DR. GÁL ZOLTÁN (MSZP): Tisztelt Országgyűlés! Elnök Úr! Mizsei Béla képviselőtársam hozzászólása, annak különösen az utolsó része, azt hiszem, nem tett jót a témának; az embernek az a bizonyos vicc jut az eszébe, hogy valakinek mindenről az jut eszébe_ (Derültség, zaj.) Megpróbálok visszakanyarodni a témához, és ez, ugye, a rendőrségi törvény. Minden remény megvan arra - és az eddigi hozzászólások is ezt bizonyították -, hogy a magyar Parlament még ebben a ciklusban megalkotja a rendőrségről szóló törvényt, és ezzel egy szakasz, egy fejezet zárul le a magyar rendőrség életében. Úgy gondolom, hogy ez alkalmat ad arra is, hogy ennek a négy esztendőnek a tanulságait elemezzük, s erre annál is inkább szükség van, mert láthatóan a közbiztonság kérdése a választási kampány ügye lesz. Józsa Fábián politikai államtitkár úr napirend előtti hozzászólása ezt világosan jelzi, mint ahogy jelzik más képviselőtársaim napirend előtti hozzászólásai is, akik körzetük közbiztonságának ügyeiről adnak számot. Nem lenne baj, sőt nem baj, ha a közbiztonság kérdése a választási kampány ügye lesz, mert valóban a társadalmat foglalkoztató ügyről van szó. A baj akkor lesz, hogyha a kampány során eluralkodnak a szélsőséges vélemények. Ennek, sajnos, megvannak a veszélyei. Melyek ezek? Egyrészt látható, hogy kormánytényezők egyfajta sikerpropagandát próbálnak folytatni a közbiztonság területén is, és a bűnözés kismértékű tavalyi visszaeséséből politikai tőkét próbálnak kovácsolni. Az megint más kérdés, hogy nem vall túl nagy bölcsességre, hogyha egy miniszter abban a városban, ahol hideg kegyetlenséggel kivégeznek egy családot, éppen ott jelenti be, hogy javul a közbiztonság. De hát ez már magánügy. (Dr. Mezey Károly: Ha egyszer javul!) Tehát egyrészt jelen van egyszerre egy ilyen sikerpropagandaszerű politizálás, másrészt jelen van ennek ellentéte is, nevezetesen az, hogy különösen akkor, ha egy-egy durván elkövetett bűncselekmény napvilágra kerül, egyesek hisztérikus világvége-hangulatot próbálnak kelteni, tüntetések szerveződnek, és olyan javaslatok hangzanak el, amelyek nagyon távol állnak a jogállamiság követelményeitől. Ez a szituáció nagyon veszélyes, hiszen akkor, amikor egy társadalomban a közbiztonság helyzete romlik, akkor szinte szükségszerű az, hogy megjelennek politikusok, akik a rendcsinálás követelményével, igényével és ígéretével lépnek fel, és ezek a politikusok követelnek több jogot a rendőrségnek, és ezek a politikusok általában el szoktak jutni ahhoz is, hogy a társadalom egyik vagy másik csoportját kiáltják ki bűnbaknak. Tisztelt Országgyűlés! Nagyon reálisan és nagyon józanul kell megítélnünk mind a bűnözés helyzetét, mind pedig ebben a rendőrség helyét, szerepét, lehetőségeit és felelősségét. Ami a bűnözés helyzetét illeti, azt hiszem, hogy minden sikerpropaganda ellenére, sajnos, arra kell számítanunk, hogy a bűnözés a korábbi évtizedekhez képest magas arányú lesz. Abban bízhatunk, hogy a bűnözés robbanásszerű növekedése, ami az elmúlt években bekövetkezett, talán nem folytatódik, de ehhez képest - azt hiszem - elhanyagolható néhány százalékos csökkenés vagy növekedés a következő években, és akár csökkenés, akár növekedés következik be, sem hurráhangulatot nem tolmácsolhatunk, sem anarchiát nem emlegethetünk. Mint ahogy fatalisták sem lehetünk a bűnözéssel szemben. Tudomásul kell venni, hogy az emberek rossznak érzik a közbiztonságot, félnek, féltik testi épségüket, féltik vagyonukat. Ezen az sem változtat, hogyha egyesek folyamatosan azt hangoztatják, hogy más országban még rosszabb a helyzet. Ha egyszer a megkérdezettek közel 25%-a a bűnözés szempontjából nem biztonságosnak vagy kevésbé biztonságosnak minősíti azt a környéket, ahol lakik, akkor gondolom, őket nem vigasztalja az, hogy mondjuk New Yorkban, a Harlemben még rosszabb a közbiztonság. Nem szólva arról - és erről is beszélnünk kell -, hogy magas a latens bűnözés aránya, azaz a hivatalos statisztika nem fejezi ki a bűncselekmények és a bűnelkövetők tényleges számát. Márpedig, azt hiszem, könynyű belátni, hogy az emberek biztonságérzetét a tényleges és nem a statisztikai helyzet alakítja. Bizonyos felmérések szerint például egyes vagyon elleni bűncselekmények száma valójában 7-8-szor magasabb, mint ami a rendőrség tudomására jut. (11.20) Tisztelt Országgyűlés! A bűncselekmények magas arányát kiváltó társadalmi okok a jövőben is hatni fognak. Ezeknek a skálája széles, és én nem kívánok valamiféle szociológiai elemzésbe bocsátkozni. Arról van szó - csak példaszerűen említem meg -, hogy a társadalmi polarizációtól a migráción át, a forint konvertibilitásáig húzódik az a skála, amely egy bizonyos összefüggésben a bűncselekmények kiváltó oka lehet. Mindannyian jól tudjuk - azt hiszem, akarjuk is -, hogy ezeknek a jelenségeknek hatniuk kell az ország életében, tudomásul véve, hogy visszahatásuk is van, mégpedig kedvezőtlen hatásuk a bűnözés növekedésére. Félreértés ne essék: nem kívánom ezzel azt mondani, hogy belenyugodhatnánk a jelenlegi helyzetbe; rózsaszín jövőt sem lehet ígérni, de hangsúlyozni kell, hogy nem lehet együtt élni a bűnözéssel. Amíg bűnözés és egyetlenegy bűnöző van, a társadalomnak ez ellen fel kell lépnie. Tudomásul véve azonban a törvényszerűségeket, azt kell hangsúlyoznunk, hogy az egyetlen reális és helyes magatartás, hogyha felerősítjük azokat az elemeket - és ezek is jelen vannak társadalmunkban -, amelyek a bűnözés ellen hatnak. Ez vonatkozik a bűnüldözés büntetőjogi és egyéb állami eszközeire és társadalmi eszközeire egyaránt. Ami az állami eszközöket illeti, Wekler képviselőtársam hozzászólásában ezek egy része már szóba került. Arról van szó, hogy nem pusztán a rendőrségtől lehet várni a bűnözés elleni eredményes fellépést, hanem az egész államszervezetnek kell ebben közreműködnie, ezen belül is különös hangsúllyal a bűnüldöző szerveknek. Ezért tehát a bűnözés elleni fellépés azt is megköveteli, hogy folytatódjék az igazságszolgáltatás reformja. El kell indítani és végre kell hajtani a büntetés-végrehajtás reformját, mint ahogy szükség van a büntetőjog és a büntetőeljárás-jog újrakodifikálására is. De hogy mennyire széles az a skála, amelyen az államnak meg kell jelennie a bűnözés elleni harcban, arra csak példaként hadd mondjam: ide tartozik többek között a vagyonvédelmi eszközök szabványosításától kezdve, egészen odáig - és erre a rendőrségi törvény tervezetében van utalás -, hogy szabályozni kell azoknak a gazdasági társaságoknak a működését, amelyek szerencsére nagy számban alakultak az utóbbi időben, és amelyek a vagyonvédelmi, őrző- és védőmunkára vállalkoznak. Ezzel hangsúlyozni szeretném, hogy a rendőrség fejlesztése mellett nagyon sok más, konkrét állami teendő is van. Nagy erőfeszítéseket kell ugyanakkor tenni, hogy felerősítsük azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek szintén jelen vannak a magyar társadalomban, és amelyek hatékony eszközök lehetnek a bűnözés elleni harcban. Csak példaképpen említem meg a karitatív szervezetek tevékenységét, a Fehér Gyűrű, az Áldozatokat Segítő Egyesület működését, egyáltalán azt, hogy a rendőrség tevékenységében megjelent - nagyon pozitív vonásként - a bűnmegelőzés is. Mondandóm lényege az lenne, hogy nem lehet belenyugodni a bűnözés jelenlegi helyzetébe, ugyanakkor az ellene való harcban tudomásul kell venni társadalmi törvényszerűségeket. Csak nagyon józan és nagyon reális megítélés alapján számolhatunk azzal, hogy a bűnözés növekedését megállítjuk, és talán valamikor a csökkentését is elérjük. Mindez megítélésünk szerint azt követeli, hogy a következő kormánynak kormányzati szintre kell emelnie a bűnmegelőzést, tudomásul véve, hogy egy olyan komplex állami és társadalmi tevékenységről van szó, amely csak nagyon magas szintű és nagyon hatékony kormányzati összefogás, irányítás és szervezés esetén lehet hatásos. Tudomásul kell venni, hogy a köz biztonsága emberi jog, és a kormányzatnak ennek megfelelően kell kezelnie; a bűnözés globálissá vált, ellene is globális eszközökkel kell küzdeni. Ezek után, tisztelt Országgyűlés, a rendőrségről néhány gondolat: Ennek a négy esztendőnek - a választások óta eltelt időszakra gondolok - a rendőrség életében is története van, és ez a történet bizonyítja azt az általános törvényszerűséget, hogy nem lehet tetszés szerinti társadalmat építeni, hanem csak olyat, amely számol a múlt és a jelen törvényszerűségeivel, és figyelembe veszi a jövő lehetőségeit. Ahogy igaz ez erre az egész országra és ennek az országnak a négyéves történetére, úgy igaz a rendőrségre vonatkozóan is. Tudjuk jól, hogy a rendszerváltozás előtti és az azt követő időszakban a rendőrség politikai harcok céltáblája lett; egyes politikusok előítélettel közeledtek a rendőrséghez - s tették ezt akkor, amikor a bűnözés robbanásszerűen növekedett. Azt hiszem, az akkor kialakult helyzetben ez a hibás politikai helyzetmegítélés is közrejátszott, ugyanis sokan nem vették észre, hogy a rendőrség maga is változást akar; nem vették észre, hogy a rendőrség vezetői állománya többségében képzettsége, a rendőri munka szeretete és hozzáértése alapján van a helyén. Bizonyítja ezt, hogy amikor ez a mesterséges pályázati rendszer beindult, az esetek döntő többségében azok tudták a legszínvonalasabb pályamunkákat benyújtani, akik az adott poszton voltak. Meg kell őszintén mondani, hogy a Belügyminisztérium vezetésében 1991-től ebben a tekintetben egyfajta pozitív szemléletváltozás ment végbe. Ma joggal mondhatjuk azt, hogy a rendőrség vezetői állománya profivá vált; profivá vált hozzáértése alapján, és annak alapján is, hogy nem a politika kiszolgálásában látja a jövőjét, hanem kiszámítható és tisztességesen megfizetett munkájában. És ha már a politika dolgát említettem, ennek a négy esztendőnek története van a politika és a rendőrség kapcsolatában is. Ez a tényező megjelent a rendőrségi törvény vitájában olyan formában, hogy milyen jogai legyenek a belügyminiszternek a rendőrség irányában. Mi el tudtuk és el tudjuk fogadni azt a megoldást, ami kialakult, nevezetesen azt, aminek a lényege, hogy a belügyminiszter politikai felelősségét nem lehet másként megalapozni, minthogy bizonyos jogosultságai - konkrét jogosultságai - legyenek a rendőrség irányában. A tárgyalások eredményeként megítélésünk szerint jó irányban változott az eredeti tervezet: cizelláltabb, pontosabb lett ennek a viszonynak a meghatározása. Tudomásul kell azonban venni, hogy az ellenzék az elmúlt négy évben joggal volt bizalmatlan a politika iránt, a politika és a rendőrség viszonyát nézve. Nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy a taxisblokádtól kezdve a tévé vezetői válságának megoldásáig sok mindenre próbálta a rendőrséget felhasználni a politika, mint ahogy mai napig sem tudjuk, hogy 1992. október 23-án miért nem került végrehajtásra a budapesti főkapitány utasítása, miszerint nem lett volna szabad beengedni a szkinhedeket a térre; a mai napig sem tudjuk - és nem valószínű, hogy egyszer úgy igazándiból megtudjuk -, hogy annak a bizonyos négy rendőrtisztnek közjegyző előtt tett vallomása milyen tényleges tartalmat takar. Nos, úgy gondolom, ezek a tények önmagukban indokolják, hogy az ellenzék bizalmatlan volt; bizalmatlan volt bizonyos értelemben a rendőrséget irányító politikával szemben, és bizalmatlan volt bizonyos értelemben a rendőrség iránt is. Sajnálatos tény, hogy napjainkban egy újabb szituáció tanúi lehetünk, amikor újra kérdésessé válik a politika és a rendőrség viszonya. Arra a kampányízű felhajtásra gondolok itt, amit a Kormány a gazdasági bűnözés ellen indított az utolsó három-négy hónapban. Amikor az ország már évek óta azoktól a korrupciós jelenségektől hangos, amelyek különösen a privatizáció területén lezajlottak - és zajlanak -, egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy miért pont így indítja meg a Kormány a rendőrséget, valami olyan látszatot igyekezvén kelteni, mint hogyha rendőrségi eszközökkel befolyásolható lenne a gazdasági bűnözés és egyáltalán a gazdasági helyzet. (11.30) Tehát nagyon óvnánk mindenkit attól, hogy a gazdasági gondokat rendőrségi eszközökkel és büntetőjogi eszközökkel próbálja megoldani. Ennél sokkal hatásosabb az, ha tiszta és átlátható viszonyokat teremtünk, hozzáengedjük a társadalmat a privatizációs üzletekhez, ellenőrizhetővé tesszük, semmint hogy néhány látványos rendőri fogással próbáljuk bizonyítani, hogy mi mindent megtettünk. Félő, hogy ebben a vonatkozásban a régi reflexek felélednek és a rendőrséget olyan tevékenységre próbálják ösztönözni, késztetni, amelyre igazán nincs felkészülve, és amely nem is igazán az ő dolga. Tehát óvakodjunk attól, hogy aktuális politikai vagy gazdasági kérdésekben a rendőrség szerepét tényleges funkciójához képest másként próbáljuk meghatározni. Most röviden magáról a törvényről. A törvény rendkívül fontos, hitelessé teszi a rendőrséget, világossá teszi az állampolgár előtt is, hogy milyen jogai és kötelezettségei vannak, egyszerre legitimál és legalizál. Ugyanakkor világosan meg kell állapítanunk azt is, és látnunk kell, hogy maga a törvény mind a rendőrség kötelességei, mind jogai tekintetében merőben új dolgokat nem tartalmaz. Azok a jogok és kötelezettségek, amelyeket a törvény a rendőrségnek ad, alacsonyabb szintű szabályban már megfogalmazódtak, lényegében a rendőrség ennek alapján működik. Ez nem jelenti, hogy csökkenteném a törvény jelentőségét, pusztán arra akarok utalni ezzel, hogy joggal várhatjuk e törvény hatálybalépésekor, hogy nem az újdonság nehézségeivel kell megbirkózni a rendőrségnek, hanem a törvényt kellő hatásfokkal azonnal tudja alkalmazni. Ugyanakkor - már itt is szóba került - a törvény nem minden. Az állomány szervezettsége, képzettsége legalább olyan mértékben befolyásolja a rendőrség tevékenységét, annak hatásfokát, mint maga a törvény. Ebből a szempontból is fontosnak tartanánk - úgy tűnik azonban, erre már nem kerül sor e parlamenti ciklus időszakában -, hogy a rendőrségre és a rendészeti szervekre vonatkozó szolgálati törvényt is hamarosan elfogadja a Parlament. Mint ahogy az is kétségtelen előttünk, hogy a következő kormánynak, a szűkös lehetőségek között is, kiemelten kell kezelni a rendőrség személyi állományának növelését, anyagi megbecsülését és technikai ellátottságát. Úgy látjuk, hogy napjainkban és a jövőben is a rendőrség fejlesztésének egyik kulcskérdése az állomány képzettségének növelése. Ma az a helyzet, hogy a rendőrség állományából hiányzik az a középgeneráció, akitől a fiatal szakemberek egyáltalán megtanulhatják a szakmát. Hiszen egy jó nyomozót magas szintű iskolai végzettség kell, hogy jellemezzen, de önmagában ettől még nem biztos, hogy a munka hatékonysága a kívánt lesz, ha nem ismeri azokat a speciális szabályokat, fogásokat, amelyeket leginkább az idősebb és tapasztalt kollégáktól lehet eltanulni. A mai helyzet az, hogy emiatt - a rendőrség állományának növekedése ellenére is - egyesek embertelenül sokat dolgoznak a rendőrségen, az állománynak pont az a rétege, amely kellő tapasztalattal rendelkezik, és amely joggal teszi szóvá, hogy anyagi megbecsülése nincs arányban ezzel a munkával. Ezért úgy véljük, hogy a következő időszakban az anyagi fejlesztés lehetőségeit is elsősorban az állomány képzettségének növelésére kell felhasználni, még bizonyos áldozatok vállalása árán is, mert megítélésünk szerint egy magasan képzett rendőri állomány, kedvező feltételek esetén, a jelenlegihez képest jelentős mértékben tudná munkájának hatékonyságát növelni. Az állampolgár biztonsága szempontjából természetesen nemcsak a felderítési arány - amely az utóbbi időben a statisztika szerint kedvezően javult - a fontos, hanem az, hogy látja-e a rendőrt. Az utóbbi években - nagyon helyesen - a lehetőségeket kihasználva mobilabbá vált a magyar rendőrség, de ezzel együtt járt, hogy kevésbé vált láthatóvá az állampolgár számára. Ezért végig kell gondolni, s ez bizonyos értelemben szolgálatszervezési ügy is, de egyben az állomány személyi növekedésének ügye is, hogy az állampolgár számára látható és azonnal elérhető legyen a rendőrség. Kezdettől fogva hívei voltunk annak - vagy legalábbis én személy szerint -, hogy nincsenek meg az önkormányzati rendőrség kiépítésének feltételei. Ezért aztán a magam részéről megdöbbenéssel olvastam a miniszterelnök úrnak az MDF országos gyűlésén elmondott beszédét, amiben mintegy megdicséri önmagukat, hogy sikerült kellően taktikázni, és csak akkor beterjeszteni ezt a rendőrségi törvényt, amikor - hogy mondjam - ez a kellően nem tájékozott ellenzék éppen a bűnözés nagyságrendje miatt felismerte azt, hogy csak az állami rendőrség jelent megoldást. Elkeseredve olvastam ezt a megjegyzést, nem azért, mert az ellenzéket olyannak minősíti, mint amit említettem, hanem a miatt a bűnös felelőtlenség miatt, hogy tudniillik ezek szerint a rendőrségi törvény egy évvel korábban is megszülethetett volna. (Dr. Szigethy István: Két évvel!) De visszatérve a rendőrség tevékenységére, ha elfogadjuk az állami hierarchizált rendőrséget, mint amely a mostani viszonyaink között a leghatékonyabbnak ígérkezik, ez nem jelenti azt, hogy e szervezeten belül a decentralizáció mértékét ne lehetne növelni, éppen annak jegyében, hogy az állampolgár biztonságérzetét erősítsük, láthatóvá tegyük számára a rendőrséget. És még két dolgot. Úgy gondolom, hogy az állampolgárok biztonságát és rendőrséghez való viszonyát jelentősen befolyásolja, hogy a rendőrség milyennek érezteti magát az állampolgárral szemben. Mire gondolok? Ma nagyon gyakori, hogy amikor az állampolgárt valami sérelem éri és a rendőrséghez fordul, a rendőrség szinte érezteti vele, hogy _ezt nem tudom elintézni", _nem tudom kinyomozni az ön autójának feltörőjét". Ha a rendőrség ezt az érzetet erősíti az állampolgárokban, akkor valóban a bűnözéssel szembeni egyfajta kiszolgáltatottságot erősít az állampolgárban, és ez nagyon nem lenne szerencsés. Tudjuk nagyon jól, hogy óriási teher nehezedik a rendőrségre, és az is természetes, hogy bizonyos fajta súlyozást végez a munkája során. De nem szabad, hogy eluralkodjon ez a fajta szemlélet az állományban, mert ez döntően befolyásolja az állampolgár bizalmát a rendőrség iránt és befolyásolja biztonságérzetét. A másik dolog végezetül: azt hiszem, a jövő kérdése, hogy tisztázni kell a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok viszonyát. Ma már biztos, hogy a nemzetbiztonsági törvény e parlamenti ciklus idején nem születik meg. Közismert, pontosabban bizonyos körökben ismert, hogy zavarok vannak ma a Nemzetbiztonsági Hivatal és a rendőrség között, bizonyos hatásköri átfedések vannak, van bizonyos belső - hogy is mondjam - tétovaság, hogy ki, miért felelős. Gondolom, nem nehéz belátni, hogy ez mindkét szervezet munkájának hatékonyságát csökkenti és esetleg költségesebb is a szükségesnél. Azt hiszem, ez olyan kérdés, amelyet a nemzetbiztonsági törvény sürgős megalkotása kapcsán rendezni kell. Összességében tehát azt tudom mondani, hogy támogatjuk a törvényjavaslatnak a hatpárti egyeztetés során kialakult tervezetét. Itt szeretném elmondani azt is, hogy kedvező tapasztalataink vannak a Belügyminisztériumnak az egyeztetés során tanúsított magatartásával kapcsolatban. Tényleg nem lenne jó, ha megpróbálnánk túllicitálni egymást, hogy kinek van nagyobb érdeme abban, hogy ez a törvény most olyan amilyen, és az elfogadás előtt áll. A következő Országgyűlésnek ebből következően jó alapja lesz arra, hogy az eddiginél nagyobb ellenőrzést gyakoroljon a rendőrség felett. (11.40) Úgy tűnik számunkra, hogy az elmúlt négy évben az Országgyűlés ellenőrző funkciója - mint ahogy általában - erre vonatkozóan sem nagyon érvényesült. A törvény ehhez jó alapot ad. Mint ahogy jó alapot ad arra is, hogy ne egyjelzős rendőrsége legyen a Magyar Köztársaságnak. Mi nem szeretjük az egyjelzős rendőrséget. Mi többjelzős rendőrséget szeretünk, többek között olyat, amely határozott, fegyelmezett, erélyes, szakszerű, törvényes, udvarias, segítőkész. Azt hiszem, hogy még lehetne azokat a jelzőket sorolni, amelyek a rendőrség munkáját kell, hogy jellemezzék. A lényeg itt tehát az, hogy ne próbáljuk a dolgokat egyszerűsíteni, hanem ebben az értelemben sokjelzős rendőrsége legyen a Magyar Köztársaságnak. Úgy hiszem, hogy ez a törvény és a rendőrség mai állapota erre minden alapot megad. Köszönöm szépen. (Taps.)