DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Házszabály- tervezetünk erényeit már sokan és sokféleképp ecsetelték az eddigi vitában. Szíves engedelmükkel ezért nem ezekrõl - jóllehet, a kétségtelen pozitívumokat én is elismerem -, hanem a negatívumokról fogok beszélni, amelyeket álláspontom szerint feltétlen helyes volna kiszûrni, pozitív elemek beépítésével lecserélni, és jó lenne, csak javára válna a határozatnak, ha ezek - tudniillik a negatívumok - a végleges szövegbõl is kimaradnának.
Képviselõt - így országgyûlési képviselõt is - általában azért választanak az emberek, hogy legyen, aki képviseli érdekeiket, dolgaikban eljár, segíti, támogatja õket, érdekükben fellép - röviden: aki szószólójuk, pártfogójuk. Ez általános elvárás. Nem tudom, illetve pontosan tudom, mit szólnának a választók, ha tudomásukra jutna, hogy minderrõl egyetlen szó sem esik a tervezet II. rész I. fejezet 13. §-ában, amely a képviselõk jogait és kötelességeit definiálja. Senkit sem akarok megbántani, de nem utal túlságosan fejlett szociális érzékre, se demokratikus érzületre, se bölcsességre, hogy mindez a tervezetben hangot sem kap - nemhogy részletesebb kifejtéshez jutna. Mert bár mindezt bele lehet magyarázni abba a formulába, hogy a képviselõk tevékenységüket a köz érdekében végzik, ez azért mégsem egészen az, amit a közvélemény vár.
Tisztában vagyok azzal, hogy a képviselõ nem ügyvéd, ám a társadalom igényei szerint mégis valami hasonlónak kellene lennie. És ha mindez - ismétlem - társadalmi elvárás és igény, nem hinném, hogy bölcs dolog volna ettõl eltekinteni, nemlétezõnek venni. Ne tessék kifakadásnak tekinteni, ha a kisember fejével gondolkodva felteszem a kérdést: miféle demokrácia az, ahol a képviselõnek nem elsõ számú jogosítványa és kötelessége, hogy a választók érdekeit képviselje, miközben tevékenységét a köz érdekében fejti ki?
A II. fejezet 15. § (1) bekezdése így kezdõdik: képviselõcsoportot legalább 15 képviselõ alakíthat. Ne tessék rossz néven venni, de ezzel a rendelkezéssel sem tudok egyetérteni. Az elõzõ Házszabálynak azt a rendelkezését, amely ugyanezt a jogosítványt 10 képviselõ számára biztosította, nem indokolt megváltoztatni, mert sokkal demokratikusabb, amennyiben differenciáltabb szervezõdést tesz lehetõvé. Ha 10 képviselõnek van egybehangzó véleménye az ország dolgairól és a politikai eseményekrõl - és ezt külön szervezeti keretben kívánja szolgálni, és így befolyásolni a dolgok menetét -, annak elégséges indoknak kell lennie ahhoz, hogy önálló képviselõcsoportot alakíthassanak, legalább annyira, mintha 15 esetében volna errõl szó.
Jóllehet egyetértek a takarékosságot célzó intézkedésekkel, mégsem tudom elfogadni a III. rész I. fejezet 19. § (3) bekezdésében megfogalmazott rendelkezést. A takarékosság ugyanis nem mehet a munka rovására! Az indítványokkal minden képviselõnek tisztában kell lennie. A kikézbesített jegyzékbõl ugyanis nem tûnhet ki minden esetben pontosan, mi az indítvány tartalma. Másfelõl az sem várható el, hogy minden alkalommal a frakcióvezetõnél elõszobázzanak a képviselõk. Ugyancsak hiányolom: miért nem kötelessége a Ház elnökének megküldeni az indítványok vonatkozó sorozatát az egyes minisztériumoknak? Ez is egyengethetné az útját, hogy megvalósuljon végre a parlamentnek felelõs kormány elve, mert eddig jobbára csak a kormánynak felelõs parlamentrõl szerezhettünk életre szóló élményeket, kitörölhetetlen benyomásokat. Nem hiszem, hogy akadna, aki mindezt prolongálni, folytatni akarná.
Az állandó bizottságok hatáskörével foglalkozó III. rész III. fejezet 29. § (3) bekezdése szerint - idézem: - "Minden állandó bizottságnak létre kell hoznia egy albizottságot, amely a bizottság hatáskörébe tartozó törvények végrehajtását, társadalmi és gazdasági hatását figyelemmel kíséri." Amit e bekezdésben megfogalmaznak, az ítéletem szerint sokkal inkább kormányfeladat. Illuzórikus azt hinni, hogy a plenáris és bizottsági ülések tömkelegében agyonhajszolt, a választók és párthívek ezernyi gondjával és kérésével terhelt és ostromolt képviselõk meg tudnak birkózni a feladattal, amely állandó készenlétet, folyamatos beszámoltatásokat és utánjárást igényel.
A Házszabály az egyes tárcák vezetõinek éves bizottsági meghallgatását írja elõ. Szerintem ez lehet a legjobb alkalom, hogy a bizottságok meggyõzõdhessenek arról, mi valósult meg és milyen mértékben mentek át az általa gondozott jogszabályok a mindennapi életbe. Egy olyan országban, ahol oly nagy hagyományai vannak a parlamentarizmusnak, ahol alapjában már a XV. század derekán megfogalmazták a Szent Korona-tant, nehezen veszi be az ember a IV. rész I. fejezet 45. § (5) bekezdésének azon rendelkezését, amely szerint a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság elnöke és a Legfelsõbb Bíróság elnöke nem kötelezhetõ az Országgyûlésen való megjelenésre. Mindez még akkor is elfogadhatatlan lenne, ha az említett méltóságokat közvetlenül a nép választotta volna. Így azonban, hogy a parlamenttõl kapták méltóságukat, teljesen indokolatlan és elfogadhatatlan jogfeladás ez a rendelkezés. De ha ez mégis így van, fel kell tennem: ki, milyen intézmény képviseli ebben az országban a népszuverenitást, ha nem az Országgyûlés?
(16.30)
Mások is szóvá tették már, és hitem szerint én sem mehetek el szó nélkül az 51. § (1) bekezdése mellett, amely a frakcióvezetõk kizárólagos vagy csaknem kizárólagos privilégiumává akarja tenni a napirend elõtti felszólalást. E rendelkezést olvasva is sajnálattal veszem tudomásul, hogy vannak, akik máig se tudtak kikecmeregni a megelõzõ 40 év szociálfeudalizmusából, ahol funkció, beosztás és rang nélkül nem volt ember az ember. Eszerint ugyanis mutatis mutandis a frakcióvezetõnél kezdõdik és végzõdik az igazi képviselõ.
Én a magam részérõl, ellentétben az idézett felfogással, becsülöm annyira a szabadon választott magyar parlament minden tagját, hogy protestáljak az ilyen típusú megkülönböztetések ellen, még akkor is, ha mindezt az ésszerûsítés sztanioljába csomagolva akarják is beadni. Hiszen ha mindent e szerint a logika szerint értékelünk, rövidesen oda lyukadunk ki, hogy a leggyorsabban dolgozó parlament az egypárti parlament, mert ott már mindent jó elõre eldönt egy szûk csoport, mondjuk, a politbüro. Ehhez pedig nem járulhatunk hozzá - Ugocsa non coronat. Ha valamely ügy valóban országos jelentõségû, és halaszthatatlanul az ország közvéleménye elé kell vinni, akkor egyetlen képviselõtõl sem vonható meg a jog, hogy az általa észlelteket a televízió nyilvánosságát igénybe véve ossza meg az egész ország népével. És ha erre csak az ülés elején van módja, hát akkor!
Illogikusnak tûnik számomra az 59. § (3) bekezdése, amely az országgyûlési vita lezárását illetõen a következõket mondja - idézem -: "Ha az Országgyûlés a vitát lezárta, képviselõcsoportonként egy-egy képviselõ és az elsõként szólásra jelentkezett független képviselõ, valamint a kijelölt bizottság elnöke, elõadója legfeljebb 5 percben még felszólalhat." Ha cinikus lennék és csúfolódni volna kedvem, itt tenném fel a kérdést: agyával gondolkodik-e az ember? Hát hogy lehet lezártnak tekinteni azt a vitát, ahol az állítólagos lezárása után még legalább fél órán át folyhat a szó ugyanarról? Csak egyes operákban divat, hogy az áldozatok még jó hosszan énekelnek, miután megkapták a halálos döfést, de ott is csak a haldoklók - a halottak már nem. Helyesebb lenne tehát a parlamentben is, ha az elnök a vita lezárása elõtt adna lehetõséget még egy utolsó körre, ha erre egyáltalán van igény, hogy végre mindenki kibeszélhesse magát.
A bizottsági ülések rendjének szabályozásában is érzek némi bürokratizmust, legalábbis arra való hajlandóságot. A 75. § (1) bekezdése szerint - idézem -: "A bizottság a napirendjét a bizottság elnökének a bizottság tagjaihoz elõzetesen írásban benyújtott javaslata alapján a bizottsági ülés megnyitása után maga állapítja meg. Az ülést megelõzõen a bizottság bármely tagja írásban további napirendi javaslatot juttathat el az elnökhöz, amelyet az elnök köteles a bizottsági ülést megelõzõen a bizottság többi tagjához eljuttatni."
Szerintünk a bizottságok jelentik azt a fórumot, ahol a lehetõ leggyorsabban reagálhatnak a képviselõk az eseményekre, és ahol a leggyorsabban tájékozódhatnak az ellenérdekû felek álláspontjáról. Kár lenne tehát megszorítani a napirend összeállítását. Feltétlenül lehetõséget kell adni a spontán napirendek beiktatására, méghozzá a szakasz (2) bekezdésében megkívánt kétharmados egyetértés nélkül. Az egyszerû többség is épp elegendõ biztosíték a felelõtlen, meggondolatlan felvetések kiszûrésére.
A 114. § (3) bekezdése alapján - ismét csak idézem -: "Az interpellációkat benyújtásuk idõrendjében kell napirendre tûzni. Valamennyi képviselõcsoport számára lehetõvé kell tenni, hogy legalább egy, általa benyújtott interpelláció tárgyalására sor kerüljön." Errõl egyszerûen csak azt mondhatom: alig kivihetõ. Aki végigküzdötte az elõzõ ciklust, jól tudja, erre az esetre is igaz, hogy nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, ennek is, meg annak is eleget tenni.
Ami pedig az interpellációk idõkeretét illeti, biztosan állíthatom: nem elegendõ a normális kormányzat-képviselõ, kormányzat-ellenzék párbeszéd megvalósítására. Ha valamin, elsõsorban ezen kellene változtatni, mert ez igen fontos volna.
A 118. §-ban szabályozott azonnali kérdések és válaszok órája kapcsán szeretném tisztelettel megkérdezni: miféle azonnali válasz az, ha a kérdéseket már az ülésnap megnyitása elõtt egy órával kell beadni?
Engedjék meg végül, hogy csatlakozzam Salamon képviselõ úrhoz, és az eskü ügyét én is szóba hozzam. Nem tagadom, a jelenlegi eskü ellen nekem alapvetõ kifogásaim vannak. Lehet, hogy egyszer még részletesen is kifejtem. Egyelõre csak annyit: az egészen rajta van a pártállamiság hamva-bája, egyoldalú állampatrióta szemlélete. Jól emlékszünk még a Kádár-korszakra, amikor az óvodától az egyetemig sulykolták, hogy "hazánk a Magyar Népköztársaság". Ma diszkréten csak Magyar Köztársaságot mondunk, holott minden józanul gondolkodó ember számára világos lehet, hogy a "haza" fogalma Közép- és Kelet-Európa soknemzetiségû tájain sohasem volt mindig nehézség nélkül meghatározható, Trianon és Párizs óta pedig ország, haza, államterület nem vágnak egybe, nem azonosíthatók automatikusan. A lojalitások sorában így elõbbrevalónak és hangsúlyozandóbbnak látszik a nemzeti hûség, melynek fogalmát tudomásom szerint Széchenyi vezette be, mindenesetre mûveiben gyakran használja.
Az alkotmány és a sarkalatos törvények megtartását, illetve az arra tett fogadalmat természetesen én is helyeslem. De ha elgondolkozunk, magunktól is belátjuk, hogy életünket legalább oly mértékben, sõt a törvényeket túlhaladóan határozzák meg a jó és helyes szokások, a hagyományok. Ezért újra beiktatandónak tartanám az esküszövegbe a helyes és jó szokásokat, ahogy a régi magyar gyakorlat szerint is volt. Ha egyszer akadna egy szabad félóránk, megérné, hogy végre ezt is megbeszéljük és rendbe tegyük.
Köszönöm. (Taps.)