag csak szavazási procedúrát láthatott az érdeklődő közönség. Annyira nem voltunk tisztában egy többpárti Parlament ügyrendi kívánalmaival, mint mondjuk egy átlagos felkészültségű teremügyeletes. Tehát 1990-ben azonnal nem állhattunk neki - tapasztalatok híján - egy új Házszabály elfogadásának. Később pedig beindult a mókuskerék, ebben a hajrában pedig ismét háttérbe szorult egy átfogó módosítás, hiszen a törvények megszületése azt bizonyította, hogy ez a Házszabály alkalmas arra, hogy a Parlament munkáját igazgassa, nincs itt nagyobb gond. Persze azért közben történtek kisebb változások, gondolok itt például az egyharmados szabály bevezetésére, vagy gondolok itt a rendkívüli eljárás bevezetésére. Azt is meg kell mondanom, tisztelt Országgyűlés, hogy egyáltalán nem használt az új Házszabály ügyének az a tény, hogy az ügyrendi bizottság tagjai zömmel az alkotmányügyi bizottság tagjai is voltak. Meggyőződésem - ezt magamra is értem természetesen -, hogy ez is hátráltatta az új Házszabály elkészítését. Késésben vagyunk a frakcióvezetők és a függetlenek megbízottjának megállapodásához képest is. Mindezek alapján azt a sejtésemet osztom meg önökkel, hogy ha ezt a csomagot elfogadjuk, akkor mi már ebben a ciklusban Házszabállyal, ügyrenddel nem fogunk foglalkozni se kicsit, se nagyot. Ennek ellenére megismétlem, én örülök annak, hogy foglalkozunk ezzel a csomaggal. Én magam kétszer is voltam az ügyrendi bizottság tagja, és talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy néhány felvetésem belekerült ebbe a javaslatba. Mindezek pedig lojális magatartásra indítanak a javaslattal szemben. Figyelembe véve azonban az előttem elhangzott felszólalásokat, amelyek gyakran nem a konkrét határozati javaslattal foglalkoztak, engedjék meg nekem is, hogy a határozati javaslat tartalmánál kicsit szélesebben beszéljek az ügyrendről. Az senki által nem vitatott tény, hogy a modern magyar parlamentarizmus, 1848 óta a házszabályalkotás a magyar parlamentarizmus elidegeníthetetlen része. Akárhány ügyrendet is fogalmaztak meg azóta, az mindig arra törekedett, hogy egyrészről biztosítsa a képviselői jogokat, másrészről pedig hatékonnyá tegye a Parlament működését. Ezt a két szempontot a múltban sem volt könnyű összeegyeztetni, és nem lesz könnyű most sem. A házszabályi rendelkezések gyakorlatilag két csoportba sorolhatók. Az egyik részük foglalkozik az Országgyűlésnek mint szervezetnek a működtetésével, az erre vonatkozó szabályokkal, a rendelkezések másik csoportja pedig foglalkozik magával a politikai, jogi értelemben vett törvényalkotással. Mint oly sokszor, most is ez utóbbi van az érdeklődés homlokterében. A javasolt módosítások feladata az, hogy a Ház működését gördülékenyebbé, gazdaságosabbá, ésszerűbbé tegyék. Meg kell mondanom, hogy a Parlamentet sokszor igazságtalanul bírálják, de ebben a tekintetben azért nem minden alap nélkül. Engedjék meg, hogy önkényesen címekbe csoportosítva egy-egy kérdéskörről így mondjam el a véleményemet, néha túlmenve a javaslat konkrét szövegén. Kezdem az indítványtétel kérdésével. Megírtam már újságcikkben is azt a véleményemet, hogy téves az a felvetés, miszerint a magyar Parlamentben sok indítvány születik, akár önálló indítvány, akár módosító indítvány, hiszen az természetes joga a képviselőnek, és ha él ezzel a jogával, akkor azt nem lehet a szemére vetni. Ugyanakkor ismert az is, hogy más országokban egyes indítványokat vagy egyes törvényeket az előterjesztő képviselő nevével jelölnek a politikai közéletben; ma már Magyarországon is van olyan törvény, amit a közéletben így neveznek. Ugyanakkor egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy nem szükséges feltétlenül az önálló indítványokat azonnal automatikusan a plénum elé bocsátani. Még akkor sem, ha ma már egyébként tisztán látható, hogy az ilyen indítványok száma önmagában nem befolyásolja az Országgyűlés munkáját, hiszen olyan jelentős számú javaslat fekszik tartalékban, hogy ennek már semmilyen hatása nincs a mi napi munkánkra. Valóban hasznos viszont, hogyha egy bizottsági véleményezés megszűri ezeket és így kerülnek a Parlament plénuma elé. A parlamenti szakbizottság megismerkedik az előterjesztő álláspontjával, azt támogathatja, vagy esetleg mondhatja azt - mondjuk formai okokból -, hogy nincs szükség erre az indítványra, hasonló tartalmú kormány-előterjesztés van készülőben, vagy a jelzett probléma esetleg nem igényel törvényi szabályozást. Kicsit más a helyzet a módosító indítványokkal, hiszen ezeket jelenleg is egy bizottsági szűrő méri meg, úgy kerülnek a Parlament elé vissza szavazásra. Itt a gyakorlati gond inkább azzal van, hogy a bizottságok sok módosító indítványt nem fogadnak el és azok bekerülnek a plénumra, bekerülnek a szavazási mechanizmusba. Ma már tisztán látható, hogy az egyharmados szabály bevezetése sem hozott változást, és nem jelent különösebb gondot 20 támogató képviselői aláírás megszerzése sem. E tekintetben nagyon nagy előrelépést tesz a javaslat, hiszen a szavazási mechanizmusba gyakorlatilag csak a bizottság által támogatott módosító indítványok kerülnek be, illetőleg a minősített törvények esetében van lehetőség arra, hogy a bizottságok által nem támogatott indítványokat a frakciók behozhassák ebbe a szavazási mechanizmusba. Véleményem az, hogy ennek mindenképpen hasznos következményei lesznek az Országgyűlés időgazdálkodása szempontjából. Nekem egy ennél is radikálisabb javaslatom volt az ügyrendi bizottságban, erre a későbbiekben majd visszatérek. Ezt a témát lezárva azt kell mondanom, hogy örökre el kell felejteni azt a parlamentet, ahol egy országgyűlési képviselő csak kormány-előterjesztésekkel foglalkozik, ugyanakkor maga az ügyrend nem is lehet végletes eszköze, hogy megakadályozza ezeket az előterjesztéseket. Furcsa módon azt kell mondanom, hogy ilyen lehet például a frakciók belső szabályzata; a frakciók is működjenek szűrőként ebben a tekintetben. Másodikként a felszólalások kérdéséről. Ha lehet, ez még természetesebb joga a képviselőnek, mint az indítványtétel. A gond nem is ezzel van. Itt nevesítve van egy eset: a Parlamentben a napirend előtti felszólalások jelenlegi gyakorlata. (11.10) A múlt év közepén Orbán Viktornak volt egy ezzel kapcsolatos szigorító indítványa, magam is ellene szóltam akkor és alapvetően a véleményem nem változott meg. Most is azt mondom, hogy a jelenlegi rendelkezések mellett is hatékonyabb elnöki magatartással, hatékonyabb frakciómagatartással mederben lehetne tartani ezt az intézményt. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy egyre nő azoknak a tábora, akik szeretnék a jelenlegi szabályozást e tekintetben megváltoztatni. Nekem most is az az álláspontom, hogy nem kellene a fürdővízzel kiönteni a gyermeket is. Tehát néhány ember produkciója nem érintheti, nem korlátozhatja mások ez irányú jogait. Azonkívül még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet: a jelenlegi szabályozás szerint, ha valaki megkapja a szót, akkor az szól, ha nem kapja meg a szót, akkor nem tudja elmondani a mondanivalóját se napirend előtt, se a napirend után. Számomra teljesen nyilvánvaló tehát, hogy a jelenlegi helyzet és a javaslatban szereplő helyzet között van egy harmadik út. Nevezetesen az, hogy aki engedélyt kap a napirend előtti felszólalásra, függetlenül attól, hogy frakcióvezető-e vagy sem, akár a frakciótól, akár az elnök úrtól, akár az Országgyűléstől, az mondhassa el napirend előtt a szándékolt mondanivalóját, s aki nem kap engedélyt, az mondhassa el napirend után. Ugyanis azt elképzelhetetlennek tartom, hogy egy magyar képviselő a saját szakállára, a saját felelősségére ezt ne tehetné meg, tehát még napirend előtt sem mondhatná el azt, amit akar. Egy mondatban hadd említsem meg itt a javaslatnak azt a rendelkezését, amely bizonyos időkorlátokat vezet be a vitában. Nem főszabályként, itt kivételről van szó, mivel ebben én a magam részéről parlamenti kisebbséget védő szándékot látok és sejtek, én ezt maximálisan támogatom. A következő témám a szavazás. A magyar Parlament, mint tudjuk, sok törvényt, határozatot hoz, tehát sokat szavaz. Emellett szavazunk más kérdésekben is, ügyrendi kérdésekben, napirendről, interpellációk elfogadásáról. Már az is előrelépés a kezdeti gyakorlathoz képest, hogy a szavazások egy időpontra rendeződtek - a nagyobb határozathozatalok -, de ezeket is ma már nemritkán a határozatképtelenség határán kell lefolytatni, és nem oldódott meg önmagában a hosszas szavazás procedúrájának a kérdése. Kezdjük a kisebb szavazásokkal, annál is inkább, mert e tekintetben a határozati javaslat figyelembe vette a módosító indítványaimat, amelyeknek a lényege az, hogy kisebb ügyekben a döntés a plénum szavaztatása helyett csússzon át a Parlament elnökének kezébe, természetesen a frakciók kifogásolási jogával. Elégedetten láttam, hogy a tervezet több helyen figyelembe vette ezt, a 4., 7., 9., 11. �-ában, ezek a "bármely képviselőcsoport-vezető kérésére" kezdetű mondatok ritka nagy tehertételtől szabadítják meg az Országgyűlés napi munkáját és nem szégyellem azt sem bevallani, hogy egyébként a megfogalmazása jobb, mint az enyém. Sokkal nagyobb falat ennél azonban a nagy szavazási procedúra kérdése, az országgyűlési határozatok, törvényjavaslatok elfogadásakor lezajló szavazás. Az előttünk fekvő javaslat ugyan elfogadása esetén enyhítést hoz ebben a kérdésben, azonban a továbbgondolás kedvéért most is felvetem azt - amire már utaltam korábban -, hogy itt a plenáris ülésen csak a törvényjavaslatok, határozati javaslatok végszavazását kellene megejteni, természetesen az alkotmányosság figyelembevételével. És bármilyen furcsán is hangzik, a javaslat megszövegezése megerősít ebben a hitemben, hiszen azt mondja a javaslat, hogy a plenáris ülésen azokról az indítványokról kell szavazni zömmel - a három eset oroszlánrészét ez teszi ki -, amelyet a bizottságok támogattak. Gyakorlatilag tehát itt a plenáris ülésen megismétlődik az a szavazási játék, az a szavazási procedúra, ami a bizottságokban egyszer már lezajlott. S ha elfogadjuk azt, hogy a frakciók a hozzáértő embereiket delegálják a bizottságokba, ha elfogadjuk azt, hogy a bizottságokban biztosított a pártok közötti arány és ez biztosítja a politikailag természetes többségi döntés lehetőségét, akkor felvethető a kérdés, hogy vajon nem kettőződik-e meg feleslegesen ez a szavazási procedúra, folyik le egyszer a bizottságokban, s folyik le, gyakorlatilag érdemi változás nélkül, a plenáris ülésen. Szerintem ez szükségtelen, elég lenne a plenáris ülésen a végszavazást megejteni, természetesen ez a megoldás csak az úgynevezett feles törvények esetében tud funkcionálni, hiszen a kétharmados törvények esetében alkotmányosan kikerülhetetlen az, hogy az Országgyűlés megszavazza a plénum elé kerülő indítványokat. De ez nyilvánvaló időmegtakarítást eredményezne, az alkotmányosság sérelme nélkül. Újra témát váltva, szeretnék az interpelláció intézményével kapcsolatban néhány gondolatot közreadni, annak ellenére, hogy maga a határozati javaslat nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, de néhány előttem felszólaló érintette ezt az intézményt. Én kerek perec kimondom azt a véleményemet, hogy az interpelláció intézménye ma a magyar Parlamentben válságban van, nem tölti be a rendeltetését, és azt is hozzá kell tennem, hogy döntően a képviselői oldal hibájából. Én vállalom, hogyha néhányan ezért megharagszanak rám. Az interpellációk többsége kérdés, a kérdések többsége pedig szégyen. Hogy rögtön a kormánypárti képviselőket haragítsam magamra, ki kell jelentenem, hogy az, hogy egy kormánypárti képviselő meginterpellálja a saját kormányát, az a politikai infantilitás teteje, eltekintve azoktól a néha indokolt körülményektől, amelyek bizonyos fokig ma is fennállnak. Én ennél többet erről nem tudok mondani. A magyar interpellációs gyakorlatnak egy másik döbbenetes jellemzője a képviselői lustaság. Interpelláló és interpellált abban a kérdésben az esetek 99%-ában itt találkozik először, holott a képviselőnek teljesen természetes jogosítványa volna a kérdésének, problémájának Parlamenten kívül is utánajárnia. Ma az interpelláció gyakorlatilag a legolcsóbb és a legalacsonyabb rendű szereplési lehetőség a nyakló nélküli napirend előtti felszólalásokkal együtt. Nem erre való, nem azokra gondolok természetesen, akik megalapozottan járnak el ebben a kérdésben. Én elrettentő példaként tudok utalni a napirendi javaslatunkra, van olyan képviselő, aki öt-hat interpellációt jegyeztetett be egymás utánra. Én nem hiszem, hogy hetek óta a minisztériumok be volnának zárva és ne lehetne utánajárni ezeknek a kérdéseknek. Szeretném megismételni, hogy nem a megalapozott interpellációkra gondolok, amelyeknek az a céljuk, hogy egy miniszter helyzetét politikailag megingassák vagy egy máshogy már fel nem vethető kérdést hoznak ide a Parlament elé. Hogy mondjak egy ellenzéki példát, ilyen volt például Kóródi Máriának egy emlékezetes interpellációja a munkaügyi miniszterhez a megyei munkaügyi központok pénzfelhasználásával kapcsolatban. Egyáltalán nem csodálható a jelenlegi helyzetben, hogyha a Kormány tagjai nem veszik komolyan az interpellációt, semmilyen súlya nincsen annak, hogyha meginterpellálják a miniszterelnököt, semmilyen következménye nincs annak, hogyha koalíciós többségi jelenlét mellett sorozatban leszavaznak valakit. Egyéb tekintetben egyetértek azokkal a felvetésekkel, amelyek az interpelláció elhelyezkedésének, koreográfiájának megváltoztatására irányulnak. Egy dolgot szeretnék még itt megjegyezni: nem egészen világos számomra három év elteltével, hogy miért szavaz az Országgyűlés az elfogadott interpellációs válaszról még egyszer? Hiszen ha maga az interpelláló nem kívánja megingatni a minisztert, nem kívánja zavarba hozni, akkor az többségi jelenlét mellett vajon hogyan funkcionál? Én megértem a politikai átalakulás kínjait, de ez is egy olyan apróság, amit teljesen abnormálisnak tartok. Nagy port vert fel itt a Parlamentben a frakcióalakításhoz szükséges létszámtervezet megváltoztatása. Én nem vitatom azt, hogy kell valamilyen alsó határ, ezt természetesnek tartom, hogy aztán ez 10, 12 vagy 15, ez a konszenzus vagy a kétharmados egyetértés függvénye lehet. Az viszont érdekes, hogyha ezt a rendelkezést nem a jövőre vonatkoztatva léptetjük életbe, mi lesz azokkal a frakciókkal, amelyek előtte alakultak meg? Szerintem itt a visszamenőleges törvénykezés esete állna fenn, ami legalábbis illetlenség. Én a magam részéről semmiképpen nem támogatnék ilyesmit, a szerzett jogok sérelmét is jelentené egyébként. Az, hogy a frakciók és a frakciót alkotni nem képes politikai csoportok között bizonyos jogosítványokban eltérések vannak, ez egy olyan dolog, amit első hallásra vagy megért valaki, vagy soha az életben nem fogja megérteni. (11.20) Tehát ezt különösebben nem lehet magyarázni, ezen nem lehet segíteni. A frakciók csekély többletjogosítványai azok nem érintik a népszuverenitás elvét, még akkor sem, hogyha nyugodtan ki lehet azt mondani, hogy mindaddig, amíg egyetlen olyan képviselő van a magyar Parlamentben, aki nem tartozik valamilyen frakcióhoz, addig a frakciók nem birtokolják kizárólagosan a népszuverenitásból eredő jogokat. Egy kulturált politikai hangulatban ezt is át lehet hidalni. Én emlékszem arra, amikor még független képviselőként volt szerencsém részt venni egy olyan bizalmas beszélgetésen, ahol az én véleményem szerint a miniszterelnök a magyar Parlament teljes spektrumát kívánta e kérdésben tájékoztatni, és én ezt akkor is a miniszterelnök kulturáltságának a javára írom, ha egyébként köztudomású, hogy egyébként sem akkor, sem azóta nem cseresznyézünk egy tálból. Befejezésül egyetlenegy dologgal szeretnék még foglalkozni: ez a helyettes bizottsági tagság, ami a javaslatban szerepel, illetve egy-két mondattal tágabban a parlamenti jelenlét kérdésével. Képviselői fogadóóráimon, de más alkalmakkor is, ahol képviselőként megjelenek, meghívnak, számtalanszor kérdőre vonnak amiatt, hogy miért üresek a Parlament padsorai a plenáris ülések alatt? Én mindig nagyon határozottan meg szoktam mondani és megmondom most is: az a parlamenti képviselő, aki fészket rak a székében és tojást költ, az nem csinál semmit. Az a legbiztosabb jele. Ha egy képviselő lelkiismeretesen utánajár a választókerületi dolgainak, választópolgári ügyeknek, nem lehet egyszerre két helyen, azok a hivatalok, ahol ezeket a dolgokat el lehet intézni, azok párhuzamosan tartanak nyitva, így tehát nem tud mindig jelen lenni a parlamenti képviselő. Amire nincsen mentség a közvélemény előtt: az a szavazások esetén a határozatképtelenség, amikor előre tudjuk, hogy szavazás lesz, márpedig azt eléggé régóta tudjuk, hogy a kedd délután és a kedd este az egy ilyen helyzet. Kicsit más a helyzet a bizottsági tagsággal, hiszen ez a képviselő részéről egy önként vállalt plusz. Tehát oda a képviselőcsoportok a szakembereiket küldik. A képviselő azért megy oda, mert valamilyen affinitása, érdeklődése, vonzódása van annak a bizottságnak az ügyköréhez, s a hozzáértése alapján ő tudja a legjobban képviselni ott a párt álláspontját. Ebből kiindulva én már kezdettől fogva bíráltam a bizottsági helyettes tagság intézményét, és most is ez a véleményem, nem változott meg, a mellette felhozott érvek nem győztek meg. Nemcsak arról van szó, hogy változatlanul az a véleményem, hogy X hozzáértését Y jelenléte nem tudja pótolni. A javaslat indokai nem elégítenek ki, hiszen felvetődött itt az, hogy a kis létszámú frakciók nem volnának képesek megfelelő jelenlétet produkálni, veszélybe kerülne a szavazóképesség, a szavazati arány. De hát akkor hogyan fognak helyettes képviselőt produkálni? Vagy ha racionalizálni akarunk, akkor miért nem merült fel a bizottsági tagság arányos csökkentése? - matematikai módszerrel ez ugyebár megoldható. Vagy ad absurdum felvetem azt, hogy minden bizottságban minden frakció egy embert delegáljon arányos szavazati felhatalmazással, s ha jókedve van, akkor még azt is mondhatja, hogy nekem négy szavazatom van, ebből három igen, egy tartózkodás. Nem hiszem, hogy idáig akarnánk eljutni. Én úgy gondolom, hogy ez a javaslat egy kicsit olyan ügyvédes felvetés, és azt hiszem, hogy nem volt kellően végiggondolva az, hogy a politikailag érdeklődő közvéleményben mi ennek a várható hatása. Ez gyakorlatilag a bizottsági munka tekintélyének a teljes lejáratása, és ellentétben másokkal, én úgy gondolom - joghallgató korom óta úgy gondolom -, hogy a parlamenti munka dandárját, az érdemi munkát, a műhelymunkát azt a szakbizottságokban kell elvégezni. Úgyhogy ha határozatképességi probléma van, részvételi probléma van, az nem házszabályi kérdés még huszadsorban sem. Tisztelt képviselőtársaim! Elég hosszan szóltam, de megismétlem azt a gyanúmat, hogy ha ezt a javaslatcsomagot elfogadjuk, mi már ebben a ciklusban többet nem fogunk Házszabállyal foglalkozni. Nem lenne szép dolog, hogy ha összességében a javaslat ellen foglalnék állást, hiszen, mint mondtam, néhány javaslatomat itt figyelembe vették. Ha pedig az elfogadására valóban megvan az a konszenzus, amire az ügyrendi bizottság elnökasszonya utalt, én nem kívánom ezt a konszenzust megzavarni még módosító indítványok benyújtásával sem. Ha a sors kegyes akar lenni hozzám, akkor úgyis megadja majd a lehetőséget, hogy az álláspontom a jelenleginél jobban érvényesülhessen. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)