DR. FÜZESSY TIBOR, a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka: Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Amikor egy-két hónappal a választások elõtt elhangzottak az MSZP szórványos nyilatkozatai, amelyek szerint a KDNP-vel sem tartana elképzelhetetlennek egy választási koalíciót, az ötlet váratlan és látszólag meglepõ volta miatt kevesen szenteltek figyelmet neki. Néhányan a KDNP köreibõl azonban felfigyeltünk rá. Felfigyeltünk azért, mert áttanulmányoztuk az MSZP választási programját, a külön egyházpolitikai programját, és úgy találtuk, hogy azokban a sok eltérõ vonás mellett számos olyan pont van, amely - az alapvetõen eltérõ ideológiai kiindulás után - a praktikus megoldások és gyakorlati tennivalók terén a kereszténydemokratákkal azonos vagy közel azonos megoldásokat tartalmaz.
(11.10)
A két párt közeledése és találkozása elmaradt. Elmaradt azért, mert a mai magyar politikai valóságban a múltban gyökerezõ taszító elemek még erõsebben hatnak, mint az azonosságok és hasonlóságok. De mi, kereszténydemokraták, jól megjegyeztük az MSZP választási programjának azokat a részeit, amelyek hasonlóságot mutatnak a KDNP programjával. Meggyõzõdésem, hogy éppen ezek a programrészek eredményezték az MSZP választási sikerét. Megjegyeztük ezeket a pontokat, és élni fogunk azzal a lehetõséggel, hogy alkalomadtán részleteket idézzünk, s ha kell, fejére olvassuk ezeket a pontokat az MSZP-nek.
Nem kevés vajúdás után született meg az új kormánykoalíció, és annak elõttünk fekvõ kormányprogramja: két olyan párt kapcsolatának gyümölcse, amelyeket külön-külön igen nagyra becsülök, de ismerve a rendszerváltás idején, majd az elmúlt négy évben betöltött politikai magatartásukat, csak úgy tudnék jellemezni, hogy a "furcsa pár". Nem azért furcsa, mert a rendszerváltás évében, sõt az elmúlt parlamenti ciklus elsõ éveiben is a lehetõ legélesebben álltak szemben egymással, hanem azért, mert programjukban két olyan ideológiát, két olyan gazdasági, társadalmi rendszert kellett összegyúrniuk, amelyek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az ég a földhöz vagy a tûz a vízhez.
Szabó Iván képviselõ úr többször csodálkozott, hogy az elegyítés nyomán az SZDSZ magatartása, az SZDSZ programja szenvedett sérelmet. Én azon csodálkozom, hogy több helyen az elegyítés nyomán az MSZP programja szenvedett komoly sérelmeket. Mostanában sokszor hallom és olvasom, hogy a nép, a választók erre a koalícióra szavaztak, és ezért most a szoros és jól összehangolt együttmûködést várják tõle. Azt hiszem, hogy e mögött a jelszó mögött napjaink politikai életének egyik legjelentõsebb csúsztatása áll. Csúsztatás térben és idõben, mert hiszen hogyan szavazhattak volna a választók egy olyan koalícióra, amely a választás után köttetett, és amelyet a felek - megkötésének utolsó pillanatáig - mint akadályokkal és problémákkal gátolt bizonytalanságot tüntettek fel.
Számos választópolgárral találkoztam, akik az MSZP-re szavaztak, találkoztam olyanokkal, akik az SZDSZ-re szavaztak - de egyetleneggyel sem találkoztam, aki a koalícióra szavazott volna, amely akkor még csak kitervelõinek tudatában fogant meg. (Szórványos taps.) Sokan nem értik, sem itthon, sem külföldön - és bevallom, magam sem értem -, mi késztette az MSZP-t ennek a koalíciós megállapodásnak a megkötésére, ennek a megállapodásnak, amelyet én magamban - elnézést a történelmi gondolattársításért - paktum II- nek nevezek. (Szórványos taps.) Mint ahogy azt sem értettem, hogy miért kellett a '45-ös Kisgazdapártnak koalícióba lépnie és a '90-es MDF-nek a paktum I-et megkötnie azokkal az ellenfeleikkel, akiket a választáson fölényesen megvertek - vagy legalábbis elég fölényesen ahhoz, hogy egy demokratikus rendszerben egyedül vagy a hozzájuk közel álló szövetségesekkel nyugodtan kormányozhassanak. Igaz, 1945-ben nem volt szabad az ország, és 1990-ben sem teljesen. De 1994-ben, egy szabad országban és szilárd demokráciában mi késztethet egy 54 százalékos, nyugodt többséggel rendelkezõ, gyõztes pártot arra, hogy paktumra lépjen volt vetélytársával? Talán a túlbiztosítás igénye, amely azonban a tömegek szemében nem annyira bölcs óvatosságról, mint bizonytalanságról, önbizalom hiányáról tanúskodik?
Egy kétségtelen: a közelmúlt történelmében egyik paktum sem hozott jót a nagyobbik szerzõdõ fél számára. Megmondom: most a paktum II. kapcsán nem a nagyobbik felet féltem; igaz, nem is a kisebbiket - de féltem azokat a paktumon kívül rekedteket és az ország mögöttük álló egyharmados kisebbségét, amelynek szava, kívánságai, jogos igényei könnyen nem juthatnak el az eltúlzott hatalmi koncentráció fülébe, és amelynek feje felett ott lebeg majd a helyzetbõl folyamatosan adódó, napjainkban sokat emlegetett hatalmi arrogancia reális veszélye. És ha nem is féltem, de kissé sajnálom a nagyobbik szerzõdõ felet, mert feloldotta a sarkalatos nézeteit ebben a paktumban, és pontosan azokat, amelyekkel a választáson tömegeket nyert meg, és amelyek közül nem egy a Kereszténydemokrata Néppárt szavazóira sem volt hatástalan.
Miután úgy érzem, hogy a mai napon ebben az Országgyûlésben a humor hivatalosan is polgárjogot nyert, engedjék meg, hogy fiatal korom egy kedvenc olvasmányára, a háború utáni évek szatirikus napilapjára, a Szabad Szájra emlékeztessek. Ennek a lapnak közkedvelt figurája volt Brandy kapitány, a sokat tapasztalt - és a neve is mutatja, bölcsességét elsõsorban mibõl szerezte - öreg tengerész, akinek aranymondásai közszájon forogtak. Az egyik nagy hatású így hangzott: megjavulni egy nõ kedvéért annyi, mint lemondani azokról a tulajdonságokról, amelyekkel meghódítottuk. (Derültség. Szórványos taps a jobb oldalon.)
Tisztelt nagyobbik Koalíciós Partner! Ne vegye rossz néven, ha arra figyelmeztetem, hogy egy látszólag elõnyös frigy kedvéért lemondani azokról a tulajdonságokról, amelyekkel híveinket, sõt magát partnerünket is meghódítottuk, nem lehet hosszú távon elõnyös befektetés.
És most áttérek néhány példára, amelyeket frakciótársaim majd részletesebben kifejtenek.
Az Antall-kormány négy évvel ezelõtti programjának parlamenti vitáját olvasgatva megállapítottam, hogy a gazdasági program ellen a legsúlyosabb kifogás az akkori ellenzék részérõl a program megalapozatlannak vélt optimizmusát érte. A most elõterjesztett kormányprogram komor jövõképérõl akarva-akaratlanul Churchill háború kezdetén elhangzott ígérete jut eszembe: nem tudok mást ígérni, mint vért, erõfeszítést, könnyeket és verejtéket. Azt hiszem, az igazság valahol a kettõ között van. Az Antall-kormány programjának elõterjesztésekor a gazdaság jövõképe nem volt annyira ragyogó, most pedig nem annyira sötét, mint ahogy a kormányprogram megfesti. Félek attól, hogy egy gyakorlatilag igen hasonló gazdasági realitás taktikai, stratégiai megfontolásoktól befolyásolt eltérõ színezésérõl van szó. Míg az Antall- kormány talán úgy vélte, hogy az erõt sugárzó optimizmus és a jövõbe vetett hit arra is képes, hogy a gazdaság egyik hajtóerejévé váljék, a most alakuló kormány a mélypont állandó hangsúlyozásával kívánja elfogadhatóvá tenni kemény és húsbavágó pénzügyi, gazdasági intézkedéseit, bízva abban, hogy ezek az intézkedések utólag megbocsáttatnak, ha a gazdaság fellendülése az ígértnél hamarabb vagy nagyobb mértékben következik be.
(11.20)
Mi, kereszténydemokraták, õszintén kívánunk az új kormány számára gazdasági sikereket. Mert hisszük, hogy azok egyben az egész ország gazdasági felemelkedéséhez vezethetnek. De ha ezek a sikerek a gyors eredmény hajszolása érdekében csak az életszínvonal indokolatlan megnyirbálásával, az infláció növelésével, a tömegek szociális védelmének elhanyagolásával érhetõk el, úgy hiszem, készen állunk arra, hogy a magát szociál-liberálisnak valló koalíció antiszociális intézkedéseinek kemény szociális, vagy ha úgy tetszik, akár balról jövõ bírálói legyünk.
Az elmúlt kormányzati ciklus utolsó éveiben egyre szélesebb körben vált ismertté a kereszténydemokratáknak a privatizációs gyakorlat ellen erõsödõ kritikája. Az MSZP választási programját megismerve rokonszenvessé váltak elõttünk azok az elképzelések, amelyek tömör megfogalmazással akár a mi programunkba is behelyettesíthetõk lettek volna. Mint például: miközben elismerjük, hogy a privatiziáció fontos része a gazdaság átalakításának és egyik feltétele a gazdaság mûködésének, ugyanakkor nem tartjuk olyan csodaszernek, amely egyedüli eszköze annak, hogy a magyar gazdaság a mély recesszióból kilábaljon. Ehhez viszonyítva a koalíció programjában alaposan megnõtt a privatizáció szerepe és jelentõsége. Így hangzik: "A tulajdonosi szerkezet a magántulajdon túlsúlyát biztosító átalakulásnak és egyúttal a vállalati válságkezelésnek alapvetõ módszere az állami tulajdonban levõ társaságok privatizálása. Elõkészítését és lebonyolítását a versenyszférában gyorsan el kell végezni." Vagyis a privatizáció a gazdasági siker egyik és nem is legfontosabb eszközébõl és feltételébõl a legfontosabb eszközzé, alapvetõ módszerré, tehát mégis csak csodaszerré vált.
A választási program szerint az ezredfordulóig jutottunk volna el oda, hogy a magántulajdon aránya elérhette volna a 60-65 százalékot, és utána is tartósan fennmaradt volna egy jelentõs volumenû és befolyású állami szektor.
A kormányprogramban viszont világosan rajzolódik ki a privatiziáció felgyorsításának célja és átfogó, az állami vagyon egészére kiterjedõ jellege, amelyet az új privatizációs törvényben kidolgozandó eszközök és módszerek egész sora hivatott gyorsítani. Torgyán József képviselõtársam ezt olyan meggyõzõ képpel és színekkel ecsetelte, hogy e téren többet mondani úgy sem tudnék.
Mi, kereszténydemokraták az MSZMP (Sic! - Moraj a bal oldalon.) mezõgazdasági választási programjában sarkalatos tételként érzékeltük a földmûvelõk és az élethivatásszerûen mezõgazdasági termeléssel foglalkozók preferálását, a szövetkezetbarát agrárpolitikát és a külföldiek termelõföld- tulajdon szerzésének elismerése mellett e lehetõség elhalasztását a reális földárak kialakításáig.
A kormányprogramban már a szektorsemlegesség van elõtérbe helyezve, s a kormányprogram egyaránt kívánja elõsegíteni a szövetkezeti gazdaságok stabilizálását, a középparaszti gazdasági modellek és a nagyfarmok kialakítását. A külföldiek ingatlanszerzésének tilalma eltûnik a kormányprogramból. Sõt, mintha az vált volna igazán kedves mezõgazdává, aki mindegy, hogy honnan jön, de sok pénzt hoz, sok földet vesz és sokat fektet bele. Ez az új fordulat és új preferencia legalábbis elgondolkodtató. És elgondolkodtató azok számára, akik emlékeznek még arra, hogy ötven évvel ezelõtt szociáldemokraták, kommunisták, kisgazdák, parasztpártiak és velük együtt a volt KALOT-fiatalok is teljes egyetértésben adták ki a jelszót, hogy azé a föld, aki megmûveli.
Ami a kormány kulturális programját illeti, többszöri átolvasás után sem sikerült megtalálnom benne az MSZP választási programjának három, a kereszténydemokrata füleknek is rendkívül rokonszenvesen csengõ vezéreszméjét. Ezek a következõk voltak: a nemzet, a demokrácia és a társadalmi szolidaritás. Egy mondatot idéznék, amelynek kapcsán sajnálom, hogy ezt a mondatot nem a KDNP programja találta ki. "Az szolgálja legjobban a magyarságot, aki azt akarja, hogy a nemzet kultúrája minél sokszínûbb és gazdagabb legyen."
De miért kellett ezeket az alapelveket a kormányprogramból kifelejteni? És miért hiányzanak azok a gyakorlati teendõk is, amelyek legalább utalnának arra, hogy az alapelvek nem kerültek mellõzésre? S ugyanakkor miért hemzsegnek az egyébként is meglehetõsen rövidre szabott kulturális programban az üzleti élet olyan kifejezései, mint a kulturális vállalkozások, a fogyasztói szuverenitás, a kulturális piac biztosítása, a haszonelvû szervezetek és a piaci szempontok?
Sajnos a kulturális program fenyegetõ irányváltásra enged következtetni; a speciális kezelési szempontok helyett a kommerciális szempontok térhódítására a kultúrában.
A kormányprogram sajnálatos bõvülését érezzük viszont a Lelkiismereti és vallásszabadság és az egyházak címû fejezetben az MSZP választási programjához viszonyítva. Az MSZP választási programja úgy, ahogy volt, pártunk, de legjobb tudomásom szerint az egyházak számára is megnyugtatónak tûnt. Megígérte az egyházi ingatlanokról szóló törvény fenntartását, az ingatlanok visszaadását - e folyamat meggyorsítása mellett -, a jelenlegi költségvetési rendszer fenntartását, sõt annak egy automatizmus beiktatásával történõ javítását is.
A kormányprogram ezekhez viszonyított bõvítései nyugtalanító elemeket tartalmaznak. Különösen, ha azokból az újítások mögötti hátsó gondolatokra próbálunk következtetni.
A kormányprogram revidiálni akarja az egyházi ingatlanokról szóló törvényt, a tábori lelkészek mûködésének szabályozásáról szóló szabályokat, legalábbis korlátozott körben nyilvánosságra akarja hozni az egyházak és a volt egyházügyi hivatal iratanyagát. S ami a legzavaróbbnak tûnõ találmány: revidiálni akarja a költségvetési támogatás egyházak közötti megoszlását, az eddigi egyházak nagysága és híveinek száma szerinti megosztás helyett egy népszavazásra vagy még inkább közvéleménykutatásra emlékeztetõ módszerrel.
A Közjog, jog és közbiztonság címû fejezet számos érdekes gondolat elindítására alkalmas. E gondolatok forrása az a tényleges helyzet, hogy a kormánykoalícíó a kétharmadot bõven meghaladó, kényelmes parlamenti többségre tett szert. Ez a körülmény lehetõvé teszi számára, hogy a törvényhozás területén abszolut hatalomra tegyen szert és az ország valamennyi törvényét a saját képére és hasonlatosságára alakítsa.
(11.30)
A kormánykoalíció etikus része egyelõre érzékeli, hogy ez a páratlan mértékû hatalomkoncentráció sem jogosítja fel az abszolutista hatalomgyakorlásra és a kisebbségi álláspontok semmibevételére. Ezért több jogalkotás kapcsán megígérte, hogy az ellenzéki pártokkal való konszenzus kialakítására törekszik. Az eddigi jelek azonban ezt a törekvést nem mindenben támasztják alá.
A kormányprogram célul tûzi ki egyebek közt az alkotmányról, az Alkotmánybíróságról szóló törvény, az országgyûlési képviselõk választásáról szóló törvény módosítását. E törvényekkel kapcsolatban arra szeretnék emlékeztetni, hogy ezeknek a törvényeknek alapvetõ vonásait, sõt, nem egy esetben tételes szövegét is olyan széles körû nemzeti konszenzus hozta létre, amilyenre nemigen adódott példa a magyar történelemben. Ezek a törvények az ellenzéki kerekasztal, a volt MSZMP és az úgynevezett harmadik oldal szervezeteinek hosszan tartó, verítékes és türelmes tárgyalásai során alakultak ki, és bennük valóban a legszélesebb népakarat testesül meg.
E törvények megváltoztatásához a fennálló jog szerint elegendõ a kétharmados többség - de etikailag nem. Az egész ország számára meggyõzõ és megnyugtató megváltoztatásukhoz olyan közakarat kell, mint amely azokat létrehozta.
A kormánykoalíciónak szerény véleményem szerint azt is figyelembe kell vennie, hogy az alkotmány és a választási törvény sajátossága folytán a parlamenti erõviszonyok nem tükrözik teljes hûséggel a szavazópolgárok megoldását. A törvények teljes értékû jogosítványt adnak a kormány számára a szilárd és kiegyensúlyozott kormányzáshoz, de korántsem az abszolút uralkodáshoz és az ország teljes gazdasági, társadalmi, alkotmányos rendjének alapvetõ megváltoztatásához.
Tisztelt Országgyûlés! Az elmondottakat összegezve a kormányprogramról azt mondhatom, hogy volt jobb. És itt nem az elõzõ kormány programjára gondolok, hanem arra, hogy az MSZP és az SZDSZ választási programja is külön-külön jobb volt. Az elegyítés furcsa, helyenként illogikus, ellentmondásos képzõdményeket és megoldásokat hozott létre. A kereszténydemokratákhoz az eredeti MSZP program állt közelebb.
Nem tudom elhallgatni azt a fülemben visszhangzó versikét, amellyel az én korosztályom annak idején az iskolában Arkhimédesz törvényét magolta: Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Az MSZP programjába belemártott kormányprogram pontosan annyit vesztett súlyából, amennyit az MSZP programjából kiszorított - a kereszténydemokraták sajnálatára. Köszönöm. (Taps.)