DR. BALÁS ISTVÁN (Magyar Piacpárt): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azzal kezdem, ahol Török Ferenc képviselő úr abbahagyta: valóban egy, az ország jövőjét alapvetően meghatározó törvényjavaslatot tárgyalunk. Hasonló fajsúlyos törvénytárgyalásra 1992 nyarán került sor, amikor a privatizációs törvényeket tárgyaltuk. Arról van szó valójában, hogy perspektivikusan milyen lesz a magyar földforgalom, milyen kereteket biztosítunk, milyen előzmények után milyen célt tűzünk ki, és az eszközrendszer - amit a javaslat tartalmaz - alkalmas-e ezen célok elérésére. Közismert, hogy a magyar mezőgazdaság a 80-as évek elejéig sikerágazat volt, a 90-es évek elejére azonban teljesen megroggyant. Hazánkban korábban is és még ma is milliók élete és létfenntartása kötődik a mezőgazdasághoz, közvetve vagy közvetlenül. Már 1990-ben világossá vált, hogy a válságos helyzetben lévő mezőgazdaság talpraállításához egy átfogó programra lenne szükség. Egy ilyen átfogó program szakmai, politikai gondozása érdekében az Országgyűlésben az egyik képviselőtársunk - az alakuló ülést követően nem sokkal - egy önálló mezőgazdasági bizottság fölállítását kezdeményezte. Ezt a bizottságot - különböző okokból - a Ház két és fél évig nem állította föl, ezzel szemben e két és fél évben számtalan, a mezőgazdaság területét érintő törvény beterjesztésére, vitájára, elfogadására, majd a törvények módosítására, a módosított törvények újabb módosítására került sor. (19.40) Maga a bizottság csak 1992. október 13-án állt fel. Ebben a két és fél évben születtek földkérdéseket döntően befolyásoló törvényeink között például a szövetkezeti törvény, az átmeneti törvény, a kárpótlási törvény, a földkiadó, földrendező bizottságokról törvény stb. Logikailag egy jogász számára nem kétséges, hogy mi lett volna a logikus sorrend. A földtörvénnyel indul, s ezt követi az összes többi. Ezzel szemben most kialakult egy tényleges helyzet, mely tényleges helyzet ismertetéséről eddig nem hallottunk. Magyarországon törvény írja elő azt, hogy egy törvényjavaslatot miként kell előkészíteni, mik annak a feltételei. A jogalkotásról szóló törvény 18. szakasza ezzel kapcsolatban a következőket írja: A jogszabály megalkotása előtt elemezni kell a szabályozni kívánt társadalmi-gazdasági viszonyokat, az állampolgári jogok és kötelességek érvényesülését, meg kell vizsgálni a szabályozás várható hatását, a végrehajtás feltételeit, és minderről a jogalkotót tájékoztatni kell. Tisztelt Ház! A törvény nem öncélúan írja elő ezt az eljárást. Ha ezt az előkészítési menetrendet nem tartják be, mely egyébként több évtizedes jogalkotási tapasztalaton alapul, akkor sorra születhetnek megalapozatlan, végrehajthatatlan törvények, melyek csak zűrzavart, csak jogbizonytalanságot okoznak. A termőföldről szóló törvényjavaslat tárgyalásának általános vitája során a Magyar Piacpárt mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy a javaslatot előterjesztő Kormány betartotta-e az említett törvényi rendelkezéseket. A törvényjavaslathoz a beterjesztő miniszter indokolást köteles fűzni. Az úgynevezett általános indokolásnak éppen az a szerepe, hogy megvilágítsa az általános hátteret. Sajnálattal kell leszögeznem, hogy a termőföldről szóló törvényjavaslathoz benyújtott általános indokolási rész egyáltalán nem foglalkozik a termőföldek forgalmát érintően az elmúlt években az országban kialakult helyzettel. Nem tudjuk, hogy mi lehet ennek az oka. A Magyar Piacpárt megítélése szerint két ok lehet. Az egyik az, hogy a Földművelésügyi Minisztérium nem ismeri az országban kialakult valós helyzetet. A másik: ismeri, de jobbnak látja elhallgatni ezt a képviselők előtt. Tertia non datur. Miután a minisztérium adós maradt a helyzet ismertetésével, ezért engedjék meg, hogy kvázi átvéve ezt a minisztériumi kötelességet, most a Magyar Piacpárt ismertesse a valós helyzetet az országban. Ezt követően minden képviselőtársam eldöntheti, hogy ezzel a törvényjavaslattal mit csináljon. Az agrárágazatban mostanra kialakult helyzettel kapcsolatos időzített aknák egy részét még az 1990-es választások előtt, Németh Miklós kormányzása alatt, részben az akkori reformkommunista országgyűlés segédletével helyezték el. A Németh-kormány javaslatára az előző országgyűlés több lépcsőben felszámolta az állampárti időkben még működött, összehangolt állami ellenőrzési rendszert. E korábbi ellenőrzési rendszerek, amelyek egyébként sok kritikát kaptak - jogosan -, egy nagyon fontos funkciót azért betöltöttek. Azt, hogy a szabályozásra váró jelenségekről a jogalkotó mindenütt, így a mezőgazdaság területén is időben értesüljön. Mik voltak ezek a folyamatok? A Németh-kormány javaslatára a reformkommunista országgyűlés 1989 végén megszüntette a mezőgazdasági termelőszövetkezetek addigi ügyészségi törvényes felügyeletét, és ezt a feladatot a megyei cégbíróságokra hárította. A cégbíróságokra vonatkozó jogszabályok azonban nem tartottak lépést ezzel a feladatátadással, így a megyei cégbíróságok úgynevezett ellenőrzései valójában rendkívül szűk körűek, elsősorban alaki kérdéseket érinthettek csupán. Ugyancsak 1990 elejétől a Németh-kormánynak köszönhetően, megszűnt az akkori Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumnak, valamint az akkori megyei tanácsok, városi tanácsok mezőgazdasági osztályainak a szövetkezetek feletti felügyeleti jogköre is. Végül e háromlépcsős ellenőrzés-mentesítési folyamat betetőzéseként 1990. április 30-án, tehát már a választások után, de az Antall-kormány fölállása előtt, Németh Miklós ügyvezető kormánya egy kormányrendelettel hatályon kívül helyezte az ellenőrzési rendszerek maradványait is. Ez volt az a háromlépcsős jogi folyamat, melynek végeredményeként még az Antall-kormány fölállása előtt kialakult a szövetkezetek tökéletes ellenőrzés- mentessége úgy, hogy a visszajelzés hiányában ennek tényéről sem értesülhettek időben a jogalkotók. Ebben az így kialakult szisztémában a szövetkezet legfontosabb döntéseit a közgyűlések hozták. Ezek végrehajtásáról az így most már ellenőrzés-mentesen működhető tsz-elnökök gondoskodhattak. A tsz-ek belső ellenőrzését pedig saját ellenőrző bizottságaik oldották meg, a tőlük megszokott intenzitással, tehát természetesen általában az elnök elvtársak, illetve attól kezdve már elnök urak igényeinek megfelelően. Az előző országgyűlés azonban nem fejezte be ezzel a jogi háttér megteremtését. Még két fontos törvényi változást vezetett be a földek forgalma tekintetében, amelyekre, illetve kihatásukra most figyelnünk kell. Az egyik: 1990-től, éppen az akkori választási kampány idején a törvény adott lehetőséget az addig tiltott eljárásra, a szövetkezeti földek eladására. Több szövetkezet élt ezzel a lehetőséggel, annak ellenére, hogy már tudott volt, hogy a választási kampányban föllépett pártok egy része pártprogramként a kárpótlást kitűzte célul, tehát valamilyen módon a földalap védelmére szükség lenne. Ennek ellenére a földeladások megindultak, majd fölgyorsultak az országban, folytatódtak a kormányalakítás után, folytatódtak a kárpótlási törvény meghozataláig. A másik, ugyancsak reformkommunista időben született törvényi rendelkezés arra adott lehetőséget, hogy a szövetkezeti vagyon felét felosszák a tagok között, és erről úgynevezett vagyonnevesítési igazolásokat adjanak ki. Ez a vagyonnevesítés ugyan 1990-től nem volt kötelező, de részletes eligazítást a jogszabály nem tartalmazott. Ez annyit jelent, hogy az ország különböző részein különféle megoldások születtek. Egy dologban azonban ezek a módszerek azonos eredményre vezettek. A vagyonnevesítési határozatokat előkészítő tsz- vezetők - nyilván a sors kifürkészhetetlen akarata folytán - általában többszörösét kapták, mint az egyszerű tagok. Miután a szabadon választott Országgyűlés csak másfél év múlva hozta meg a szövetkezetekről szóló törvényt, e másfél éves késedelem bőséggel elegendő volt arra, hogy a reformkommunista jogszabályokat az elnök urak ellenőrizetlenül, saját szájuk íze szerint értelmezhessék, és bonyolítgathassák le saját hatalmuk átmentését. Ebben a helyzetben, tehát önálló mezőgazdasági bizottság hiánya mellett, ilyen törvényi lehetőségek mellett és e teljes ellenőrzés-mentesség mellett kezdődtek el azon törvényjavaslatok beterjesztései, amelyek érintették a földet, a kárpótlást, a szövetkezetet és így tovább. Ezek a törvényjavaslatok - ma már utólag látjuk - már akkor sem, 1991-ben, majd 92-ben sem foglalkoztak az addig kialakult helyzettel, nem is minősítették az 1990-től történt változásokat, ezért nagyban hozzájárultak a zűrzavar további fokozódásához. Egy sajátos kettősség volt megfigyelhető: az Országgyűlés minderről semmit nem tud, nem kéri számon a jogalkotási törvény betartását a Kormányon 1991-ben sem és 92-ben sem, ezzel szemben a mezőgazdaságból élő lakosság azt várja, hogy a Kormány végre találjon ellenszert az 1990 óta őt irritáló jelenségekre, hozzon megfelelő szabályokat. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a lakosság egy része ma is még naivan ebben bízik. Említettem, hogy az 1991-es, 92-es törvényjavaslatok, amelyeket a mezőgazdasági tárca nyújtott be, nem feleltek meg a jogalkotási törvény előírásának. (19.50) A jogalkotási törvény 18. �-ában írtak ellenére ugyanis akkor sem ismertette a tárca a képviselőkkel az országban kialakult helyzetet, így légüres térben hoztunk törvényeket, amelyek az 1990-től beindult zűrzavarokhoz újabb visszaéléseket társítottak, és ezzel tovább fokozhatták a zűrzavart. De nehogy azt higgyék, hogy elméleti ez a fejtegetés, két nagyon konkrét példára fogok most utalni. A szövetkezeti átalakulásról szóló törvény kapcsán hozott átmeneti törvény 25. �-ának (3) bekezdése kimondja azt, hogy az árverések lebonyolítása után megmaradó szövetkezeti tulajdonú földeket egy pótlólagos vagyonnevesítéssel kell a tagok tulajdonába adni. Eddig a törvény. A törvény azonban nem mondja meg azt, hogy itt tag alatt kit is kell érteni? Általában a törvény a tag kategóriája alatt több helyen többfélét ért. A vagyonnevesítés rendes szabályai szerint ugyanis azokat kellett ebben részesíteni, akik 1991. január 1-jén és 1992. március 20-án egyaránt tagjai voltak a szövetkezetnek. E személyek egy része - tehát akik már egyszer kaptak vagyonnevesítést - 1992. március 20-a után kivált a szövetkezetből annak rendje és módja szerint. A kérdés az, hogy a pótlólagos vagyonnevesítés során e kivált kört figyelembe kell-e venni, vagy sem? Nincs rá szabály. Ebből következően az országban pontosan kétféle megoldás alakult ki: egyik felében figyelembe vették az országnak, a másik felében nem. A kettő közül csak az egyik a törvényes. Nincs ismeretünk arról, hogy milyen arányban történt egyik vagy másik megoldás az országban. Nincs, mert a tárca az ezzel kapcsolatos háttér-információkat - a törvényelőírás ellenére - nem bocsátotta a rendelkezésünkre. A másik ilyen konkrét törvénysértés azonban még izgalmasabb. Amikor a vagyonnevesítésről Országgyűlésünk törvényt hozott, új alapokra kívánta helyezni a mezőgazdasági szövetkezés területét. Ezért más szabályozási módot hozott ezen a vagyonnevesítési téren, mint két évvel korábban a reformkommunista országgyűlés. A törvényalkotás során szabályoztuk azt is, hogy mi legyen a korábbi vagyonnevesítések sorsa. Erre szükség volt, ugyanis a változás legfontosabb eleme az, hogy most már nemcsak a tagoknak, hanem az úgynevezett kívülállóknak is jár a vagyonjuttatás. Ezért a törvény 11. �-a előírta, ha a szövetkezet a korábbi jogszabályok alapján vagyonjegyet adott, akkor annak névértékét az új vagyonnevesítés során össze kell vonni, majd az összevont vagyont kell újra - immár az összes jogosult között - felosztani. Ez egy világos beszéd, érthető magyar mondat, gondoltuk mi, amikor meghoztuk a törvényt. Eddig az Országgyűlés. Most jönnek a tsz-elnökök. Mit csinál egy tsz-elnök, ha nincs fölötte semmilyen ellenőrzés? Megengedi azt a luxust, hogy fütyül az Országgyűlés döntésére. Igaz, hogy azóta két év eltelt, de akkor két évig fütyült az Országgyűlés döntésére, és nem tartották be ezt a törvényi előírást. A szövetkezeti elnökök készítették elő az új vagyonnevesítési szabályzatokat. Ezek általában döntő többségükben teljesen érintetlenül hagyták az 1990-es vagyonnevesítést. Csupán a megmaradt vagyonra hajtották végre a törvényt. A kívülállók tehát csak ebből a csökkentett alapból kaptak. Nem lehet vitás, hogy ez az eljárás szögesen ellentétes az Országgyűlés döntésével. Nem lehet vitás, hogy fantasztikus vagyoni károk keletkeztek tömegesen az országban, több százezer embert érintően, és érdekes módon erről a rendkívül durva törvénysértésről az országgyűlési képviselők időben nem értesültek. Elhangzott az Országgyűlésben néhány képviselői felszólalás, de hiába, a képviselői felhívásokkal a földművelésügyi tárca nem tudott mit kezdeni. A vagyonnevesítések folyamatát a szövetkezeteknek tehát minden ellenőrzéstől mentesen 1992. április 30-ig be kellett fejezniük. Amikor mindez megtörtént elméletileg - gyakorlatilag persze nem -, mindez lezajlott, fél évvel később az Országgyűlés hozott egy újabb törvényt, amely azt mondta, hogy most már ellenőrizni kell, mi történt ezzel a törvénnyel, és 1992 végén az Országgyűlés felhatalmazást adott a megyei földművelésügyi hivataloknak, ellenőrizzék a szövetkezeti törvény és az átmeneti törvény végrehajtását. E hivatalok nem rendelkeztek - és parancsszóra nem is rendelkezhettek - kellő számú szakjogásszal. Ezért egy provizórikus megoldás született: a piacfejlesztési alapítvány, ahol viszont dolgoztak szakjogászok, kötött szerződést ezekkel a hivatalokkal, és ők mintegy háromszáz szakemberrel ugrottak neki az országnak, hogy föltárják, mi a való helyzet. A vizsgálat eredménye megdöbbentő volt: kiderült, hogy a vagyonnevesítésre vonatkozó törvényi előírásokat a szövetkezetek nagyobbik felében megsértették. Ezek után mit tehettek ezek a szakemberek? A megbízási szerződés alapján tájékoztatták erről a földművelésügyi hivatalokat. Mit tehet a földművelésügyi hivatal? Tájékoztatja a Cégbíróságot. És mit tehet a Cégbíróság? Gyakorlatilag semmit. A cégbíróságok egy része ugyanis már korábban elfogadta a szövetkezetek átalakulását, és ettől kezdve nem tud mit tenni. A cégbíróságok egy másik része - különböző okok miatt - még nem zárta le ezeket az átalakulásokat, és arra vár, hogy a mi Országgyűlésünk végre lépjen valamit, hogy ők tudjanak mit tenni. Érdemi intézkedésre kizárólag a megyei főügyészségek lennének jogosultak, de sajnálatos tény, hogy az ügyészségek szinte az ország egész területén hűvös nyugalommal és érdektelenséggel szemlélik a szövetkezetek átalakulása során észlelhető törvénysértéseket, és megmaradt általános felügyeleti jogkörükben sem tesznek semmit. A törvénysértés persze kellemetlen dolog, de a magyar Kormány egy rendkívül sajátos eljárást követett. Valahogy úgy, mint a munkanélküliek esetén: azt mondjuk, hogy behunyjuk a fél szemünket, nem látunk annyit, nincsenek annyian. Körülbelül ez történt itt is. Annak érdekében ugyanis, hogy több törvénysértésre ne derülhessen fény, az illetékes tárca nélküli miniszter utasítására felmondták azt a szerződést, amely a szakjogászokat foglalkoztatta, illetve ezekre financiális hátteret biztosított. Nyilván úgy gondolták, hogy nemkívánatos az országgyűlési képviselők éleslátását megzavarni a való helyzet föltárásával. Ezért mondtam az elején, két eset van: vagy nem tudta a minisztérium, hogy mi a helyzet, vagy ha tudta, elhallgatja előlünk. Tisztelt Ház! A Magyar Piacpárt kénytelen leszögezni, hogy sok százezer jogosult kapott kevesebb vagyont, mint amennyit az Országgyűlés két évvel ezelőtti döntése során kapnia kellett volna. Ezért nem meglepő, hogy csalódott a rendszerváltozás őt személy szerint nagyon súlyosan érintő részében. Ezen a helyen kérem a miniszter urat, szíveskedjék nyilatkozni: mért hallgatták el ezt a hátteret a képviselők elől? Tudta a minisztérium, vagy nem? Kérdezem képviselőtársaimat kormánypárti oldalról: tudták-e ezt, vagy nem? Mind a jelenlévő kilenc kormánypárti képviselőt kérdezem. Kérdezem a miniszter urat arról is: az említett törvénysértés-sorozat, amely két éve tart, megszüntetésére van-e a tárcának elképzelése? Ha igen, milyen? Nincs? Ha nincs, hogy gondolja a miniszter úr ezt a törvényjavaslatot elfogadtatni az Országgyűléssel úgy, hogy ne törvényesítené vele egyúttal a jelenlegi törvénytelen helyzetet? Mert ehhez becsületes képviselő szerintem - ha ismeri ezt - nem adhatja a nevét. Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Piacpárt csatlakozik azok véleményéhez, akik szerint a termőföldről szóló törvényjavaslat kései benyújtása eddig is felmérhetetlen, több százmilliárdos károkat okozott a mezőgazdaság területén. Katasztrofális a helyzet az erdők és a legelők frontján is. Már sok szó esett ebben a Házban arról, hogy az erdők megszerzésével egyes jól értesült kivételezett személyek, akik között a szóbeszéd szerint nem csupán helyi méltóságok, hanem magasabb állású emberek is vannak, hihetetlen értéket képviselő vagyonhoz jutottak fillérekért. Az erdőbirtokok esetén természetesen megfizetik a hektáronkénti három-öt aranykoronát, de a faállomány ilyenkor természetesen milliókat ér. Ezek az erdőbirtokok, mint a jó isten adománya, kerültek az egyébként is alaposan megtollasodott személyek tulajdonába. Hasonló a helyzet a legelőkkel. Mohácstól Kótajig találunk olyan településeket, ahol a község határában lévő legelők nagy része már régen a helyi szövetkezeti elnök úr és családja tulajdonába került, amely máris megkezdte annak a hasznosítását. Na persze úgy, hogy ennek során a helyi gazdáknak még pénzért sem engedi a legeltetést. (20.00) A legeltetési jog ezeréves magyar jog. Mohácson egy négyzetméter egy forintba, Kótajon 76 fillérbe kerül. Ha valaki ismeri ezt a helyeztet, a most már harmadik, negyedik éve gyülemlő feszültséget, akkor tudja, nem túlzok: alappal kell attól tartani, hogy esetleg nem nézi ezt sokáig szótlanul a parasztság, miközben mi hozunk itt, légüres helyzetben egy törvényt és nem ismerjük a való helyeztet. A vételár és a föld értéke közötti aránytalanság egy másik téma. Az ismételt felkérések ellenére sem keltette fel ez a kérdés az ügyészségek figyelmét. Az előszeretettel adóztató financiális szerveket sem érdekelte, hogy az államkincstárt önmagában az illeték frontján itt milyen bevételek érték vagy nem érték. Tisztelt képviselőtársaim! A törvényjavaslat célként fogalmazza meg azt, hogy a magyar termőföld ne kerüljön ki magyar kézből, magyar tulajdonból. A Magyar Piacpárt ezzel a céllal maradéktalanul egyetért, de sajnálattal állapítja meg, hogy a Kormány a törvényjavaslat indokolásában ismét elfelejtette - kimondom: elmulasztotta - ismertetni az ezen a területen most létező, kialakult helyzetet. Nagy kérdés: hogyan képzeli a Kormány megakadályozni a magyar föld külföldi kézbe juttatását akkor, ha annak már ma is bizonytalan hányada külföldiek tulajdonában van - ingatlan-nyilvántartáson kívül. Nyugat-Magyarországon közismert a gyakorlat. Sok nyugdíjas korú szövetkezeti tag - aki részarány-tulajdoni földje mellé kárpótlás során további földet is szerzett és megművelni nem tudja - bajban van. A törvény előírja számára a művelési kötelezettséget, melyet nem tud teljesíteni anyagiak hiányában, ezért megpróbálja azt haszonbérletre először felkínálni. A szövetkezeti vezető, akihez fordul, rendkívül szomorú arccal közli, hogy, sajnos, nem kifizetődő, ebben nem tud segíteni. Persze, ha el akarná adni, megpróbál valamilyen segítséget nyújtani. Kérem, megtörténik a csoda: a rászorult ember segítséget kér, találnak mellé strómanokat, a helyi vezető eljár kvázi megbízottként, megszerzi a földet. Már csak azt látják az önkormányzatok Nyugat-Magyarországon - ismétlem: az önkormányzatok, tehát nem az újság írja és nem a minisztérium mondja -, hogy sok osztrák parasztember a saját gépével átjár földet művelni Magyarországra. Vajon miért? Itt olcsóbb a munkabér? Itt többet keres vagy kevesebbet keres? Evidens, hogy miért. Ott nem titok, hogy kié a föld. Erre a helyi önkormányzatoknak információik vannak, az más kérdés, hogy itt a Házban erről még nem hallottunk. Idő kérdése egyébként az egész, tudjuk. Az elbirtoklási szabályokhoz nem kívánt hozzányúlni a földművelésügyi tárca ezzel a javaslattal. Bizonyos idő elteltével a jóhiszemű szerző tulajdont szerez. Igaz-e az vajon, hogy érdekeltek egy ilyen földszerzésben a nyugati gazdák? Ausztriában a termőföld ára - persze szélsőséges határok között mozog -, átlaga hektáronként 2 millió forint átszámítva, Magyarországon 20000 Ft. Nagyon könnyű az arányból rájönni, hogy pontosan százszorosába kerül ott a föld, század részébe nálunk. A rászorult kisemberektől veszik meg így, fillérekért ezt a földet. Utalok ismételten Török Ferenc képviselőtársamra, aki azzal fejezte be az előbbi mondandóját: nem mindegy, hogy milyen értékben és kiknek a kezébe kerül a magyar föld. Nézzenek körül, tisztelt képviselőtársaim a földek árverésén. Nem egészen úgy alakul az, ahogy mi tiszta, galamblélekkel elképzeltük. Egyes helyeken szabályos földfelvásárló maffiák működnek, ahol természetesen előre megszabják, hogy ki, kinek a nevén, hány aranykorona földhöz jut. Tisztelt képviselőtársak! Óriási vita volt korábban abban a kérdésben, hogy a belföldi magánszemély mennyi termőföldet szerezhessen. Kialakult egy megoldás, a törvényjavaslat ezt tartalmazza. Ezzel kapcsolatban - tulajdonképpen talán utolsóként a felszólalók között - a Magyar Piacpárt két veszélyre hívja fel a figyelmet. Az egyik, hogy a magyar szocialista jogalkotás már kísérletezett azzal, hogy a lakóház, a lakótelek, az üdülőingatlanok forgalmát szabályozza, bekorlátozza. Emlékszünk a 69-es, 71-es rendelkezésekre - 69-ben miniszteri szinten, 71-ben kormányszinten jelent meg az akkori pártprogram, mely szerint egy családnak csak egy háza, egy családnak csak egy üdülője, egy lakótelke stb lehet. A találékony magyar ember akkor is megtalálta az ellenszerét. A családnak volt egy fogalma - mondjuk a házasságkötés. Egyszerű: két ember csak egyházi házasságot kötött, polgárit nem, rögtön megtarthatott két házat. Ha véletlenül örököltek pechükre egy második házat, akkor elváltak, újra megtarthatták a két házat. Persze, csak a polgári vonalon váltak el. Mit ér az a korlátozás, amelynek kijátszása már a meghozatala időpontjában íróasztal mellett is kiszámítható? Félő, hogy az íróasztal mellett most, a mezőgazdaság területére kiagyalt korlátozásokkal ugyanez lesz a helyzet. A mezőgazdasági szakemberek hónapok óta publikálják különböző orgánumokban, hogy Nyugaton, Amerikában egy családi vállalkozás, bármilyen gyakorlat esetén, gazdaságosan folytatható mintegy száz hektár nagyságú földterületen. Ez körülbelül egy általános szám. Nálunk nem családi, hanem személyi a korlátozás, ebből következik, hogy nálunk egy személynek háromszoros, tehát 300 ha-t mond a törvény, öttagú családnál 1500 ha-t és így tovább. Félreértés ne essék, a Magyar Piacpárt nem ellensége a gazdagodásnak, de itt nem is erről van szó. Itt egy korlátozott nagyságú földterületről van szó, ezért a világ minden államában alkotmányos ennek a korlátozása. A szerzési korlátnak azonban ésszerűnek, hatékonynak kell lennie, biztosítania kell a családi vállalkozáshoz szükséges területnagyságot, na de nem annak a tizenötszörösét. Azért nem, mert esetleg akkor nem jut mindenkinek. Ha valaki elvégzi a számítást, hogy a magyar termőföld összességében mennyi, s erre hány igénylő van, nagyon könnyen rájön, hogy itt bizony egy személyre vetítetten 3-7 ha között mozoghat az a szám - elég nagy differencia -, amely az elosztás egyenlősége esetén, ami nyilvánvalóan nem lehet cél, mégis egy elméleti kiindulópont lehetne. Nos, az 1500 ha kicsit kilóg ebből a sorból. Nagyon köszönöm Török Ferenc képviselőtársamnak, aki távolról sem úgy, ahogy Gaál Antal képviselőtársam, egyszerű ügyvédi fifikának mondta, amit elmondott, hanem egyszerű józan ésszel elmondta ügyvédi gyakorlata alapján is, hogy hogy lehet kijátszani ezt a javaslatot most, még a meghozatala előtt. Tulajdonképpen már a repectek is publikálhatók, publikusak is. Amióta feltalálták nálunk az egyszemélyes kft.-t, azóta minden ember - szükség esetén - rögtön kettőt ér. Amióta egy ember természetesen akárhány kft.-t alapíthat, minden ember szükség esetén akárhány kft.-t ér, akárhányat ér. Más sem kell már emellé, minthogy elmaradott területeken még felmentés is legyen adható a korlátozás alól. Az akárhányat ha még felmentéssel is kombináljuk, nyilvánvaló, hogy ez a korlát nem korlát. Ha valaki azt hiszi, hogy az, azt csak sajnálni lehet. A kft.-k nem véletlenül kerültek most említésre. A korlátolt felelősségű társaságokra ugyanis a felszámolásuk során a csődtörvény vonatkozik, és a társasági törvény vonatkozó szabályai is irányadóak. Eszerint a megmaradt cégvagyont - ha minden hitelező ki van elégítve, vagy netán nincs is, mert csupán spekulációs céllal hozták létre a kft.-t - a tagok tulajdonába kell adni. Ez a termőföldre is igaz. Ebből viszont az is következik, hogy a kft.-alapítás korlátlansága esetében elképzelhetetlen bármilyen ésszerű korlátozás akkor, ha e kft.-nek külföldi is lehet tulajdonosa. Miért ne lehetne, ha mindössze egy belföldi székhely kell hozzá, vagy netán még az sem, hiszen erre is tudunk példát mondani. Úgy gondolom - mondanám, de nincs már jelen Gaál Antal képviselő úr -, hogy a legegyszerűbb, ha kipróbálja: alakít negyven darab kft.-t és meglátja, hogy milyen vagyonos ember lesz. Nem ügyvédi spekuláció, ezt a magyar ember régen feltalálta. (20.10) Mit ér az olyan korlát, amely ennyire kijátszható? Tisztelt Ház! A jogalkotási törvény - mint említettem - előírja a végrehajthatóság és az ellenőrzés biztosítását is. Erről is kötelező számot adnia a beterjesztőnek az Országgyűlés előtt. Miután ilyen nem történt az Országgyűlés előtt, tíz nappal ezelőtt viszont elhangzott a tárca közigazgatási államtitkára részéről ugyanez a tájékoztatás a Kossuth rádión pénteken este 9-10-ig. Ott az államtitkár úr a következőt mondta: ha most elfogadjuk ezt a földtörvényjavaslatot, az abban foglalt rendelkezések betartása évekig nem lesz ellenőrizhető. Vajon miért? Azért, mert az ellenőrzés előfeltétele egy új földmérési alaptérkép elkészítése és egy erre épülő új ingatlan-nyilvántartás. Mondott az államtitkár úr időtartamokat is. Az egyik arról szólt, hogy egy új földmérési alaptérkép, repülőgépes földméréssel, egyebekkel kombinálva - a legjobb PHARE-program segítségével is - hat-nyolc hónap, de ez egy nagyon feszített munka. Ha a miniszter úr - ugyanúgy, mint én - ismeri a földmérések történetét Magyarországon, a térképkészítési kísérleteket a múlt század végétől, majd a 60-as évektől, majd a 70-es évektől, általában ennek a hat- nyolc hónapnak a többszörösére volt szükség egy térképkészítéshez. Az államtitkár úr azonban arról is tájékoztatta az országot - kár, hogy nem a miniszter úr a Parlamentet -, hogy ezt követően hat-nyolc év kell az új ingatlan-nyilvántartási rendszer kiépítéséhez. A miniszter úr tudja, hogy ez a szám reális, hiszen ugyanúgy, mint én, végigkísérhette, hogy 74-től mi történt ezen a területen Magyarországon. Sok helyen még ma is vannak, 1994-ben, tehát húsz év után német nyelvű telekjegyzőkönyvek az országban. Húsz év kevés volt, bízzunk benne, hogy hat-nyolc év elég! Akkor teljesen világos, hogy ez a törvényjavaslat összességében egy hat- nyolc, hét-nyolc, nyolc-kilenc évig nem lesz ellenőrizhető, nem lesz ellenőrizhető az, hogy betartják-e. A törvényjavaslat nem ad megoldást erre a kérdésre, nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között egy olyan törvényt hoznánk, amely egy előkészítetlen, ismeretlen előzményekre alapozva törvényesítené azokat a visszaéléseket, amelyeket az Országgyűlés szeretett volna két évvel ezelőtt elkerülni, megelőzni, és csak a zavarosban halászó spekulánsok malmára hajthatja a vizet. Mit lehet ezek után tenni? Megpróbálom röviden összefoglalni az elmondottakat, hiszen későre jár az idő. A törvényjavaslat nincs figyelemmel arra, hogy a földforgalom területén mi a tényleges, kialakult helyzet, képviselőtársaim ezt általánosságban nem ismerik. Nincs megoldva az ellenőrzés kérdése. Maga a javaslat valójában szinte egy törvényes felhívás, és módot kínál önmaga kijátszására. Ilyen háttér mellett ez a törvényjavaslat csak arra lenne jó, hogy immár törvényesen szentesítse, a mezőgazdasági lakosság elkeseredésére, a földekkel kapcsolatban az elmúlt négy évben történt visszaéléseket. A Magyar Piacpárt képviselői ezért valamennyi képviselőtársunknak elsődlegesen azt javasolják, hogy részben a jogalkotási törvény megsértése, részben a betarthatóság területén jól látható szakmai alkalmatlanság miatt, a részletes vitára bocsátással kapcsolatban a nem gombot nyomják meg, csak így kényszeríthető a kormányzat arra - ha addig vissza nem vonja a javaslatot -, hogy átdolgozásra kerüljön sor. Az új törvényjavaslat kapcsán végre kell hajtani a lehetséges törvényi korrekciókat, meg kell oldani az ellenőrzést és egyben gondoskodni kell - és ezt nagy nyomatékkal mondom - az ügyeskedők és a mások kárára a zavarosban halászók szigorú büntetéséről is. Jól látható, hogy az Országgyűlés a hátralévő időben egy új törvényjavaslatot megtárgyalni nem tud, másfél hónap alatt ez teljes képtelenség. Bíznunk kell azonban abban, hogy a választások során olyan képviselők kerülnek az Országgyűlésbe, akik igazi felelősséget éreznek a termőföldtől kezdve a nemzet vagyonának egészéért, nem tűrik tovább az ország törvényes kirablását! Köszönöm a figyelmüket! (Taps a MIÉP soraiban.)