MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm szépen, Elnök Úr. Sajnálom, hogy a belügyminiszter úr elment, aki pedig régi partnerünk ebben a harcban, hiszen a nemzetbiztonsági ügyekért felelős tárca nélküli miniszterként is, és belügyminiszterként is többször foglalkozott ezzel az üggyel. Mielőtt érdemi felszólalásomat megkezdeném, szeretnék Szabó Lukács engem sértő megjegyzésére reagálni. Ő azt mondta, hogy vajon van-e tagja a nemzetbiztonsági bizottságnak, aki ne lett volna ügynök. Úgy gondolom, hogy nevetséges ez ellen a vád ellen védekezni, de nem hagyható, hogy ilyet mondjon bárki is, hiszen kezdettől fogva tagja vagyok a nemzetbiztonsági bizottságnak, de ugyanúgy tagja Kőszeg Ferenc is, Fodor Gábor is hosszú időn keresztül tagja volt és számos más tiszteletre méltó személyiség. Valamenynyien aláírtunk egy nyilatkozatot, amelyben kijelentettük, hogy semmilyen kapcsolatunk nem volt ezekkel az ügyosztályokkal. Elvárom, hogy Szabó Lukács kövessen meg bennünket, és tartózkodjon az ilyen sommás elítélő megjegyzésektől. De más ténybeli hibát is elkövetett, amikor azt állította, hogy a Végvári- ügy során az SZDSZ listákhoz jutott hozzá. Teljes felelősségem tudatában itt, a Ház előtt kijelentem, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége semmiféle listához nem jutott hozzá. Végvári József őrnagy rendkívül vigyázott arra, hogy egyetlen ügynök nevét ne közölje. a Graffity Moziban tartott nyilvános sajtóértekezleten azoknak a személyeknek, egyes személyeknek olvasta föl a nevét, akikre dolgozott az ügyosztály; így többek, Kőszeg Ferenc nevét és az én nevemet is, és az ellenzék sok prominens személyiségének a nevét olvasta föl, de állítom, hogy egyetlen III/III-as ügynöknek a nevét nem közölte velünk! Ezzel én ezt a reagálást le is zárnám, és rátérnék a törvényjavaslatra. Itt többen kifejtették már, hogy rendkívül keserves törvényről van szó. Hurcoltuk éveken keresztül. Közben a környező országokban - beleértve a Német Szövetségi Köztársaságot is - meg kívántak küzdeni ezzel a szörnyű teherrel, amit az előző kommunista rendszer hagyott az egész térségre - és ez többé- kevésbé nem sikerült sehol sem. Tudjuk jól, hogy a csehszlovák parlamentben 17 képviselőt találtak, aki ügynök volt; ezek közül 10 lemondott, 7 pofátlanul ott maradt (Derültség.) - bocsánat a szóért - (Szórványos taps.) 7 egész egyszerűen ott maradt a parlamentben, és ott néz szembe a többiekkel, rá is mutatván, hogy az egész eljárásnak a várható hatékonysága milyen lesz, hiszen az egész dolog feltételezne valamiféle erkölcsi színvonalat, és a társadalomnak és a közegnek valamiféle erkölcsi értékítéletét. De akkor, amikor Magyarországon ügynököket pártok elnökévé választanak (Derültség.) - nem is egyet -, és azt mondja a közeg, hogy nem érdekes, hogy III/III-as ügynök volt, nekünk ő kell, akkor vajon mi az esélye az egésznek? Vajon van-e súlya a dolognak, hogyha ez ennyire nem számít semmit? Németországban is nagyon komoly a helyzet, hiszen még tartományi miniszterelnök is, volt miniszterelnök, jelenlegi Bundestag-képviselő és így tovább, van gyanúsítás alatt, ott is fertőzi a társadalmat ez a kérdés. Ugyanakkor nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert az elmúlt hatalmi rendszernek az egyik legsötétebb, ha nem a legsötétebb képződménye volt nálunk a III-as ügyosztály, és bár a legutóbbi vezetői, akik már tévésztárokká léptek elő úgyszólván, és akik szintén szemérmetlenül, belenézve több millió tévénéző szemébe, kioktatják, rendreutasítják, helyreigazítják azokat, akikre dolgoztak, és akikkel szemben ezeket az aljas eszközöket használták; tehát ha ennyire elzüllöttek a közviszonyaink, akkor vajon mit remélhetünk. Mi volt ennek az ügyosztálynak a célja? Én úgy gondolom, azon túl, hogy konkrét információkat szerezzenek, sokkal inkább az volt a célja, hogy az egész társadalmat rettegésben tartsák. Nem árulok el államtitkot, hogy a telefonlehallgatások száma műszakilag korlátozott volt. Százas nagyságrendű telefont tudtak az elmúlt évtizedekben lehallgatni; a pontos számot nem mondom meg, de ilyen nagyságrendről van szó. Ezzel szemben a mai napig él a társadalom nagy részében az a gyanakvás, hogy a telefonokat lehallgatják. Ha kattan a telefon, azt mondják az emberek: megint lehallgatnak Ez szörnyű dolog. Hiszen a sok millió telefonbeszélgetéshez képest az a 100-200 lehallgatott beszélgetés elenyészően kicsi. Tehát szinte nincs valószínűsége annak, hogy valakinek, aki nem tartozott a célszemélyek közé, lehallgatták a telefonját, mégis, az egész társadalomban kialakult a szorongás és a félelem, hogy a hatalom mindent lehallgat, a hatalom fölbontja a leveleket. Valóban, megtudjuk, hogy '72-ig totális levélellenőrzés volt, minden külföldre menő és onnan jövő levelet fölbontottak, ellenőrizték, földolgozták, és csak utána, nagy késéssel juttatták el az illetékesekhez. Ez átszivárgott a társadalomba, és a társadalomban kialakult egy félelemérzet; kialakult a hatalommal szemben egy kisebbségi érzet, hogy a hatalom mindent tud, a hatalom mindennek utána tud nézni; tartsuk a szánkat, a gondolatainkat még a fejünkben se forgassuk meg, nehogy éjszaka kibeszéljük, nehogy véletlenül kimondjuk. Ez volt ennek az egésznek a célja S ugyanakkor, bár sokat szelídült az utóbbi időben, a 80-as évek vége felé valójában rengeteg mocskos eszközt használtak föl. A szerencsétlen ügynökök jelentős részét presszióval szervezték be. Hadd mondjam el, hogy 1953-tól '89- ig 16 ember vallotta be nekem - a tágabb és szűkebb környezetemből -, hogy beszervezték. És ezekben a beszervezésekben voltak szörnyű pressziók is, tehát amikor valaki büntetőeljárás alatt volt, sőt, amikor valaki halálra volt ítélve. Engem két alkalommal próbáltak beszervezni: 1957 őszén, amikor a Fő utcai vizsgálati fogságban voltam, egy Gerő nevű őrnagy, aki ott főosztályvezető volt, leültetett, és igen kulturált, értelmiségi hangon kezdett rávenni arra, hogy mi közöm nekem ezekhez a proli csőcselékből származó fiúkhoz, mi közöm nekem a felkelőkhöz, mi közöm nekem az egészhez (11.10) Miért nem szabadulok ki onnan, hiszen egyszerűen csak alá kell írni ezt a papírt. Ezt megtagadtam. Hála istennek, amikor halálra voltam ítélve, nem kísértettek meg, mert már minden nap elmondtam a miatyánkot, amiben ott van az a nagyon nehéz mondat, hogy "Ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól". Nem így volt Steiner Lajos, akinek nemes emlékét hadd idézzem fel. Steiner Lajos a Royal Szálló környéki felkelőknek volt a parancsnoka - nem jó szó ez a "parancsnok" - volt a vezetője, és kivégzése előtt két héttel megpróbálták beszervezni. Azt ígérték neki, hogy megmentheti az életét, ha aláír, és ha tanúvallomást tesz más ügyekben szereplők ellen. Sőt - és itt jön az ördögi dolog - Steiner Lajost a kisfogházból, a piszkos, szűk, fénytelen zárkából kivitték, beültették egy kocsiba, és végigvitték Budapesten. Megmutatták neki az esti Budapestet, megmutatták neki az akkor már felépült Royal Szállót, és megkérdezték: nem akar élni, nem akarja mindezt élvezni. Steiner Lajos nemet mondott, és 1958. augusztus 5-én kivégezték. De más mocskos eszközöket is alkalmaztak. Tudok hat barátomról, akinek - istenem, emberek vagyunk és férfiak -, szerelmi viszonyát használták fel zsarolásra, a legmocskosabb fényképeket készítették róla és azzal kényszerítették. Sírva jött hozzám elmondani. Másokat kisebb anyagi ügyek miatt zsaroltak meg. Még '86-ban is beszerveztek a környezetemből egy feltaláló társat, aki kisiparos volt, és akit azzal zsaroltak meg, hogy visszavonatják a kisipari engedélyét, és olyan adót akasztanak a nyakába, amit nem tud kifizetni. A szerencsétlen aláírta, és utána szégyenkezve jött elmondani. De - és itt most már befejezem -, másodszor akkor akartak beszervezni, amikor életben maradtam és életfogytiglani börtönre változtatták az ítéletemet. Szerencsére akkor is ellen tudtam állni. De megint azt tudom mondani, ami a miatyánkban van, hogy bizony "ne vigy minket a kísértésbe". Nagyon sok ember, aki szorult helyzetbe került, vagy féltette a családját, vagy nem adtak útlevelet külföldön élő beteg gyermekéhez, kétségbeesésében aláírt. Ezeknek az embereknek mind-mind más az erkölcsi megítélése, és valóban nem vehetjük át Isten szerepét, és nem ítélhetjük meg ezeket. Tehát egy ilyen törvénynek semmiképp sem szabad erkülcsi megítélést tartalmaznia, hanem nagyon pragmatikusan, más rendezőelvek alapján kell működnünk. Ezek pedig, hogy menynyire alkalmas egy olyan személy politikusi pályára, aki ilyen tevékenységet vállalt, vagy ilyen tevékenységet irányított, vagy ilyen tevékenység eredményét felhasználta. Mert arról is beszélni kell, hogy azok a politikusok, azok a vezetők, akik ezeket a jelentéseket használták, olvasták, bizony szintén felelősek ezekért a dolgokért. De az ő esetükben egyértelmű a választópolgár számára, hogy ők ezeket a tevékenységeket irányították vagy ezeknek az eredményét felhasználták. Tehát amikor ott ültünk az ellenzékikerekasztal-tárgyalásokon, tudtuk, hogy lehallgatják a beszélgetéseinket, hiszen - gondolom - voltak ott III/III-as ügynökök is, akik élőszóban vagy jelentés formájában számoltak be róla. Másnap, amikor szemben ültünk a hatalom képviselőivel, akkor bizony láttam, vagy látni véltem a szemükön, hogy tudják, mi mit beszéltünk, tudják, hogy mi volt az, amiben megegyeztünk. Ennek ellenére nem tudták megállítani a folyamatot. Valójában erkölcstelen eszközöket használtak, és mégsem vagy éppen azért nem értek el célt. Úgy gondolom, hogy az ő felelősségüket sem lehet kikerülni. De itt lényegében arról van szó, hogy a választópolgárnak, aki megbíz valakit a képviseletével, áthárítja, átruházza, átadja a saját döntési jogkörét, joga van tudni, hogy kinek adja ezt oda. Joga van tudni, és úgy gondolom, ebből kell kiindulni. Amíg egy pártvezetőről, de még egy pufajkásról is tudni lehet, hogy ő az volt - s vannak, akik ezt nem is tagadják -, akkor a választó szíve joga, hogy rá adja-e szavazatát vagy sem. De arról senki nem tud, amikor a mi baráti körünkről van szó, amikor azokról van szó, akik beférkőztek a bizalmunkba és visszaéltek vele. Vajon alkalmas-e egy ilyen személy arra, hogy politikai pályát fusson be? Ezt csak a választó döntheti el, nem mi, a választó pedig csak akkor tudja eldönteni, ha tudja, hogy az a jelölt, akire a szavazatát adja, az ilyen tevékenységet nem végzett vagy végzett, de annak ellenére rá adja a szavazatát, mert szuverén módon dönthet, nem befolyásolhatjuk, nem korlátozhatjuk a választó ilyen irányú jogát. Úgy gondolom, ez lehet az egyik rendezőelv, ennek az ellenőrzésnek vagy tisztaságvizsgálatnak ez lehet az egyik célja. A másik célja, amit már többen kifejtettek, a politikai munkára való alkalmasság kérdése. Márpedig alkalmas-e egy olyan személy politikai pályára, aki bármikor zsarolható? És - ahogy ezt is többen kifejtették - nem lehet pontosan tudni, hogy ezek az anyagok hova kerültek el, hiszen az elbocsátott légió nagyszámú tagja is vihetett haza dossziékat és eldughatta azokat. Nem lehet kizárni azt, hogy különböző kémszervezetekhez, információs szervezetekhez jutottak ezek az anyagok, és bármikor zsarolhatják a politikusokat. Ebben az esetben ez a politikus nem alkalmas, nem tud dönteni a választói vagy kormánya nevében, vagy annak a testületnek a nevében, amelyik őt megbízta. Tehát ilyen szempontból is fontos ezt tudni. Tehát lényegében egy előzetes tisztaságvizsgálat volna a jó, ahol az illető hozzájárulásával meg lehetne vizsgálni a múltját és meg lehetne vizsgálni, hogy a múltjában voltak-e olyan momentumok, amelyek alkalmatlanná teszik a politikusi vagy köztisztviselői pálya elvégzésére. Úgy gondolom, hogy ebből kell kiindulnunk. Le kell mondanunk arról - bármennyire gyűlölt figurák voltak a besúgók -, hogy velük szemben pönálást alkalmazzunk. Tudomásul kell vennünk azt, hogy az akkori államhatalom viszonylag törvényes keretek között, nem teljesen törvényes keretek között alkalmazta ezeket az embereket. Ami a törvényjavaslatot illeti, azzal kapcsolatban nagyon sok gyakorlati és elvi aggályom van. A gyakorlati aggályokat is többen kifejtették. (11.20) Többek között csak az időbeliség kérdésében egy háromtagú testület vajon mikorra tudja az ellenőrzést elvégezni és az ellenőrzés során vannak bizonyos határidők - 15-30 napos határidők -, amik után kerülne sor arra, hogy valakinek a nevét közzétegyék vagy előtte le kellene mondania, de az illető fellebbez - kétfokozatú fellebbezési lehetősége van -, ez esetben bizony egy- két évig is elhúzódhat, mire ez a bizottság olyan helyzetbe kerül, hogy valakinek a nevét közzétenné. Közben már régen megszűnt a parlamenti státusa az illetőnek, tulajdonképpen abban a pillanatban le is kell állítani a folyamatot, vagyis az az eredmény, hogy az illető mondjon le, az megvalósul ennek a törvénynek a közreműködése nélkül. Akkor kiket érint ez a törvény? Azokat a képviselőket érinti, akik a következő parlamentbe be fognak jutni. De nem teszi lehetővé a törvény azt, hogy a következő parlamenti választásokon fellépő jelölteket megvizsgálják, s ha azok a jelöltek bejutnak a Parlamentbe, akkor megint kezdődik elölről a dolog? Nem lenne-e sokkal helyesebb, hogyha ezt az ellenőrzést saját kérésre lehetne elvégeztetni, amikor is valaki kéri - legyen az püspök, vagy képviselőjelölt, vagy bárki - és erre a hatóságok kötelesek megvizsgálni: szerepel-e az ügynöklistán, kapott-e pénzbeli ellenértéket, írt-e jelentéseket. Ha egy nemleges nyilatkozatot kap, hasonlóan az erkölcsi bizonyítványhoz, ahol azt írják, hogy "nyilvántartásainkban nem szerepel" vagy "a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel", akkor egy ilyen papírnak a birtokában vállalhat bírói megbízatást vagy képviselőjelöltséget. S ez a megoldás egyrészt eliminálná azokat a problémákat, ami az egyházakkal kapcsolatos, hiszen a törvényjavaslat szerint az egyházak vezetői kérhetik a belügyminisztert és a honvédelmi minisztert, hogy megállapítsák egyházi személyekről, hogy szerepelnek-e a listákon. De hát - ahogy Kövér László is említette -, vajon politikai pártok nem kérhetnék ugyanezt, hogy a vezetőik szerepeltek-e ezeken a listákon? Vagy más testületek, más egyesületek, szövetségek - saját elhatározásukból - nem köthetnék a vezetői posztot ahhoz, hogy valaki szerepelt-e ezeken a listákon vagy sem, vagyis kapjon egy tisztasági vizsgálatról szóló papírt. Én azt gondolom, hogy a törvénytervezet 2. �-ának a felsorolásából - az egyetemek tanszékvezetőit, a főiskolák tanszékvezetőit, a Rádió, Televízió szerkesztőinek a nevét, az állami többségű vállalatok és gazdálkodószervezetek vezetőinek a körét - ki kellene vonni és egyszerűen rábízni ezekre a szervezetekre, hogy bekérik-e ezt az erkölcsi bizonyítványt vagy sem. Ehelyett ki kellene egészíteni ezt a felsorolást egy plusz ponttal, hogy el kell végezni az ellenőrzést azok ügyében, akik ezt kérik. Ebben az esetben ez egy jövőbe mutató törvényjavaslat lenne, hiszen a későbbiek folyamán ha valaki nagyköveti vagy más kinevezés előtt áll, akkor egyszerűen megkéri ezt - és ő kéri, önként kéri, nem mi kényszerítjük rá. Ugyanez vonatkozik a szervezetekre. Nem mi, a Parlament, oktrojálunk rá egy tisztasági minimumot, hanem az a szervezet dönti el, hogy az ő vezetőitől kér-e egy ilyen papírt vagy sem - megfordul az egésznek a logikája. Én ezt rendkívül fontosnak tartanám. A másik, amivel kapcsolatban szólni kell, az Alkotmánybíróság bekeverése az ügyekbe. Már az előző törvényjavaslat előzetes vitájánál kiderült, hogy az Alkotmánybíróság ezt nem tartja alkotmányosnak, nem tartja helyesnek. Tehát ennek ellenére - hogy az Alkotmánybíróság a főtitkárán keresztül levelet küldött a Parlamenthez, amelyben ezt világosan kifejtették - a törvényjavaslatba a törvény-előkészítők megint betették az Alkotmánybíróság elnökét. Én ezt összeférhetetlennek tartom, hiszen az Alkotmánybíróságnak kell végső soron e törvény felett is és bármilyen későbbi, a törvény alkalmazásával kapcsolatos inkoherencia ügyében döntenie. Márpedig hogy dönthetne akkor, amikor maga is tevőleges részesévé és közreműködőjévé válik ennek a törvénynek? Tehát én az Alkotmánybíróság elnökét semmiképp sem tudom elfogadni, hogy szerepeljen ebben a törvényjavaslatban. De komoly aggályom van a Legfelsőbb Bíróság elnökének a szerepeltetésével, kisebb súllyal, de lényegében ugyanezek az érvek ezzel kapcsolatban is felhozhatók. Úgy gondolom, hogy más szervekre kellene bízni azoknak a személyeknek a kijelölését, akik a vizsgálatot végzik. De gyakorlati szempontból, amit az előbb felsoroltam, hogy rendívül nagy azoknak a köre, akiket meg kell vizsgálni és az idő is rövid, ez a háromtagú bizottság nyilvánvalóan kevés lesz. Tehát ha ezt komolyan meg akarjuk oldani még ebben a ciklusban és mindnyájan át akarunk esni ezen a vizsgálaton, akkor nem egy ilyen bizottságot, hanem több ilyen bizottságot kell felállítani, s ezt az ellenőrzést minél előbb meg kell ejteni. Még egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni, ez pedig az, hogy a bizottságot a törvény mérlegelési jogkörrel kívánja felruházni. Mégpedig azt kell mérlegelnie a bizottságnak, hogy az illető ügynök tevékenységével másnak hátrányt okozott-e? Ez szinte megállapíthatatlan dolog. Az a 16 személy, aki nekem bevallotta, hogy ő ügynök volt, az mind azt mondta, hogy ő csak jót írt, csak szimpatikus dolgokat írt, ő mentette, ami menthető, jobb, hogyha ő írta meg ezeket, mint ha más írta, ő soha senkinek kárt nem okozott, de vannak ügynökök, akik még azt is tagadják, hogy jelentést írtak, legfeljebb a lóversenypályán mondták el a véleményüket és közölték, mint ahogy ezt a tartó tiszttől a sajtóból megtudtuk és így tovább. Ez egy olyan "gumi"-paragrafus, ami ellehetetleníti az egész törvényt. Az a szerencsétlen három bíróból álló grémium ugyan hogyan fogja megállapítani ezt? Mit jelent, hogy hátrány? Bármilyen jelentést írt valaki, ezt az egész ördögi szisztémát támogatta, ezzel hátrányt okozott mindenkinek, nemcsak annak a személynek, akiről esetleg pozitív jelentést írt. Úgy gondolom, hogy ezt teljes egészében ki kell hagyni és ehelyett a bizottságnak arra kell szorítkoznia, hogy az illetőről megállapítsa: aláírta-e a nyilatkozatot vagy sem, jelentett-e vagy sem, pénzt kapott-e vagy sem és mennyit? Ezen túlterjeszkedni úgy gondolom, nem volna helyes, és nem volna helyes egy olyan döntési lehetőséget biztosítani, amivel egyes személyeket kivonnának és ezzel óhatatlanul bizonyos manipulációknak nyílna meg a lehetősége, illetve ilyen manipulációk vádját húzná magára ez a szerencsétlen bizottság vagy bizottságok, amelyeknek ezzel kellene foglalkozniuk. (Dr. Szabó Lajost Tóth Sándor, Boros Lászlót dr. Kóródi Mária váltja fel a jegyzői székben.) (11.30) És itt kell kitérni arra, hogy sajnálatos, hogy az eddigi évek folyamán a végrehajtó hatalom legfelsőbb szintjén visszaéltek ezekkel a lehetőségekkel: ezek a borítékügyek igen károsak voltak, ezeknek a szelektív alkalmazása, bizony, alkalmas volt arra, hogy a jogállamiságunkba - bimbózó jogállamiságunkba - vetett hitet megrendítse. Úgy gondolom, hogy ezt feltétlenül törölni kell. Nem értek egyet azzal sem, hogy teljes mértékig lezárnák hat év múlva ezeket a kimutatásokat, illetve nincs pontosan definiálva a törvényben, hogy mik lennének azok az iratok, amelyeket harminc évre zárolnának. Egyrészt a történeti kutatás szempontjából kell tiltakozni ez ellen, másrészt én magam, saját nevemben és személyemben is tiltakozom ez ellen, hiszen az én múltamnak egy jelentős része és egy sor dokumentuma ott fekszik, ebben az irattárban: azok a jelentések, amelyeket rólam írtak; azok a telefonbeszélgetések, amelyeket barátaimmal folytattam, és amelyeket leírtak - irtó nagy fáradsággal és gonddal -, és dokumentáltak. Ezek az én múltamhoz tartoznak, amihez én ragaszkodom, és szeretném megismerni őket. És, gondolom, nem egyedül vagyok így. Kőszeg Feri barátomra nézek: bizonyára ő is nagyon szeretné tudni, hogy mi van ezekben az iratokban. Nem értek egyet azzal, hogy ezeket véglegesen zárolni kellene, hiszen még '89 végéről is származnak ilyen dokumentumok: például Göncz Árpáddal a szobámban beszélgettünk '89 novemberében, és erről is készült - a padló alatti mikrofon segítségével - felvétel, és ezt is leírták. Nagyon érdekes lenne most, visszatekintve, megtudni, hogy ugyan mit mondtunk egymásnak, hogy beszélgettünk - és bizonyára mind a kettőnk számára érdekes lenne ez. Úgy gondolom tehát, hogy ennek a lezárásnak a kérdését is sokkal árnyaltabban kellene megfogalmazni, és ha a későbbi tisztaságvizsgálatokra gondolunk, akkor pedig fönn kell tartani a lehetőségét, hogy ezeket, valakinek a saját kérésére, meg lehessen vizsgálni, és nemleges megállapításról kaphasson nyilatkozatot az illető. Végezetül: itt többször is fölmerült Végvári Józsefnek a neve, ennek a derék és tisztességes rendőrtisztnek a neve, aki rendkívül nagy segítséget nyújtott a fiatal magyar demokráciának ahhoz, hogy lelepleződjék ez a szervezet, amely tovább élt a köztársaság október 23-ai kikiáltása után is. Mint halott lábán a köröm, tovább működött, élt és virult. És ez a tisztességes ember volt az, aki megkereste Roszík Gábort - nincs már itt -, majd eljutott hozzánk, és a mi segítségünkkel leleplezte ezt a bűnös szolgálatot. Úgy gondolom, hogy Végvári őrnagy megérdemelné a megbecsülésünk valamiféle jelét, és - a sajnos itt nem lévő - Boross Péter belügyminiszter úrnak tisztelettel ajánlom, hogy Végvári József nyugalmazott őrnagyot léptesse elő, a miniszterelnök úrnak pedig tisztelettel azt ajánlom, illetve azt kérem tőle, terjessze elő Végvári Józsefet kitüntetésre a Magyar Köztársaság elnökéhez. Engedjenek meg még egy észrevételt