SZALAY GÁBOR, a Szabad Demokraták Szövetsége vezérszónoka: Köszönöm az előlegezett bizalmat. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Elnök Úr! Az energetikai törvényhozás jelentős évének ígérkezik az idei esztendő, hisz a márciusban elfogadott magyar energiapolitika, az áprilisban megalkotott bányatörvény, majd az ősrégi, gázenergiáról, illetve villamos energiáról szóló törvények júniusi módosítása után ím, az Országgyűlés napirendjére került a szakmai, beruházói és fogyasztói körök részéről egyaránt régóta hiányolt és várt két vadonatúj törvény, illetve törvényjavaslat, a gázszolgáltatásról és a villamos energiáról szóló. Mindezen örömünk mellett is csak sajnálni lehet azonban, hogy a sorból kimaradt az energetikai kerettörvény, miáltal felborult a racionális logikai sorrend. Nem az energetikai kerettörvényben lefektetett koncepcióból kerülnek most már levezetésre az egyes energiahordozókról szóló törvények, hanem fordítva: ezen utóbbiakhoz kell igazodnia a majdan megalkotandó energetikai kerettörvénynek. A feje tetejére állított sorrendiségből adódó zavaros helyzetet láthatóan a törvény előterjesztője is észlelte, s próbálta orvosolni. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a törvényjavaslatokban keverednek a kerettörvény jellegű fejezetek. Itt emlékeztetek csak a Magyar Energiahivatal létrehozásáról szóló fejezetre vagy az idegen ingatlanon létesített jogokról szóló fejezetre és a rövid úton elintézett árfejezetre. Szóval, ezek a kerettörvény jellegű fejezetek keverednek a különféle, igen részletező, nem egy esetben törvényi szinten felesleges paragrafusokkal. A koncepcionális zavar tehát eleve adott. Az új magyar bányatörvényre tekintettel - ellentétben a villamos iparág teljes vertikumát átfogóan szabályozó villamos energiáról szóló törvényjavaslattal - az előttünk fekvő törvénytervezet, a gázszolgáltatásról szóló, a gázenergia-vertikum csak egy szeletéről, bár természetesen nem lényegtelen részéről szól. Nem tartalmazza a földgáz kutatásának, a földgáz bányászatának, előkészítésének, távvezetéki szállításának, a föld alatti gáz tárolásának, valamint a propán-bután gáz forgalmazásának kérdéskörét sem. Jelentősen összeszűkül tehát a hatályos '69. évi VII. törvény helyébe lépő új törvény szabályozási területe. Csak és kifejezetten a gázszolgáltatásra vonatkozik. Ettől persze a törvényjavaslat saját szabályozási területén még lehetne jó. Más szóval: a törvényjavaslat nem ettől rossz, nem ettől szorul javításra, lényeges javításra. Nekünk olyan új törvényt kellene készítenünk, mely az állami ellátási felelősségének érintetlenül hagyása mellett alkalmas lenne alapul szolgálni három dologhoz. Egyrészt a gázszolgáltatás privatizációjához, s ezen keresztül természetesen az elodázhatatlan rekonstrukciós és fejlesztési tőkebevonáshoz. Másrészt a költség- és értékarányos árrendszer legalább távlati bevezetéséhez. S végül a fogyasztók, de egyben a befektetők érdekeinek védelméhez. Nos, jelen formájában a törvényjavaslat ezen fő célok egyikének sem felel meg. Márpedig itt tévednünk nem lenne szabad, mert ennek túl nagy ára lehet. Köztudott ugyanis, hogy az Országgyűlés által pár hónapja elfogadott, magyar energiapolitikáról szóló előterjesztés központi, mondhatni preferált tényezője a földgáz. A földgázfelhasználás rohamos növekedését feltételezi mind a kombinált ciklusú erőműprogram, mind a földgázvezeték-hálózat kiépítésének gyorsítása. Egyértelmű tehát, hogy a primer energiahordozóink közül a fő szerepet a földgázra osztottuk. Így hát a róla szóló törvény megengedett hibahatára is csak minimális lehet. Mintha a törvény előkészítői azonban mindezt nem teljesen érzékelték volna. Hisz minek lehet minősíteni, hogy a földgáztéma legkínzóbb kérdéskörét - az árszabályozást - másfél sorral s azzal a könnyűnek vélt kibúvóval intézték el, hogy azt az eddigiekhez hasonlóan az ártörvény fogja szabályozni, vagyis hogy az árat az ipari és kereskedelmi miniszter illetékes hatóságként fogja megállapítani? A kérdés ily módon történő kezelése semmit nem old meg. Elbizonytalanítja az olyannyira várt befektetőt, s azt a hamis biztonságérzetet kelti a fogyasztóban, hogy a miniszterre megfelelő időben gyakorolt, megfelelő erősségű presszióval mindig biztosítani lehet a szociális motivációjú ármegállapítást. Valljuk be, hogy ez nem így van. Hogy a magyar energetika általános csapdahelyzetén belül is a háztartási földgázszolgáltatás ára a legnehezebben megoldható feladvány, aminek legalább távlati kezelésére azonban a törvény egyértelmű javaslatot kellene hogy tartalmazzon. Az imént csapdahelyzetről beszéltem, kifejezetten a háztartási földgáz árát illetően. Engedjék meg, hogy kitérjek egy rövid eszmefuttatás erejéig arra az általános csapdahelyzetre, amiben a magyar energetika - legalábbis a vezetékes energiahordozók miatt - jelenleg van. Első tétel, amit állítok, hogy amíg az energiahordozók árszínvonala és árarányai nem felelnek meg a fejlett gazdaságú országok árszínvonalának és árarányainak, addig nem javul a gazdaság energetikai hatékonysága, vagyis az egységnyi energiafelhasználással megtermelhető GDP. A második tétel: amíg nem javul jelentős mértékben a gazdaság energetikai hatékonysága, addig nem képzelhető el fellendülés, gazdasági fejlődés. Harmadik tételként azt állítom, hogy amíg nincs fellendülés, addig nem javul a lakosság fizetőképessége. S végül állítom, hogy amíg nem javul a lakosság fizetőképessége, addig politikailag szinte kezelhetetlen feladatot jelent a fejlett országokénak megfelelő energia-árszínvonal és árarányok bevezetése. Ebből az ördögi körből kell valahogy kitörnünk, s erre kell hogy a maga területére vonatkozóan valami távlati megoldást a földgázszolgáltatásról szóló törvény is javasoljon. Így: míg bár érthető és elfogadható, hogy a háztartási földgáz árát nem lehet egy csapásra a világpiaci árszínvonal szintjére hozni, s ipari fogyasztókéhoz viszonyított mértékét a konszolidált gazdaságokban szokásos arány szerint megállapítani, azaz a hatósági ár kialakításának módszerét egyik napról a másikra felváltani egy piacibb kategóriával, pontosan úgy, ahogy azt a miniszter úr is mondta, addig érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a törvényjavaslat nem tartalmaz egy olyan ármechanizmust magában foglaló fejezetet, amely egyértelműsíti, hogy távlatilag - mondjuk 4, 5 vagy 6 év elteltével - mire számíthatnak fogyasztók és befektetők egyaránt. Ez az, amit én alapvetően hiányolok, mert ez a kiszámíthatóság alapvető fontosságú eleme kellene hogy legyen ennek a törvényjavaslatnak. A fogyasztói érdekvédelem kérdése bizonyos, hogy nem megnyugtató módon van megoldva a törvényjavaslat jelenlegi formájában. (17.00) Erős kétségeket támaszt ugyanis, hogy egy, az ipari és kereskedelmi miniszter által létrehozott, irányítása alá és költségvetésébe tartozó szervezet, a Magyar Energiahivatal miként tudja hivatalból, de különösképpen a törvényjavaslat által elképzelt módon védeni a fogyasztói érdekeket. Hisz míg elfogadható, hogy a fogyasztó és a szolgáltató közt esetlegesen felmerülő viták feloldására és eldöntésére szolgáló közigazgatási fórum, azaz a hivatal hasznos lehet abból a szempontból, hogy a ma már maratoni időigényű bírósági eljárások helyébe lépne - mert ez első fokon lerövidítheti a viták eldöntését - és megfelelő működése esetén ez a hivatal alkalmassá válhat az ezen a sajátos területen nem nélkülözhető állami közhatalmi funkció gyakorlására, addig viszont látnunk kell, hogy az a rendelkezés, miszerint a hivatal ezen tevékenységi körében csak együttműködni köteles a fogyasztói érdekképviseletekkel, üres és semmitmondó. Ezeket az érdekképviseleteket ugyanis abba a helyzetbe is kellene hozni, hogy egyenlő partnerként tudjanak együttműködni. Ehhez viszont legalább két dolgot kellene számukra biztosítani. Egyrészt azt, hogy a Magyar Energiahivatal igazgatóságába megfelelő számú képviselőt delegálhassanak, s másrészt azt, hogy mindazon adatok és információk folyamatosan birtokukban legyenek, melyek érintik a fogyasztói érdekeket. Enélkül ugyanis a Magyar Energiahivatal által megvalósítani javasolt érdekvédelem csak kegyes óhaj marad, egy fügefalevél, egy tényleges tartalom nélküli hivatkozási alap. Ez pedig nem elfogadható. Ugyancsak fogyasztói érdekvédelem kérdése a sokat vitatott hálózatfejlesztési hozzájárulás intézményének a további fenntartása. Míg elfogadható, hogy bizonyos és a hivatal által szabályozott esetekben szükség van a fogyasztói hozzájárulás ugyancsak a hivatal által szabályozott mértékű előírására, addig nem fogadható el, hogy ezek a fogyasztói befektetések valamiféle ellenérték nyújtásával ne legyenek kompenzálandók. A fogyasztói befektető csak hitelező lehet, nem pedig törvény által kényszerített adományozó. Az ellenérték nyújtásának számos módja lehetséges: részvény, kötvény, kötvényre váltható részvény, árkedvezmény, amortizáció alapján történő visszatérítés, árrésből való részesedés vagy esetleg más konstrukció. Mindesetre az ellenérték ügyét a törvénynek valahogy kezelnie kellene. Az a törvény-előkészítő által egyébként nem javasolt, de mások által elképzelhetőnek tartott megoldás, miszerint esetleg maga a beruházás fizikai eredménye, a csővezeték maradna a fogyasztói beruházó birtokában, műszaki, biztonsági, ellátásbiztonsági szempontból nem támogatható. Ugyanakkor még ezen elv leszögezése mellett is meglepő megoldás annak törvényi elrendelése, hogy a hatálybalépést megelőzően fogyasztói finanszírozással létesült és a hatályos törvény értelmében így nem a gázszolgáltató, hanem mások tulajdonában levő gázelosztó vezetékrendszert a gázszolgáltató két éven belül köteles saját tulajdonába venni. De hát mit szól ehhez a jelenlegi tulajdonos, aki esetleg nem akarja eladni a csővezetékét, hanem inkább bérbe adná azt a gázszolgáltatónak? Bármennyire érthető is a törvényjavaslat készítőinek szándéka, itt enyhén alkotmányellenes az elképzelésük. A kisajátítás jogilag szabályozott esetét leszámítva nem tudok arról, hogy valaki tulajdona eladására kényszeríthető lenne. A fogyasztói érdekvédelem erősítése mellett természetesen biztosítani kell a befektetői érdekvédelmet is, hisz ebbe a felújításra, tőkebefektetésre pont a fogyasztók érdekében igen rászoruló iparágba csak akkor áramlik tőke, ha megtérülése biztosnak tekinthető. Erre jó példa lehet a csatlakozó vezetékek és fogyasztói berendezések kiviteli tervei ingyenes elkészítési, illetve a kiviteli terv szerint elkészített gázszerelési munkák ingyenes ellenőrzési és minősítési kötelezettségének bizonyos mérvű korlátozása, hisz még a kommunális kategória esetében is előfordulhat akár több ezer köbméter/órás teljesítményű fogyasztó, mely esetben nem igazán logikus a piac egyik szereplőjét - jelen esetben a gázszolgáltatót - ingyenes tevékenységre törvény által kötelezni. Végül ahhoz, hogy a gázszolgáltatás fennakadásmentes működését és privatizációját, vagyis a halaszthatatlan rekonstrukciós és fejlesztési tőkebevonást megfelelően elősegítő törvényi hátteret teremtsünk, az előzőekben vázolt két fő elvi csomóponton túl egyéb, horderejénél fogva tán kisebb jelentőségű, de mindenképpen kezelendő hátrányt, hibát is el kell hárítanunk az előttünk fekvő törvényjavaslatból. A törvény-előterjesztők meglepő módon nem találták szükségesnek javasolni, hogy az Országgyűlés bármely ellenőrző funkciót is betöltsön a Magyar Energiahivatal felett. Márpedig egy országos hatáskörű s alapvető fontosságú intézményről lévén szó, helyes lenne, ha felette a Parlament beszámoltatási és ellenőrzési jogosultsággal rendelkezne, éppúgy, mint jó pár más, országos hatáskörű szervezet esetében. Nem igazán érthető, hogy a törvényjavaslat miért kívánja előírni a sok évtizedes megfelelő szakmai múlttal rendelkező gázszolgáltató vállalatoknak, társaságoknak is a működési engedélyért való folyamodás kötelezettségét. Ők már épp eléggé bizonyították kompetenciájukat. Az automatizmus pozitív diszkriminációja - úgy érzem - igazán kijárna ezeknek a gazdasági szervezeteknek. A törvényjavaslatban bizonyos elmosódó kontúrral s azon speciális esetekre korlátozva, mikor egyes nagyfogyasztóknak közvetlenül a szolgáltató kikerülésével ad el gázt, felbukkan az elvileg kívülálló gázértékesítő, azaz a távvezetéket birtokló, a távvezetéki szállítást lebonyolító gazdasági szervezet is. Rá ekkor a gázszolgáltatóra kitalált szabályok vonatkoznak. Ez az elv, bár jogtechnikailag védhető, szakmailag talán kevésbé, mert más a tartalma az adásvételi, s más a szolgáltatási szerződésnek. Ezért nehezen képzelhető el, hogy a gázszolgáltató és gázértékesítő fogalomkör egymástól jól elhatárolva meg ne jelenjen a törvényben, hogy a gázértékesítésre vonatkozó alapszabályokat külön ne kezelje a jog, s hogy ugyanakkor persze ne írjuk elő a gázértékesítő szállítási szerződéskötési kötelezettségét is a gázszolgáltatóval szemben a közszolgáltatásnak minősülő gázellátáshoz szükséges gázmennyiség és gázteljesítmény erejéig. Enélkül ugyanis a levegőben lógna a gázszolgáltató ellátási kötelezettsége. Súlyos tévedés a korlátozási sorrend kidolgozásának feladatát az eladóhoz, illetve a szolgáltatóhoz telepíteni. Ez nyilvánvalóan állami közhatalmi funkció, amit csak a hivatal gyakorolhat. Nem helyénvaló, ha a hivatal csak jóváhagyja a szolgáltató által kidolgozott, üzemzavar vagy forráshiány miatt bekövetkezhető sorrendet, hisz ennek elve és gyakorlata egységes kell, hogy legyen az országban. Márpedig az egyes szolgáltatók fogyasztói körének, forrásbiztosítási lehetőségeinek s más körülményeinek különbözősége okán a szolgáltatók eleve nem tudnának egységes elveket kidolgozni. Így csak az tűnik járható útnak, ha a hivatalt bízzuk meg a részletek kidolgozásával, az aprómunkával is és nemcsak a jóváhagyással. Ma, amikor minden lehetséges területen és vonatkozásban lépéseket kellene tennünk a monopolhelyzetek oldására, nem igazán érthető, hogy a gázelosztó vezetékek létesítése vonatkozásában miért tartaná fenn a törvény a gázszolgáltatók monopoljogosultságait. (17.10) A gyakorlatban egyébként már ma is több önkormányzati részvételű gazdasági társaság épít lokális gázelosztó rendszert. Az önkormányzatok ezen lehetőségét a készülő új törvény is kell, hogy legalizálja, hisz ez ésszerű. Egyébként említésre méltó érdekesség, hogy míg a bányatörvény a gáztávvezetékekre és gáztárolókra vonatkozó szabad hozzájutás, azaz az open access elvének deklarálásával határozottan oldotta a gázértékesítő, azaz a MOL Rt. monopóliumát, addig a jelen törvénytervezet nemcsak ezt nem kívánja - egyébként bizonyos szempontból elfogadható érvekkel - javasolni a gázszolgáltató vezetékek vonatkozásában, de még a vezeték építésénél is lebetonozná a szolgáltatók eddigi monopóliumát. Érdekes kettős mérce ez. Egészen különös elképzelés egy gazdasági társaságot, a szolgáltatót, az értékesítőt törvény által kötelezni hatékony és gazdaságos működésre úgy, ahogy azt a törvény előkészítői megtennék. A mai jogrendszertől és piacgazdasági berendezkedéstől egyaránt idegen, hogy egy hatóság közgazdasági követelményeket támasszon, és annak nem teljesítéséhez jogkövetkezményeket fűzzön. Hagyjuk meg a tönkremenéshez való jogot mindenkinek! (Közbeszólás a bal oldalon: Úgy van!) Végül nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a magyar energiapolitika - pontosan az ellátásbiztonság fokozása céljából -, rögzítette, hogy a gázszolgáltatók privatizációja során versenyeztetési alapkritériumként kell rögzíteni, miszerint az új tulajdonos alaptőke-emelési befektetése arányában pótlólagos földgázforrást is kell, hogy biztosítson, hogy hozzon magával. Ez az alapvető elv, melynek gyakorlati értelmét megvalósíthatósági esélyeit egyébként nem kevesen kétségbe vonják, nem jelenik meg a törvényben. A hivatal ugyanis az engedélykérelem elbírálása során ezt a szempontot, úgy tűnik, nem kell, hogy figyelembe vegye. Hiányossága tehát számtalan van az elénk terjesztett törvényjavaslatnak. Ismét, sokadszor az Országgyűlésre hárul a feladat, hogy megpróbáljon használható törvényt faragni az elébe terjesztett félkész termékből. Kérdés, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez sikerülni fog-e. Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps.)