POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Tegnap az oktatási bizottság valóban megtárgyalta ezt a rövidke törvényt. Bretter Zoltán idézett, bár nem egészen pontosan, õ azt mondta, hogy maradt elég szamárság ebben a törvényben, sajnos azon túl is, amit az 1. §, a törvénymódosítás l. paragrafusa kivesz. Egy mûfaji kérdést el kell dönteni, hogy csak a tanévkezdéshez szolgáló legszükségesebb módosítást, azaz a tandíj elhalasztását kívánja-e kezdeményezni a kormány, vagy belevág a törvény csiszolásába, javítgatásába is. Itt egy hibrid született: elkezdte ezt is, és ezt a nagyon fontos, a miniszter úr által említett tartalmi kérdést is elõvette. Nagyon sok olyan apró csacsiság maradt ebben a törvényben, ami ma már a gyakorlat által bizonyítottan nem mûködik. Csak néhány példát: a hallgatói jogállás rendezetlensége vagy az intézményvezetõk, ciklusok számának tisztázatlansága is bekerülhetett volna ebbe az elsõ csokorba. Mégsem került, és bizonyos fokig ez helyeselhetõ, hiszen nem volt, nem folytatott le a kormányzat egyeztetéseket a szféra érintett szervezeteivel. Ugyanakkor más, úgymond apró javítások mégiscsak bekerültek mindenféle egyeztetés nélkül. Ez egy stílusbeli törés, el kell dönteni, hogy mit akar a kormány, csak a tanév indításához szükséges módosítást, vagy pedig belefog a javítgatásba is. Nem döntötte el, vegyük ezt most tudomásul.
Vegyes érzelmekkel vettem én legalábbis kézbe ezt a rövidke törvényódosítást, hiszen már-már úgy nézett ki, hogy a mostani kormányzat is követi az elõzõ példáját, mely szerint minden szeptemberben vagy az õsszel együtt beköszönt a hallgatói tiltakozások korszaka is, és az Antall-kormány tandíjötletének négyéves évfordulóját a hallgatók megint csak a Szalay utcában ünnepelhetik meg, különösen azután, hogy a minisztérium egyik jeles hivatalnoka augusztus utolsó napjaiban elnyilatkozta magát, hogy hol, kinek és mennyit kell majd fizetnie, nem kismértékben borzolva így a hallgatók és szüleik kedélyállapotát a tanév elején. Ezek hibák. Vigyázni kell erre.
Már négy évre tekint vissza a tandíj legújabbkori története, de azért alapvetõ kérdésekkel még most sem vagyunk tisztában, és éppen ezért a Fidesz képviselõcsoportja támogatta ennek a halasztó törvénynek a sürgõs, sõt azonnali beterjesztését, és elõre megmondom, támogatni fogjuk magát a javaslatot is, noha igen komoly fenntartásaink vannak ezzel szemben.
Csak néhány kérdés, hogy mit nem tisztáztak eddig az arra hivatottak: ki fizet tandíjat, kinek kell hogy tandíjat fizessen, mikor fizeti a tandíjat, egyáltalán miért fizet valaki tandíjat, és mennyit fizet? Ugye, ma már körülbelül 100-120 ezer hallgató van a felsõoktatásban, szüleikkel együtt ez egy igen jelentõs kör ahhoz, hogy ezt a néhány, nem kis jelentõségû kérdést ideje lenne tisztázni. Nem akarom ezt megtenni most, hiszen nem is ez a törvénymódosítás célja, csak az ügy nehézségére szeretném fölhívni a figyelmet.
Az elsõ pont az lehetne, hogy miért kell tandíjat fizetni. Nyilván nem a képzési költségeket kell megfizettetni a hallgatókkal, hiszen ez átlagosan 300 ezer forinttól egymillió forintig terjed, sõt van olyan képzési költség, melynek az éves díja egymillió forint fölött van. A hallgatói díjak, tandíjak értelemszerûen nem érhetik el ennek a töredékét sem.
Közkeletû indoklás, hogy azért kell tandíjat fizetni, hogy a hallgató megrendelõi szerepbe kerülhessen. Azonban nemigen vehetjük ezt komolyan, hogyha látjuk, hogy egy intézmény éves költségvetésében a tandíjbevétel alig érheti el körülbelül a 3 százalékot, vagy 5 százalékot. Miközben bármelyik egyetem vagy fõiskola egy jó lobbymunkával vagy helyzetének sanyarúra festésével ennek a többszörösét szerezheti meg. Tehát nem igazán komoly, nem igazán elhihetõ ok, hogy azért kell a tandíjat bevezetni, hogy megrendelõi szerepbe kerüljön.
Én egyetlenegy okot látok csak, hogy miért szükséges a tandíj bevezetése. Annak a ténynek a tisztázása, hogy az, aki részt vesz felsõoktatási tanulmányokban, közvetlenül több hasznot szerez mint az, aki nem vesz részt felsõoktatási tanulmányokban, és csak adójával támogatja azt. Annak is van ugyan közvetett haszna, de közvetlenül nincs. Ennek a különbségnek hosszú távon meg kell jelennie valamilyen módon a finanszírozásban.
Másik, igencsak bonyolult és még elõttünk álló munka annak a tisztázása, hogy ki fizet tandíjat. Szerencsére az utóbbi években eléggé sokszínûvé vált az egyetemek, fõiskolák világa. Egyetlenegy példát hadd ragadjak ki: vajon fizetnie kell azoknak a doktorandus hallgatóknak, akiknek a mai helyzet szerint kötelessége úgymond ingyen dolgozni a fõiskolákon vagy egyetemeken, ily módon az intézmény szemszögébõl ingyen munkával tartozik az egyetemnek vagy a fõiskolának. Õ vajon fizet-e tandíjat vagy sem, miközben ugyanakkor munkavállaló is ezen a területen.
A harmadik, nem kis jelentõségû kérdés, hogy ki kapja a tandíjat, kinek kell ezt fizetni. Az egyetemek és fõiskolák már ma is félnek attól, és erre jó okuk van, hogy a központi költségvetés majd úgymond "kompenzálni" fogja az õ tandíjbevételüket, hiszen ez történt már elõre a '94-es költségvetésben, amikor is nem 500, hanem 600 millió forintot tervezett be a '94-es költségvetés az egyetemeknél, a fõiskoláknál tandíjbevételként. Hogy közben emelkedtek a hallgatói létszámok, ez ma már 800 millió forint, ami hiányként jelenik meg az intézményekben. Ugyanakkor nincs értelme központosítani, tehát mondjuk a minisztérium szintjére hozni a tandíjak befizetését, hiszen akkor oda, úgymond, a negrendelõi szerep.
Nem lényegtelen az sem, hogy mikor kell a tandíjat fizetni. Nem azért, mint hogyha aktuális lenne, hiszen épp most halasztjuk el a tandíjat, hanem abban a tekintetben, hogy vajon az év elején egy összegben, vagy pedig elhúzva, havonként kell, mondjuk, ezt terítve fizetni.
A végére marad a csattanó, hogy mennyit kell fizetnie a hallgatónak, differenciált legyen-e vagy sem, a tanulmányi eredménytõl vagy a szociális helyzettõl függõ a tandíj megítélése?
(10.40)
Ez egy annyira bonyolult kérdés, hogy egyetlen példával világítanám meg. Ahhoz, hogy valaki öt év alatt elvégezhesse az egyetemet, heti 25 órát kell hallgatnia. Mennyit fizet az vajon, aki 30 órát hallgat, és mennyit az, aki heti 10 órát kell hallgasson? Logikusnak tûnne az, ha azt mondjuk, hogy az elõzõ háromszor annyit, mint a második.
Ugyanakkor ez logikátlan, hiszen a költségvetés szempontjából az a hallgató a jobb hallgató, aki gyorsabban végzi el az egyetemet, hiszen hatékonyabban dolgozik. Ily módon a közösségnek kevesebbe kerül. Mégis õt büntetnénk magasabb tandíjjal, szemben azzal, aki hosszabb ideig, mondjuk kilenc-tíz évig ül az egyetem vagy a fõiskola padjaiban. Lassúbb haladásával az országnak, a közösségnek jóval nagyobb tehervállalást jelent. Ezt is el kell dönteni.
A fentiekbõl látszik, hogy azzal a rövidke mondattal, amely most a törvénymódosításban szerepel, a Fidesz képviselõcsoportja egyet tud érteni. Mégis azt gondoljuk, hogy ebben a törvényben annak kell szerepelnie, hogy a tandíj mellett a hallgatói jogállást kell precízen meghatározni, az ösztöndíjak és egyéb szociális juttatások rendjét is pontosan meg kell határozni.
A végére két utolsó kérdés: ez a bizonyos kompenzáció vagy amit folyton emlegetnek a tárca képviselõi, a hallgatói hitel. Már-már ilyen varázspálca- szerûen, ha a tandíj elõkerül, akkor mindig a másik oldalra odakerül a hallgatói hitelrendszer.
Sajnos azonban ennél sokkal többet még nem mondott senki, sem az elõzõ, sem a mostani mûvelõdési tárca keretei között. Ez egy ellenzéki politikusnak még megbocsátható, de egy államapparátust vezetõ tárca képviselõjének már kevésbé.
Nézzük ezt a hitelt. Ha a hallgatók nyolcvan százalékának mondjuk átlagosan ötvenezer forintos hitelt akarunk adni, akkor ez körülbelül ötmilliárd forintba kerül. Ötmillió adófizetõvel számolva ez évente ezer forintos adónövekedést, adóemelést jelentene. Igen komoly kérdésrõl van tehát szó.
Nem hiszem, hogy a banki tõke azért állna sorba, hogy a majdani magas közalkalmazotti fizetésért elõre hitelt nyújtson mondjuk annak, aki óvónõvé vagy tanítónõvé akarja magát képeztetni. Tehát mindenképpen ide kell vonnunk a központi költségvetés hitelgaranciáját vagy támogatását.
A hallgatót sem kell különösebben irigyelnünk, ha ezt a hitelt nézzük. Ha valaki felvette ezt a bizonyos éves hitelt vagy hozzájutott, oly méltányos bankot vagy parlamentet talált, hogy ezt a hitellehetõséget megkapta, akkor - 25 százalékos kamattal számolva - öt év alatt 410 ezer forint gyûlik össze a számláján. Ezt körülbelül kilenc év alatt fizetheti vissza valaki akkor, ha mondjuk az adóbevallásával egyidejûleg minden évben 120 ezer forintot fölad a postán. Ez körülbelül a fele a mostani E-1-es, tehát igen magas közalkalmazotti fizetésnek. Nem hiszem, hogy vállalható ez a rendszer.
Tehát a hitelkonstrukció emlegethetõ varázspálcaként, de semmilyen realitását nem látjuk ma még. Éppen ezért azt gondoljuk, hogy a hitel önmagában nem hoz majd megoldást és nem jelentheti azt a kompenzációt, amit itt sok képviselõtársam tegnap a parlament oktatási bizottságának vitáján is említett.
Összefoglalva: mi a mi javaslatunk? A megrendelõi szerepet nem a tandíjban kell érvényesíteni, hanem a kreditrendszerben. A nagyobb teljesítményt, a jobb tanulmányi eredményt nem a tandíjjal kell elérni, hanem a hallgatói támogatások rendjével. A gyorsabb haladást és a méltányosságot szolgálhatja egy igen korlátozott mértékû tandíj alkalmazása. A kiugró szociális különbségeket pedig a rendszeres vagy rendkívüli szociális támogatások rendjével kell kompenzálni.
Ez a négy technika, ez a négy eszköz együttesen rendezheti ezt a kérdést, de külön a tandíjat nem tartjuk erre alkalmasnak. Éppen ezért majd ennek a bizonyos törvénynek a vitájában, amelyrõl most a törvénymódosítás rendelkezik, ezt részletesen ki fogjuk fejteni és ajánlani fogjuk.
Egyetlenegy kérdés maradt csak hátra: elõttünk van a Házszabály vitája. A Házszabálynak egy igen új és igen érdekes rendelkezése, amely szerint a módosító javaslatok indokolásában fel kell majd tüntetni a javaslat költségvetési vonzatát és annak társadalmi hatását is.
A becsület vagy a lovagiasság szabálya úgy kívánja - ezt a kormánytöbbség, sõt hat párt terjeszti elõ konszenzussal -, hogy már most is alkalmazzuk ezt. Éppen ezért hiányoltam mind az írásbeli elõterjesztésben, mind a szóbeli elõterjesztésben ennek a javaslatnak a költségvetési vonzatát. Erre utalt ugyan a miniszter úr, Fodor Gábor, de ez félek, nem fogja megnyugtatni azokat a fõiskolai vagy egyetemi vezetõket, akiknél ez ma már hiányként jelenik meg. Nyolcszázmillió forintot valahonnan elõ kell teremteni a fõiskolai vagy az egyetemi szférában.
Nem teoretikus kérdés ez, hanem húsba vágó, nem jövõbeni, hanem mai. Ez az egyetlen utolsó fájó pont ebben a törvényjavaslatban. Erre választ kell adni. Magyarán: utalni kell az indokolásban, az elõterjesztésben.
Várom tehát, hogy ez majd megtörténjék. Ha nem most, akkor annyit azért még kibírunk, a pótköltségvetés vitájában.
Köszönöm a figyelmüket! (Taps.)