DR. SEMJÉN ZSOLT (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A Kereszténydemokrata Néppárt szónokaként szükségesnek látjuk alapvetõ elveink kifejtését, hiszen politikánkat ezek alapozzák és határozzák meg.
Minden politikai programot és politikai cselekvést a mögötte álló emberkép határoz meg, még akkor is, ha ezeket megfogalmazzák és deklarálják, és akkor is, ha nem. Ha az emberrõl való felfogás egyoldalú, akkor a politikai gyakorlat is torz lesz. Az ember teljességére irányuló felfogásunk három pilléren nyugszik. Ezek: a személy feltétlen méltóságának elve, a szolidaritás elve és a szubszidiaritás, vagyis a kisegítés elve. A természetjogban gyökerezõ elvekrõl van szó, amely közvetlenül az ember természetébõl fakad. Az alaphoz, azaz az ember méltóságához bensõségesen kötõdik a szolidaritás és a kisegítés elve.
Az elsõ erejénél fogva az embernek társaival együtt hozzá kell járulnia minden szinten a társadalom közjavához. Ezzel a keresztény-keresztyén tanítás ellentmond mindenfajta társadalmi és politikai individualizmusnak.
A másik erejénél fogva sem az állam, sem bármilyen más közösség nem helyettesítheti az egyének és a közbülsõ szervezetek kezdeményezését és felelõsségét azon a területen, ahol ezek tevékenykedni tudnak, és nem rombolhatja le a szabadságuk számára szükséges teret. Ezzel a kereszténység társadalmi tanítása ellentmond mindenfajta kollektivizmusnak.
Az önkormányzati törvénnyel kapcsolatban a szubszidiaritás elve kerül elõtérbe. Ez az az elv, amely Arisztotelésztõl ered és Aquinói Szent Tamás filozófiájában bontakozik ki teljességében, korunkra vonatkoztatva pedig a Quadragesimo Anno... címû enciklika, mely gondolat áthatja egész nyugati kultúránkat.
Itt tehát nem íróasztaloknál kiagyalt spekulációkról van szó, hanem bölcseletileg megalapozott és történetileg bevált princípiumokról.
(11.20)
A szubszidiaritás elve azt jelenti, hogy a szervezeti hierarchiában magasabb egység csak akkor vállalhatja magára az alsóbb egységek funkcióit, ha azok azt nem tudják ellátni. Mindazonáltal a hierarchiában magasabban álló egységnek kötelessége, hogy a hierarchiában alatta állónak segítséget nyújtson azon feladatok megoldásában, amelyeket az önállóan nem képes végrehajtani.
A Quadrogesimo Anno szavaival élve: bizonyosan igaz és a történelem által is igazolt, hogy a körülmények változása folytán sok olyan feladat merülhet fel, amelyet csak nagyobb szervezõdések képesek ellátni akkor is, ha ezt korábban kisközösségek tették. Viszont mindenképpen ragaszkodni kell a társadalomfilozófiához tartozó nagyon fontos elvhez, amely szerint ahogyan jogtalan az egyénektõl elvenni és a közösségre bízni azt, amit saját erejükkel és igyekezetükkel el tudnak végezni, ugyanúgy jogtalan átadni egy nagyobb és magasabb szintû közösségnek azt, amit a kisebb és alacsonyabb szintû közösségek is el tudnak látni.
Mindez egyszersmind a társadalom helyes rendjének felforgatása és súlyos megkárosítása. A társadalom bármilyen közbeavatkozásának természetes célja ugyanis a társadalmi test tagjainak támogatása, nem pedig azok elnyomása és beolvasztása. Ez a kisegítés, ha tényleg az akar lenni, nem alakulhat át egyének vagy a megsegített közösségek beolvasztójává vagy tagadójává: ennek a segítésnek - paradox módon - önmegsemmisítésre kell törekednie, mivel arra irányul, hogy a támogatott közösségek céljaiknak megfelelõen megerõsödjenek és önállósuljanak.
Az önkormányzatiság annál teljesebben önkormányzati, minél inkább megfelel ezeknek az elveknek. Az elõttünk lévõ törvényjavaslat minõségének mércéje tehát a szubszidiaritás. Az 1990-ben politikai konszenzussal megszületett önkormányzati rendszer amely, számos hibájával együtt, megelégedésre szolgált, hiszen a demokratikus helyi hatalomgyakorlás képviseleti, intézményi, szervezeti alapjait vetette meg. A széles konszenzusi alapon kifejlesztett rendszer tehát alapvetõen bevált, ugyanakkor világos volt az is, hogy elõbb- utóbb, a hibákat kiküszöbölendõ, átfogó módosításra lesz szükség.
Az elmúlt négy évben lezajlott szakmai egyeztetõ fórumokon kikristályosodottak úgy tûnt, jó alapot fognak nyújtani az új önkormányzati törvény megalkotásához. Az új kormánykoalíció e széles körû párbeszéden alapuló és egyetértésre törekvõ törvény-elõkészítõ folyamatot jórészt figyelmen kívül hagyta. A kidolgozott tervezet elemeit több részben kívánja a parlament elé vinni, kitéve ezáltal az egységes tervezetet a belsõ koherencia megbomlása veszélyének, valamint a pillanatnyi párt- és egyéb érdekeknek.
A szakmai szempontok szem elõl tévesztése a közigazgatás mûködésének, hatékonyságának kárára van. Ez magában hordozza a közigazgatás elsõ számú és végsõ címzettje-címzettjei szempontjainak a leértékelését. Ez nem az állampolgár elsõdlegességét és célként való elismerését valló közigazgatás: az egyént kiszolgáltatottá teszi az állammal szemben, és így a nagy érdekek malomkövei között felõrlõdik a helyi érdekérvényesítés, noha az alapelv XII. Pius pápa szavaival: a társadalom van az emberért és nem az ember a társadalomért.
A részletes elemzésre térve - és itt a bõség zavarával küzdve - a megye, a fõváros és a közigazgatási hivatalok körébõl vett példákkal szeretném illusztrációszerûen megmutatni a szubszidiaritás elvének sérülését a törvényjavaslatban.
A megyei önkormányzat a középszintû önigazgatás követelményeként jött létre, és az új választójogi törvényjavaslat értelmében, az európai önkormányzati követelménynek megfelelõen, az eddigi delegált típusú rendszert a közvetlenség elvén létrejött képviselet váltja fel.
A hatályos önkormányzati törvény 6. §-ának (3) bekezdése értelmében a megyei és települési önkormányzatok között nincs függõségi viszony, a kölcsönös érdekek alapján együttmûködnek. Míg idáig a 71. § (2) bekezdése értelmében törvényi felhatalmazás alapján alkothatott rendeletet a megyei önkormányzat, most, a módosítás szerint "a megyei önkormányzat közgyûlése saját feladatkörében rendeletet alkothat". A kormánykoalíció javaslata alapján az önkormányzati törvény 7. § (1) bekezdésében "törvény vagy törvény felhatalmazása alapján kormányrendelet kivételesen a megyei közgyûlés elnökének is államigazgatási hatósági hatáskört adhat". A kis legitimáció - mivel a közgyûlés elnökét nem közvetlenül a nép választja - fokozott hatalomgyakorlással párosul.
A megyei jogú városnak a megyébõl való teljes kivétele miatt a megyei jogú város és a megyei közgyûlés között megkonstruált állandó egyeztetõ békebizottság, látható, hogy nem fog tudni hatékonyan mûködni, hiszen frontális érdekütközési zónát csak intézményes, a hatásköröket és a viszonyrendszereket világosan leíró szisztémában lehet normalizálni.
A törvénymódosítás 4. §-ában a következõ áll: "a megyei önkormányzat kötelezõ feladatként gondoskodik különösen... et cetera, et cetera." Ez a "különösen" sajátos asszociációkat kölcsönözhet a törvénynek. Ha kötelezõ feladatról van szó, akkor azt törvénybe kell foglalni, és taxatív, teljes körû felsorolást igényel. Ha viszont nincs felsorolva, akkor nem lehet kötelezõ. Ez a kis szócska a bizalmatlanságot engedi sejtetni a települési önkormányzatok irányában, noha a bizalom a szubszidiaritás egyik legalapvetõbb követelménye. Más részrõl a megyei hatáskör további, egy késõbbi idõpontban történõ kiterjesztését sejteti. A homályos megfogalmazás zavarja a kiegyensúlyozott megye-település-reláció kialakulását.
A fent említett kötelezõ megyei feladatok között szerepel - ugyane paragrafus (2) bekezdésében - a megyei területfejlesztési tanács. Ezen új szerv korlátozni fogja az önkormányzatokat azzal, hogy egy, az önkormányzatok felett álló területigazgatási egységet állít fel, amely sem nem önkormányzati, sem nem igazán államigazgatási szerv.
A tevékenysége feletti ellenõrzés csak törvényességi és ráadásul újraelosztó szerepet is kap a kormányprogram szerint. Mi továbbra is ragaszkodunk a települések önállóságára építõ, önkéntes társulásokhoz.
Idézem az Európa-Tanács-i állásfoglalást: "Az önkormányzatok között mind horizontális, mind vertikális irányban a szerzõdést elõnyben kell részesíteni a hierarchiával vagy felügyelettel szemben".
Most lássuk a fõvárost! Az új választójogi törvényjavaslat alapján a kerületek nem lennének tagjai a fõvárosi közgyûlésnek. A fõváros sajátossága pedig minden szempontból az ellenkezõjének szükségességét támasztja alá.
Az önkormányzatokról szóló törvényjavaslat fõvárosról szóló fejezete szerint a fõvárosi közgyûlés szervezeti és mûködési szabályában meghatározott módon, tanácskozási joggal vesz részt a kerületi képviselõ-testület által megbízott kerületi küldött, tehát a kerületi képviselet a fõvárosi közgyûlés kegyétõl fog függeni. A kerületekrõl fognak dönteni - de ilyen szempontból nélkülük. Ez a fõvárosi közgyûlés kerületek vonatkozásában történõ bizonyos pénzelosztási lehetõségeiben egyenesen botrányossá válik.
A fõvárosi résznél tehát a szubszidiaritás elvét a legtüzetesebb nyomozás után is legfeljebb csak nyomokban tudjuk fellelni, olyannyira, hogy itt inkább egyfajta szuperszidiaritásról beszélhetnek. Kétségtelen, hogy Budapest egy város, azonban hatalmas, kétmilliós lélekszámú metropolis. Ennyi ember érdekét igazán hathatósan csak a kisebb, kerületi önkormányzatok képesek képviselni - amik nagyságban egyébként önmagukban is kitesznek egy-két megyei jogú várost.
Fontos, hogy a városi jelleg ne menjen a hatékonyság rovására, a városi infrastruktúrák, intézmények a legnagyobb hatékonysággal, a szolgáltatás, a szolgálat szellemében mûködjenek. Ebbõl következõen fontos, hogy az emberekhez való közelség elve érvényesüljön, ami azt jelenti, hogy minél jobban és minél alacsonyabb költségek mellett ismerjük meg az emberek és közösségek elvárásait, igényeit - és a szolgáltatások kínálatát ehhez igazítsuk.
Döntõ jelentõségû tehát a kerületek szerepe, hiszen a helyi körülmények egymástól Budapesten merõben eltérõek: mások például a Rózsadomb és Kõbánya sajátosságai, igényei.
E ponton kell szem elõtt tartani és alkalmazni a szolidaritás elvét - a segítségnyújtás azonban nem jelenthet asszisztencializmust. A támogatás a támogatott részérõl fokozottabb felelõsségvállalással kell hogy párosuljon. A szolidaritás és a szükségek spontán társulatok létrehozását indukálhatják, a kölcsönös gyarapodás jegyében.
A hivatali szolgáltatások egységes és összehangolt ellátására való törekvés a szocialisták választási ígéretének teljesítési kísérletét jelenti - csakhogy a szocialisták, úgy tûnik, nem vonták le a következtetéseket a hasonló, '80-as évek végi törekvések kudarcából.
Az Európa-Tanács-i bizottsági állásfoglalás a következõket mondja: "azonos hatékonyság mellett a több szabadságot megengedõ beavatkozást válasszuk, kerüljük, hogy egy nélkülözhetetlen cselekvés szabályozási túlkapással jusson kifejezésre" - itt pedig pontosan ez történik.
A fenti törvényjavaslati rendelkezések azt implikálják, hogy a fõváros közgyûlése legalábbis szakmaibb a kerületeknél, és így neki kell a szolgáltatások felett õrködnie. A bizalmatlanság talaján burjánzó hatáskörelvonási túlbuzgóság a szubszidiaritás ellenében hat.
(11.30)
Különbséget kell tennünk a törvényhozás egysége és annak alkalmazása között, vagyis kötelezõ társulást csak törvény mondhasson ki, míg az alkalmazás, vagyis az ügyintézés, továbbra is a kerületeknél vagy az önkéntes kerületi társulásoknál legyen, hiszen az alkalmazás nem más, mint az adott vagy szükséges intézkedés konkrét helyzetekben való megítélése.
A cselekvés egysége azt jelenti, hogy el kell érjük az eszközökkel való legtakarékosabb gazdálkodást és a kettõs alkalmazások lehetõ elkerülését. A hatáskörök vonatkozásában a szubszidiaritás azt jelenti, hogy ezeket a hatásköröket leginkább a helyi szinten lehet megfelelõen gyakorolni, mivel feltételezik a helyzet konkrét ismeretét, például a szociálpolitika területén.
Az önkormányzati törvény 63. § (a) bekezdés h) pontja úgy rendelkezik, hogy a kerületek rendje és a közterület használata tekintetében a fõváros rendeleti úton szabályoz. Itt a fõvárosnak csak keret jellegû szabályozást szabadna megengedni.
A lakásviszonyok tekintetében a 63. § b) pontja a fõvárosnak ad komoly hatásköröket. Megítélésem szerint lakáskoncepciót országos szinten, kormányszinten kellene készíteni, ugyanakkor a fõváros lakbér-megállapítási joga kapcsán figyelembe kell venni, hogy ezek a lakások kerületi tulajdonban vannak, és az ezekkel való rendelkezés elsõsorban a kerületek joga. Ugyanakkor a 63/a § n) pontja a kultúra tekintetében is hatásköröket és feladatköröket ad a fõvárosnak, holott ez a terület az, amely egy-egy kerület azonosságtudatát, helyi kötõdését, lokálpatriotizmusát erõsíti.
Mindenféle önállóságnak, tehát az önkormányzatiságnak is alapfeltétele, hogy a gyakorolt hatáskörökhöz, feladatokhoz megfelelõ pénzügyi forrás álljon rendelkezésre, enélkül minden önállóság puszta látszat. Enélkül a szubszidiaritás elve nem is realizálódhat, hiszen nem képes feladatait ellátni az alsóbb szerv anyagi fedezet hiányában. Itt a veszély az, hogy a finanszírozás, illetve az újraelosztás forrása egybeesik az entitással, amely hajlamos a hatáskörelvonásra, a centralizációra.
A pénzügy önállóságát vizsgálva elmondhatjuk, hogy nem a kerületek pénzügyi önállóságát erõsíti az önkormányzati törvény 64. § (4) bekezdés d) pontja, ahol is a Fõvárosi Önkormányzatot és a kerületi önkormányzatot osztottan megilletõ bevételek között a helyi adókból származó bevételeket említi. Ebbe a pontba csak az eddigi osztott bevételnek számító iparûzési-, idegenforgalmi adót kellene sorolni. Továbbá az önkormányzati törvény 64/a §-a a kerületi önkormányzat kizárólagos bevételeként csak a szabálysértési bírságot említi, holott ide kellene tartozzon az építményadó, a telekadó és a kommunális adó is.
Végezetül: az önkormányzati törvény 64/b § a) pontja a Fõvárosi Önkormányzat kizárólagos bevételeként nevezi meg a normatív központi hozzájárulást igazgatási és közmûvelõdési feladatokra, holott a kerületeknek is vannak igazgatási és mûvelõdési feladataik, ezért ezeket a megosztott bevételek közé kellene sorolni.
A szervezeti vizsgálódás 3. pontjában néhány szót kell ejtenem a közigazgatási hivatalokról. Ez megítélésem szerint visszalépést jelent a köztársasági megbízotti intézményhez képest, amely korábban - politikai megegyezés után - jogvédelmi, törvényességi felügyeleti, valamint államigazgatási összehangolási szempontokból lett felállítva. A több megyére kiterjedõ hatáskör, a köztársasági elnökkel megegyezõ megbizatási idõtartam, az államtitkári rang, az önkormányzatok feletti visszafogott hatáskör mind- mind a törvényesség elvét voltak hivatva szolgálni. Az önkormányzatok nagyrészt a Belügyminisztérium alá tartoznak, és most a köztársasági megbízotti intézményt felváltó közigazgatási hivatal még inkább be lesz tagokva a kormányapparátus alá, sõt, egyenesen a belügyminiszter alá.
Az önkormányzati törvény 99. §-a (4) bekezdésében a javaslat szerint a következõ áll: "A közigazgatási hivatal vezetõje, ha jogszabálysértõ döntés végrehajtása a közérdek súlyos sérelmével vagy elháríthatatlan kárral járna, a döntés kézhezvételétõl számított 8 napon belül Alkotmánybírósághoz, bírósághoz fordul, errõl a (3) bekezdés szerinti érintettet egyidejûleg értesíti. A kereset benyújtásának a határozat végrehajtására halasztó hatálya van." Nem lenne jó, ha egy kinevezett kormánytisztviselõ mondaná meg, hogy mi van a közérdek rovására, és fõleg, ne függessze fel egy legitim, demokratikusan választott testület döntését.
A törvényszerûséget úgy lehetne védeni, hogy a bíróságok számára teremtjük meg a feltételeket jól kiépített, gyors közigazgatási bíráskodással ahhoz, hogy gyorsan, hathatósan lássák el a törvényesség védelmét. A javasolt megoldás nem megoldás, csak rögtönzött, szakmailag sem szerencsés megoldáskísérlet a problémára.
Végezetül: összefoglalásképpen elmondható, hogy a szubszidiaritás elve érvényesülésének vizsgálatakor az elõttünk fekvõ törvénycsomag több esetben nem ment át a vizsgán szubszidiaritásból. Amennyiben fontosnak tartjuk ezt az elvet és az ezzel szorosan összekapcsolódó, rá épülõ demokratizmust és önkormányzatiságot, akkor javaslom a tisztelt Háznak, hogy vizsgáljuk felül alaposan, kapkodás nélkül. Köszönöm a szót és a figyelmet. (Taps a jobb oldalon.)