LABORCZI GÉZA (SZDSZ): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Egyetértek azon képviselőtársaim javaslatával és mondandójával, akik elmondták, hogy ebben a témában gyakorlatilag lehetetlen jó törvényt hozni. A legroszszabb elkerülése végett a legkevéssé rosszat kell vagy lehet elfogadnunk. Így most a napirenden lévő javaslatot három szempontból vizsgálom: politikai, jogi és erkölcsi szempontból. Elsőként tehát a politikai megfontolásokról: Belügyminiszter úr az expozéjában említette az idő dilemmáját. Fölvetette a kérdést, hogy kései sirató lesz-e a törvény, vagy esetleg valamiféle manipulációk, taktikai megfontolások kerülnek előtérbe. Úgy vélem és úgy gondolom, hogy az idő dimenziójánál van ennek a törvényjavaslatnak egy fontosabb dilemmája is, mégpedig a következő: hol van a hatalmi szféra és a civil szféra határa? Hol kell a hatalomnak önkorlátozónak lennie? Mindenki előtt jól ismert a két állam modellje. Az egyik a totális állam. Akár a XX. századi diktatúrák, akár az úgynevezett keresztény állameszmék. Minden eszközt igyekeztek megragadni, hogy az állampolgárok magánéletébe is beavatkozzanak vagy belehallgatózzanak, egyik embert a másik besúgójává aljasítsák. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse fegyelmezetten és kíméletlen őszinteséggel beszél erről a jelenségről. A másik a jogállam, a liberális, demokratikus állam eszménye, ahol a hatalom megosztásából következőn az állam is keretek között: a törvény keretei között működik és végzi a maga feladatát. A kérdés tehát élesebben, sarkosabban megfogalmazva a következő: a diktatórikus állam által okozott sérelmek kezelhetők-e a jogállamiság keretein belül? Úgy vélem, ha engedünk ezekből - tehát a jogállamiság elveiből -, óhatatlanul a pribékek és a besúgók szintjére süllyedünk államformák és emberség tekintetében egyaránt. Az a véleményem tehát, hogy ezek a kérdések kezelhetők, de nem az indulat, a bosszú vagy a történelmi utánrúgás kényszerével, hanem meghozott és e kérdésekben konszenzuson nyugvó törvényekkel. Így ennek előrebocsátásával azt gondolom, alaposabban végig kellene gondolni azt a sort, hogy mely közéleti személyiségekre és mely tisztséget betöltő emberekre terjesztjük ki a vizsgálat kényszerét. A másik kérdés a politikai szféra és a civil szféra egymáshoz való viszonyából következik: jogos-e és helyes-e, hogy a törvényjavaslat kiemelten foglalkozik az egyházak átvilágításával? Ez a 4. � kérdése. (12.10) Tulajdonképpen egyfelől jónak tartom, hogy a törvényjavaslat mint lehetőséget említi, hogy egy-egy egyház kérheti az egy-egy személyre vonatkozó idevonatkozó adatokat. Ugyanakkor mégsem értem, hogy miért csak az egyház kapja meg ennek a lehetőségét. Szerintem ugyanis ez a kiemelés ebben az összefüggésben nem indokolt. Semmi nem indokolja ezt a különbségtételt, mert az egyházon belül nem pusztított sem jobban, sem kevésbé az elmúlt 40 év, mint a társadalom bármely más közösségében. Jónak tartom, ha van rá lehetőség, ha valamelyik felekezet kéri, de erre egyetlen közösséget sem lehet kényszeríteni vagy presszionálni. A tisztulásnak és az öntisztulásnak olyan mélységei ezek, amelyek végső soron kicsúsznak a törvényi szabályozás keretei közül. A törvény legfeljebb a külső kereteket teremtheti meg. A második részben a jogi aggodalmaimat mondom el, amelyeket képviselőtársaim nagyrészt már elmondtak. Az első az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság elnökének a szerepe. Erre külön hadd ne térjek ki, egyetértek az előttem szólókkal. Kőszeg Ferenc és Kövér László képviselőtársaim az elmúlt vitanapon, illetve a vezérszónoki beszédjükben elmondták, hogy az államigazgatásban dolgozók átvilágítását egy másik törvényben lenne szerencsésebb megoldani, így könnyebben lehetne biztosítani a folytonosságot, hiszen a jelenleg hivatalban lévők átvilágítását úgy ahogy megoldja a törvényjavaslat, de a folytonosság nem biztosított. Idetartozik a hatályvesztés kérdése is, ami szintén ezt a gondot veti fel, hiszen semmi kétség - és nekem sincs semmi kétségem - afelől, hogy hat év múlva is védeni kell a közélet tisztaságát. Törekedni kellene tehát olyan törvény meghozatalára, amely hat év múlva is alkalmazható, végrehajtható, és hatékonyan védi a közélet tisztaságát. S az utolsó az etikai szempont. Bölcs Frigyes szász választófejedelem elraboltatta Luther Mártont, amikor pápai átokkal sújtották azért, hogy a politika eszközeivel külső keretet biztosítson a reformációnak. Nem akarta átvállalni Luther szerepét, csak megmentette. Az elmúlt héten Roszík Gábor képviselőtársam is hozzászólt e témához. Beszédének azon részleteivel, amelyekben általánosságban fogalmazott az egyházak megújulásának szükségességéről, azon részleteivel, hogy az egyházakat sem kerülte ki a beépítésnek a kényszere vagy a beépítésnek a kísérlete, teljességében egyetértek. Személyeskedő részeit azonban vissza kell utasítanom, úgy is mint képviselő, úgy is mint evangélikus lelkész és úgy is mint hívő ember. És ezt teszem nemcsak a magam nevében, hanem a frakciónkban lévő többi felekezeti lelkésztársam egyetértésével is. Mert - felekezetre való tekintet nélkül - méltatlannak tartjuk ezt a hangvételt e falak között. Kénytelen vagyok, mert lelkész kollégámról is szó van, képviselőtársaimat és a közvéleményt is megkövetni, s felhívni a figyelmet arra, hogy nem ez a jellemző krisztusi megközelítés egy adott témához. S itt egy gondolatsor erejéig meg kell említenem a képviselői felelősségnek a kérdését is. A közhatalmi funkció, valamint a nyilvánosság használatának lehetőségét és felelősségét. A lehetőségek felelőtlen használatának tartom, ha személyes sérelmeket igyekszik bárki a közhatalmi funkció, a nyilvánosság bástyájának felhasználásával hivatalos rangra emelni. Képviselői és politikusi önmérsékletre van szükség ahhoz, hogy a törvénykezésben is és mondanivalónk megfogalmazásában is ne menjünk túl kompetenciánkon. Tehát az egyház és az állam szétválasztásának elvéből az is következik, hogy a politika fedezékéből nem illik össztüzet zúdítani az egyházakra, laikusoknak sem, lelkészeknek sem, a saját egyházunkra pedig végképp visszataszító. Ezeket a harcokat és vitákat házon, egyházon belül kell megvívni. Az minősít egy közösséget, hogy képes-e ilyen tisztító vitákra. Akkor lehet a társadalom és az egyházak is megújult közösség, ha az egymásra mutogatás helyett végre készek leszünk az önvizsgálatra, mert könnyebb a szálkát észrevenni a másik szemében, míg a gerendát a sajátomban nem. Mert alkothatunk akármilyen pontosan kigondolt és megmunkált törvényt, ha közben folyik a vádaskodás. Én annak örülnék, ha a politika, a törvényhozás keretet biztosítana annak, hogy ki-ki végre tükörbe tudjon nézni, s meg tudjon békélni önmagával, a másik emberrel és az Istennel. Frigyes szász választófejedelem ezért volt bölcs. Nekünk sem szükséges alább adnunk. Köszönöm. (Taps.)