DR. SZABÓ IVÁN, az MDF vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Választópolgárok! Óriási különbség van egy múzeumi vitrin és egy modern áruház kirakata között. A múzeumi vitrinben kiállított tárgyak általában a napi fogyasztásra alkalmatlanok, nem használati tárgyak, ezért nincs is használati értékük. Viszont annál nagyobb az értékük, minél régebbi korokból származnak, és általában jellemzi õket, hogy nem eladók. A modern áruházi kirakatban viszont a kihelyezett tárgyak a mindennapi fogyasztás céljait szolgálják: minél modernebb valami, annál nagyobb az értéke és az ára, és jellemzõje, hogy minden eladó.
A kormányprogramot elolvasva, e két dolognak - a múzeumba való dolgoknak és egy modern áruház kirakatába való dolgoknak - igen vegyes keverékét kellett találnunk. Meg kell mondjam, nem véletlen ez. Ha valaki megnézi a májusban a Gallup Közvéleménykutató Intézet által csinált felmérést, amely megjelent a Beszélõben és a Magyar Nemzetben, hogy az egyes pártok mögött milyen választói szándékok és akaratok húzódnak meg, akkor világos, hogy a Magyar Szocialista Párt szavazóbázisa és a szabaddemokraták szavazóbázisa között értékítéletben, piacgazdasági szemléletben, társadalmi problémák megítélésében talán a legnagyobb távolság található a parlamentben ma mûködõ pártok között. Ennek eleget tenni egy közös kormányprogramban hihetetlenül nehéz. Ez már tükrözõdött a koalíciós megállapodásban is, ahol rendkívüli eltérések mutatkoztak a szavazóbázis elvárásai és a körvonalazódó program között.
A kormányprogram, amely sok helyütt ugyan homályosabb, mint maga a megállapodás, végképp függetleníti magát a választók akaratától. Nagyon szeretném hangsúlyozni, én most nem arról beszélek, hogy reális volt-e a választói szándék és a választói elvárás. Mindenesetre arról szólok, hogy milyen veszélyeket jelent egy ország számára, ha egy választói bázison egy olyan kormányprogram jön létre, amely nagyon messze esik attól, mint amire az emberek a szavazataikat adták.
A matematikában ismeretes egy törvényszerûség, hogy két negatív szám szorzata pozitív számot eredményez. A baloldali blokk koalíciója korszakalkotó, bár kétes matematikai bravúrt produkált: meg tudták csinálni, hogy két párt, amelyiknek a programjában nagyon sok pozitív elem van, ezt úgy tudták összeszorozni, hogy a társadalom számára igen negatív hatású kormányprogram született. (Szórványos taps a jobb oldalon, derültség.)
Szeretném tételesen bemutatni azokat az ellentmondásokat, amelyekre nem hallottunk most sem semmilyen feloldást. Talán kezdeném a jogállamisággal, bár errõl még külön is fogunk szólni. A Bevezetés második oldalán a kormányprogramban azt látjuk: az a kormány kívánsága, hogy Magyarországon megszilárduljon a demokratikus jogállam, majd a XI. részben, a Közjog, jog és közbiztonság fejezetben pedig, a 121. oldalon azt írja: a következõ évek alapvetõ feladatát a jogállamiság megszilárdítása alkotja.
Ezzel szemben azt kell tapasztalnunk, hogy szinte minden lényeges, az elmúlt négy év alatt hozott, valóban rendszerváltoztató törvényt a kormányzat módosítani kíván. Ha jól számoltam meg, több mint 20 ilyen törvénymódosítási javaslat jelenik meg, az adótörvényektõl, a gáztörvényen és a vasúttörvényen át, a szociális törvényen keresztül az Alkotmánybíróságról szóló törvényekig bezárólag.
Nem véletlen ez a szemlélet, mert tessék megnézni, a kormányprogramon "végigleng" egy dátum, ahonnan mindig elindul, hogy mi volt akkor, és ez 1989 - sajátos módon nem 1990, az elsõ szabad választások, hanem 1989 -, a hanyatló Kádár-korszak utolsó kormányának kormányzási idõszaka.
(10.10)
Innen indul, mint kályhától, ami azt fejezi ki, hogy úgy tûnik, jogalkotásában is ide kíván visszacsatolni és innen eredezteti jogfolytonosságát. Megmondom õszintén, ebben az ügyben leginkább szabaddemokrata képviselõtársaimon csodálkozom. Ez merõben új magatartás részükrõl, akik ebben az idõben egy "4 igen"-es népszavazással pont e kormányzat politikája ellen vonultak fel a legkeményebben.
Aggályaimat kell kifejeznem a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló kormányzati elképzelésekkel kapcsolatban. A 107. oldalon kimondja a kormányprogram, hogy "A kormánynak garantálnia kell a lelkiismereti és vallásszabadságot", majd "A kormány az egyházakat érintõ kérdésekben nem politikai vagy ideológiai szempontok szerint akar eljárni". Evvel szemben a 78-79. oldalon találunk egy csokrot, amely arról szól, hogy az iskola nem illeszthet a tanórák rendjébe olyan foglalkozást, amely egyik vagy másik világnézet igazságtartalma mellett foglal állást. Az iskola a szülõk igénye alapján köteles a hit- és vallásoktatás céljára termet biztosítani, de azt nem szervezheti, és végül: a hitoktató nem lehet a tantestület tagja.
Ezeknek az elveknek a gyakorlati alkalmazását sajnos, azt kell mondanom, az elmúlt évtizedekben volt módunk megtapasztalni. Lehetetlen idõben, anyagi ellenszolgáltatás nélkül, teljesen lehet lelkiismereti és vallásszabadságot élni, csak éppenséggel a feltételek megteremtésével marad adós a kormányzat! (Taps a jobb oldalon.)
A 21. és a 108. oldalon kilátásba helyezik, hogy az egyházi ellátást a távlatokban a személyi jövedelemadóból levonható adótételekbõl kívánja fedezni a kormányzat. Szeretném említeni, hogy az egyházak bázisát képezõ nyugdíjasok, kiskeresetû emberek, nagycsaládosok, a vidéki mezõgazdaságban dolgozók általában nem vagy alig fizetnek adót. Tehát ez a fajta megoldás az egyházak teljes anyagi ellehetetlenüléséhez vezethet.
Végül utalnék a 110. oldalra, ahol a katonai alárendeltség és a lelki gondozás összekeverésének megelõzése érdekében a kormány nem tartja kívánatosnak a tábori lelkészség szerves integrálását a fegyveres testületbe, majd a lelkészek tábori szolgálatát civil formában képzeli el a kormány. Ugyanakkor hallottunk arról, hogy a NATO-hoz is akarunk csatlakozni, ahol a NATO-országok hadseregei döntõ többségében integrált lelki gondozás folyik. S nem tudom megérteni, hogy a lelki gondozást a testitõl vajon miért választjuk el; nem vetõdött föl, hogy esetleg a katonaorvosok is az egészségbiztosítási önkormányzat civil szolgálataként látják el majd a katonai szolgálatot... (Szórványos derültség. - Taps a jobb oldalon.)
A gazdasági kérdések területén most csak röviden szeretnék szólni arról, hogy a helyzetelemzés alapvetõen bizonyos tények nem ismeretén vagy egyoldalú csoportosításán múlik. Maga az a tény, hogy 1992-tõl eredezteti a helyzet rosszabbra fordulását, utal arra, hogy egyszerûen nem is tudjuk értelmezni, hiszen minden nagy fordulat az inflációban, majd 1993 elején a munkanélküliségben, az iparitermelés-növekedésben pont ekkor vált pozitívvá, nem vitatva, hogy vannak egyensúlyi problémák, amelyek azonban nem csak Magyarország és nem csak a szocialista országok gyakorlatában mutatkoznak.
Az 5., a 10. és a 33. oldal nagyon keményen szól az inflációellenes politika primátusáról. Evvel szemben igen sok lépés van, amelyrõl nem mindig mondható, hogy nem helyes, de tudomásul kell venni, hogy ezek inflációgerjesztõek, tehát nagyon nehéz inflációellenes politikát folytatni, amikor számos szükségszerûen megteendõ lépés ennek ellenében hat. Például a 28. oldalon jelentõs mértékû villany-, gáz- és távfûtés-áremelést helyez kilátásba a kormány. Indokolt, de tudomásul kell venni, hogy ez gerjeszti az inflációt, fõleg amikor arról is szó van, hogy egy jelentõs kompenzációval fog ez történni, ami világos, hogy a fogyasztói szférába további pénzeket pumpál majd.
A 35. oldalon bejelentett fogyasztásiadó- és áfaemelés szintén inflációgerjesztõ.
Nem vitatható, hogy az árfolyam-politikában versenyképességünk megõrzése érdekében tovább kell folytatni az eddigi tevékenységet. De azt is tudjuk a magunk gyakorlatából, hogy ezek is az inflációt növelõ tényezõk!
A 69. oldal arról szól, hogy a különbözõ jövedelempótló támogatásokban a közvetlen költségvetési finanszírozás szerepét növelni szándékozik a kormányzat. Ez kétszeresen inflációnövelõ: egyrészt a jövedelempótló támogatások révén, másrészt azért, mert ezt a központi költségvetés deficitnövelésébõl kívánják megfinanszírozni.
Végül hozzá kell tennem, hogy a legalapvetõbb aggályom ott vonul végig az inflációval kapcsolatban, amikor intézményesen és nagyon sok helyen szól a kormányprogram a béreknek és a szociális juttatásoknak a kézben tartásáról - magyarul csökkentésérõl. Már az 1. oldalon van egy fenyegetés: "A jóléti garanciák örökölt rendszerét hozzá kell igazítanunk a gazdaság teherbíró- képességéhez." Ugyanez jelenik meg a 2., 9., 11., 19. és 28. oldalon.
A miniszterelnök-jelölt Horn Gyula szájából hallottuk, hogy az ország jó része rossz körülmények közé került. Ez összecseng azzal, amit négy éven keresztül hallgattunk itt, ebben a parlamentben, hogy a kormányzat szociálisan érzéketlen az ország gondjai iránt. De akkor nem tudom, hogy mit kezdjek a kormányprogram 33. oldalán a legnagyobb vádként megjelenõ és mindent ebbõl levezetõ megállapítással - szó szerint idézem -: "A leköszönõ kormány szabadjára engedte a jövedelmek kiáramlását." S hozzáteszi a 84. oldalon, hivatkozva, hogy milyen szerencsétlen volt például a közalkalmazotti törvény konzekvenciája, hogy a közalkalmazotti törvényt is felül fogják vizsgálni!
Amikor én ezt egy évvel ezelõtt azon az oldalon ülve... (Átmutat a szemben levõ oldalra.)... elmondtam, még ki sem mentem a terembõl, a ma kormánypárti padsorokban ülõ Szöllõsiné képviselõtársam már megszervezte a sztrájkbizottságot. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni õ ezekre a kormányzati lépésekre... (Taps a jobb oldalon.).., amelyeket beszédesen egészít ki az, ami nincs a kormányprogramban! Ugyanis sehol nem találtam meg, hogy 1995. január 1-jével az 1991-ben elfogadott köztisztviselõi törvény konzekvenciájával mit fog kezdeni a kormány...
Azt kell tehát mondanom, hogy a béreknek és a szociális juttatásoknak ehhez a visszafogásához alapvetõen nincs eszköztára a kormányzatnak, egyet kivéve, azt a sokat emlegetett társadalmi megállapodást, amelynek az elsõ apró zöngéit a mostani nyugdíjemelésnél már láttuk, hogy miként fog ez zajlani. S ebbõl számomra az következik, hogy nem marad más, mint egyik oldalról tudomásul venni, hogy ki kell adnom a jövedelmeket, a másik oldalon pedig inflációs növekedéssel ezt vissza kell venni. Ez inflációgerjesztõ, és félõ, hogy az 1992 óta csökkenõ infláció ebbõl a szempontból ismét növekedni fog. Ehhez mint pénzügyminiszternek hozzá kell tennem: nem is jön olyan nagyon rosszul ez a költségvetés egyensúlyának, mert egy kis inflációs többlet javítja az egyensúlyi helyzetet.
Nem tudok elmenni szó nélkül a 10. oldalon meghirdetett munkanélküliség- csökkentõ szándék mellett. Igazán most nem tudtam megállapítani, hogy amirõl itt hallottunk a miniszterelnöki expozéban, ez az egymillió munkahely megszûnése az elmúlt négy esztendõben, most dicséret vagy az elõzõ kormány munkájának kritikája volt; ugyanis 1989-ben ebben a parlamentben az akkori kormány pénzügyminisztere - aki most az újé is lesz - pont arról panaszkodott, hogy 20 százalék kapun belüli munkanélküliség van, ami ugyebár több mint egymillió ember. Tehát hogy egymillió ember lett munkanélkülivé, ez azt jelenti, hogy négy év alatt nem tudtuk felszámolni a kapun belüli munkanélküliséget, nem pedig azt, hogy elszabadítottuk a társadalom számára ezt a rendkívül kellemetlen jelenséget.
Nem véletlen, hogy a kormányprogram nagyon komolyan veszi - megítélésem szerint pozitívan - mindazokat a piaci rendszert sürgetõ követeléseket, amelyek kemény gazdaságpolitikát ígérnek a 27. oldalon. És különösen komoly fegyelmet ígérnek a csõdtörvény kezelésében a 13. oldalon - és nem hiszem azt, hogy ez a munkanélküliség csökkentése irányába mutat.
A 14. és a 35. oldalon megjelenõ rendkívül baljós megjegyzés, hogy "felülvizsgálja és leállítja az adóskonszolidációs programot", arra utal, hogy a munkahely megmentését, ahol életképesség van, most ezzel a kormányprogrammal megkérdõjelezi az új kormány - ez pedig nem a munkanélküliség csökkenését fogja eredményezni.
A kormány mindenütt, de különösen a 11. oldaltól a vállalkozások és a beruházások ösztönzõjeként jelenik meg. Ugyanakkor a beígért adópreferenciákon túl, amelyek realitása csak néhány milliárd forint, igazán nincs egyetlen jó híre a programnak a gazdaság számára. Maga az a kérdésfeltevés, ahogy megjelenik, hogy a magántulajdon túlsúlyán alapuló gazdaságot akarunk, már nem egészen érthetõ, mert egy gazdaság vagy magántulajdonon alapul, vagy köztulajdonon, vagy fogalomtévesztés van, mert mintha a szövetkezeti tulajdon külön fogalomként jelennék meg. Márpedig ha valódi szövetkezetekrõl beszélünk, ugyebár azok társas magántulajdonként értelmezendõk.
Azt hiszem, még három-négy hétig a vállalkozók körében rendkívül népszerû lesz a minimumadó eltörlésére tett kormányzati ígéret, de csak addig, amíg az érintettek rá nem jönnek, hogy a rendkívül propagált átalányadó körülbelül négyszer-ötször akkora terhet fog az adott kör számára jelenteni. (Szórványos derültség.)
(10.20)
A 9. oldalon a gazdaságban forgó százmilliárd forint likviditási többletrõl van szó. Szeretném lefordítani magyarra: ha ezt kivonjuk a gazdaságból, világos, hogy csak nehezebben lehet hitelhez jutni, és drágább hitelekhez - ez nem egészen beruházási preferencia -, és a kamatok emelkedése az egyetlen, amivel lehet a likviditást szûkíteni. A kamatemelkedéseknek 1-2 százaléka pedig sokkal több, mint az egész társasági adó, ha kedvezményként visszaadná a kormány.
A már említett ÁFA és fogyasztási adó is rossz a végsõ felhasználóknak. A program az Iparpolitika címû fejezetben a következõket írja: "Az értelmiségi réteg akkor tudja leghatékonyabban kibontakoztatni alkotó energiáit, ha felhatalmazást kap arra, hogy a dolgozói kollektívával együttmûködve keresse a legjobb megoldást." Kérem tisztelettel, ez vagy egy nagyon üres megállapítás, vagy kifejezetten félelmet keltõ. Ki ad, mire ad és kinek ad felhatalmazást? Kinek van joga felhatalmazni a mérnököt, hogy a dolgozókkal együttmûködve végezze a termelést? Van ennek értelmezhetõ tartalma, vagy netán a negyedévenkénti termelési tanácskozást kívánjuk visszahozni, hogy megvalósuljon ez a felhatalmazás?
Az az aggály, amelyet az expo megvalósításával kapcsolatban támasztott a kormány - lesz is meg nem is, nem tudjuk -, egészen biztos, hogy rossz üzenet a gazdaságnak. Rossz üzenet azoknak a vállalkozóknak, akik már elkötelezték magukat; rossz üzenet azoknak az önkormányzatoknak, ahol ebbe az irányba ható beruházások elindultak. Csak említem, hogy ugyebár ez energia-áremelés is "serkenti" az ipart, mert ettõl olcsóbb lesz az önköltsége.
Döbbenetes fenyegetésnek tartom - látom, már a mai sajtó is "kiplankolta" - a 30 napos munkáltatói táppénz ötletét. Szeretném tájékoztatni a tisztelt Házat, hogy kalkulációnk szerint 1994-ben 34 milliárd forint várható táppénz van, és ennek 80 százaléka 30 nap alatti. Ez kereken 28 milliárdot jelent. Tessék csak meggondolni, a nagyon utált minimumadó csak 4 milliárd. Tehát itt léptékbeli különbségek vannak. És az sem járható, hogy ezt kompenzáljuk - egyébként összegszerûen pontosan kijön átlagban, hogy ez 2-3 százalék járulékcsökkenést eredményez -, mert szeretném a statisztikát kiegészíteni azzal, hogy a legkisebb a betegállomány a közalkalmazotti és a köztisztviselõi körben. Tehát a kulcs csökkentése a költségvetést preferálja és nem a gazdálkodókat.
Tisztelt Ház! Itt szólhatnék még egy sor más kérdésrõl, de idõ hiányában nem teszem. Arról, hogy a költségvetésnél egyszer csökkentést akarnak a kiadásokban, de nem egészen világos, hogy ezt hogyan akarja: adócsökkentéssel, az illetékek visszahagyásával, az önkormányzatoknál hagyott hányad nagyobb részével? És azt sem tudom valójában, hogy 70 millióval több vagy 50 millióval kevesebb lesz a deficit a pótköltségvetésben.
Egyet tudok mondani: ha nem változtatunk sem prioritást, sem sorokat, ha nem rendezzük át a költségvetést, az, amit tavaly elfogadott a tisztelt Ház, tartható.
Elnök Úr! Tisztelt Ház! Törvényjavaslatok vitájánál a végszavazás elõtt fel szokták tenni a kérdést, hogy érez-e valaki inkoherenciát? Én attól tartok, ha most feltenné a tisztelt elnök úr ezt a kérdést, utalhatnánk ezt a kormányprogramot egy pár bizottsághoz, és nyugodtan elmehetnénk nyári szabadságra, mire azt a sok inkoherenciát, ami ezen a néhány száz oldalon elõfordul, fel tudnák oldani.
Meg kell mondanom, nagyon nehéz szívvel fejeztem be a kormányprogram olvasását, de Horn Gyula felhatalmazott és felbiztatott arra, hogy azért egy politikusnak illik egy kicsit humorizálni is. Nos, ha a humoros oldalát nézném, akkor azt kellene mondanom, az az érzésem, mintha a kormánykoalíció megsajnált volna minket azért, hogy úgy elvesztettük a választásokat, és olyan kormányprogramot terjesztett be, amitõl - az az érzésem - egy kicsit hamarabb leszünk népszerûbbek, mint szeretnénk.
Hozzá szeretném tenni, hogy legkésõbb 4 év múlva nagyon szeretnénk újra elnyerni a választók bizalmát. A választások során igen; de ilyen áron, amit ez a kormányprogram ró a társadalomra, nem kívánjuk a népszerûségünket növelni. Ezért a Demokrata Fórum nevében bejelentem, hogy a kormányprogramot a magunk részérõl nem tartjuk elfogadhatónak. (Taps az ellenzék soraiban.)