SZENTÁGOTHAI JÁNOS (MDF): (Papírjai között keresgél.) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Attól félek, hogy az akadémiai törvény múlt év nyár elején lezajlott általános vitájára tisztelt képviselőtársaim már aligha emlékeznek. Így természetesen nem csodálkozhatom, hogy most a részletes vita előtt ezek az ócska vádak és csúsztatások újra előkerülnek, ráadásul még fokozottan bizarrabb formában, ahogy azt az egyik új nép-nemzeti indíttatású frakcióban lévő, e kérdésben bizonyára különösen szakértő kollégám sajtótájékoztat ójában élvezhettük. Tehát ott tartunk, ahol voltunk: nem kell a Magyar Tudományos Akadémiának kutatóintézet-hálózat, nem kell a szovjet mintára bevezetett "tudományok doktora" fokozat, nem kellenek az úgy is zömben kommunista, pöffeteg akadémikusok, hiszen az egész Akadémia az elmúlt évtizedekben úgysem produkált semmi említésre méltót. Miért nem mennek - tisztelt képviselőtársaim - még egy vagy két lépéssel tovább? Nem kell az Akadémia, sőt a köztársaságnak tudósokra sincs szüksége, hiszen ezt pont 200 évvel ezelőtt már szabatosan és ékes francia nyelven megfogalmazták. Itt van a kezemben - schwarz auf weiss - ez a piros füzet, ez nem Mao elvtárs aranyköpéseinek a gyűjteményeù (Derültség, zaj.) ùtúl nagy is ahhoz, hanem: "Exposition il y a pouvoir deux cent ans." Ebben van az a fogalmazás - a jegyzőkönyvvezetők megkapják a pontos szöveget -, hogy "La République n'a pas besoin de Savants" - szóról szóra: a köztársaságnak nincs szüksége tudósokra. (11.10) A másik oldalán itt van egy korabeli kép, tudniillik az egész könyv Lavoisier, a kémia legnagyobb alkotója és társainak a jakobinus vésztörvényszék előtt lezajlott pöréről szól. Itt látható ezen a képen: néhány rizsporos úr ül, előttük áll - ez Lavoisier -, és itt ülnek ezek a nyilvánvalóan különlegesen szakavatott bírák. Hogy mi lett a vége, azt tudjuk pontosan - elég pontosan -, 200 évvel ezelőtt guillotine alatt ezeknek az uraknak a feje lehullott. Még igazán szerencsésnek nevezhetem magamat, hogy nem születtem 250 évvel ezelőtt, és nem Franciaországban, mert akkor, ha Lavoisier helyére nem is pályázhatnék, mert azért annyira hiú mégsem vagyok, de valamelyik társa mellé mint ilyen aprószent azért bekerülhettem volna. Tudniillik ezt a piros füzetet nem véletlenül kaptam én meg - szívesen rendelkezésre bocsátom a képviselő kollégáknak -, hanem ennek az 1600-as években alapított Akadémiának a háromszáz-egynéhány éves léte során első és mind ez idáig még egyetlen, nem csupán magyar származású, de magyar állampolgár tagjaként. Úgy látszik, hogy a magyar tudomány minőségét, amelyet mélyen tisztelt képviselőtársaim itt, a Parlamentben elhangzó sajtótájékoztatóban nullának bélyegezték az elmúlt időszakban, az illetékes nemzetkö zi közvélemény nem ugyanúgy ítéli meg, mint a MIÉP képviselőivel az élen jó néhány képviselőtársunk. Hogy kinek van igaza, annak eldöntését, kérem, bízzuk az utókorra. Tehát e minőségemben most a vádlottak padjára ültetve kérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy ne sértett önjelöltek, pláne olyanok, akik egész karrierjüket ennek a sokat szidott Akadémiának köszönhetik, mint a kiváló pécsi levelezőink, megnyilatkozására gondoljanak - ugye, ezeknek a levelei jöttek itt tán harmadik vagy nem tudom hányadik példányban, ugye, két disztingvált úr -, akik közben a Nature-ben is mószerolták a magyar tudományt. Igaz, hogy erre kaptak választ, de, mint tudjuk, általában mégiscsak in kább a vádaskodást hajlandók elhinni, pláne egy volt kommunista országgal kapcsolatban, és nem a tisztességes védekezést. Engedjék meg, hogy javasoljam, hogy a hosszú bizottságban módosított kormányjavaslat szerint döntsenek lényegében. Van azonban egynéhány megjegyzésem ehhez. Nem feltétlenül válik egy közgyűlés határozatainak javára, ha a perifériáról beválasztott fontoskodókkal és olyanokkal, akiknek fogalmuk sincs a mai tudomány létezési módjáról - a vádrendszerben ennek millió bizonyítéka van - vizezik fel. Főleg pedig közel 500 tudós aligha jobban döntőképes, mint mondjuk, 350. Én tehát helyesebbnek látnék nem 200, hanem 100 beválasztott képviselőt is, bőségesen elég lenne. Egy 500-as testület közismerten kezelhetetlen. Másodszor: a tudományok doktora fokozata ugyan tényleg vitatható, de létező tény. Ha nem fokozatnak mondják, hanem címnek - ez végeredményben mindegy -, mégis egy, úgy-ahogy működő előszelekciós mechanizmus az akadémiai tagság folyamatos kiegészítéséhez. Harmadszor: aki a tényleg rehabilitálandó rossz politikus, de jó történész és emberileg tisztességes Hóman Bálint rehabilitációját kívánja - mert ugye, ez is egyik fő sérelmi szempont volt -, az vegye figyelembe a magyar alkotmányt, amely a hatalmi ágak elválasztását kodifikálja. Az ügyben a döntő lépést a független magyar bíróság kell, hogy megtegye. Ez az ügy az Akadémián, garantálom, hogy mindig zöld utat talál és legrövidebb elintézést. Aki a náciként rég leleplezett Orsós Ferencet akarja rehabilitálni mint tudóst, az tegye meg ezt a javaslatot az Akadémia 1994. évi leendő, májusi közgyűlése előtt. Ez a hely, ahol megteheti az indítványt. Ha addig fel nem fordulok, amire a statisztika és egészségügyi állapotom szerint bőven van azért lehetőség, én is ott leszek, és gazdag személyes emléktáramból és szakmai ismeretemből vett néhány adattal majd megvilágítom Orsós Ferenc tudósi nagyságát. Lesz kérem, bőségesen olyan adat, amit Orsós védői ne m fognak reklámozni. Legvégül: könyörgöm, fogadjuk el végre az akadémiai törvényt, mert csak ezzel tudjuk a TMB szerencsétlen további működését lezárni - hát ez a legfontosabb -, amely már eddig is túl sok bajt okozott, elzárva a kibontakozás és az egyetemek önálló fejlődési útjára lépésének az útját ezzel a habilitációs eljárással. Köszönöm szépen. (Taps.)