DR. SALAMON LÁSZLÓ (MDF): Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Azért kértem ismételten szót, mert az MDF vezérszónokaként általam elõadott álláspontunkra utóbb a vitában több olyan észrevétel hangzott el, amelyekre a viszonválasz megtételét mellõzhetetlennek tartom. Mondanivalóm a kétfordulós rendszer kérdéséhez kapcsolódik.
Több kormánypárti felszólaló azzal az érveléssel tagadta a kétfordulós rendszer szükségességét, hogy a másodlagos pártválasztás a gyakorlatban nem mûködik, és hogy a választópolgárok a valóságban a második fordulóban vagy csupán a korábbi döntéseiket erõsítik meg, vagy annak a pszichikai törvénynek megfelelõen viselkednek, miszerint a második fordulóban hajlamosak az elsõ fordulóban erõsebbnek bizonyult pártot támogatni.
Ezek az ellenérvek nem helytállóak, nem megalapozottak. Mindenekelõtt ismételten arra kell rámutatnom, hogy egy választási rendszer mûködésébõl törvényszerûségeket egy vagy két választás alapján megállapítani nem lehet. Hiszen a törvényszerûségeknek éppen az a jellemzõjük, hogy azok olyan jelenségek, amelyekre az azonos, ismétlõdõen elõforduló esetekben való jelenlétük, érzékelhetõségük a jellemzõ. Én úgy gondolom, hogy legalábbis egy olyasféle választói magatartás vizsgálatához, mint hogy a másodlagos pártpreferencia miként érvényesül, nem egy, nem kettõ, hanem jó néhány választásra van szükség ahhoz, hogy abból törvényszerûségeket vonhassunk le. De az elmondottaktól függetlenül is cáfolom azt az állítást, hogy az eddig megtartott két országgyûlési és egy önkormányzati választás értékelésébõl nem lenne megállapítható és érzékelhetõ a másodlagos pártválasztás valóságos létezése.
Az 1990. évi választások elsõ fordulójában az MDF a területi listákon összegezve 24,7, az SZDSZ pedig 21,3 százalék körüli eredményt ért el. Az egyéni választókerületekben legnagyobb részben az MDF-es képviselõk végeztek az elsõ helyen, bár számos más pártbeli jelöltek - elsõsorban SZDSZ-es jelöltek - szerezték meg a viszonylagosan legtöbb szavazatot. A második fordulóban az MDF jelentõs mértékben megnövelte szavazóinak számát, és ennek eredményeként az elsõ fordulóhoz képest sokkal nagyobb mértékben szerzett egyéni képviselõi mandátumot.
(9.40)
Nem kizárva azt, hogy ebben némileg szerepet játszhatott az erõsebb párt támogatását eredményezõ pszichikai hatás is, állítom - és ebben nem vegyok egyedül, mert a politológusok, elemzõk többsége maga is így értékelte az eredményeket -, hogy az 1990-es országgyûlési választások második fordulójában igenis a másodlagos pártválasztás volt a meghatározó az MDF gyõzelmi mértékének megnövekedésében.
E másodlagos pártválasztás mikénti alakulását pedig az motiválta, hogy a társadalom igen jelentõs részét - elsõsorban azokat, akik gondolkodásukban és beállítottságukban a reformszocialista politikai filozófia elfogadásától, nem utolsósorban az elmúlt negyven évben, fõleg annak második felében kialakult egzisztenciális helyzetük folytán is nem estek messze - tehát a társadalom ezen igen jelentõs részét az SZDSZ akkori éles antikommunista kampánya megriasztotta. És az ezen rétegek elsõdleges pártpreferenciáját képezõ politikai erõ hiánya, illetve az elsõ fordulóban történt háttérbe szorulása folytán a választópolgároknak ez a része másodlagos párttámogatásként jelentõs mértékben az MDF-re szavazott az SZDSZ ellenében.
Ugyanígy a mostani országgyûlési választásokon is érvényesült a választópolgárok másodlagos pártpreferenciája, annak ellenére, hogy a legtöbb egyéni választókörzetben a második fordulóban nem következett be számottevõ elmozdulás. Tudniillik az ez évi választások másodlagos pártpreferenciát kihívó nagy kérdése abban állott, hogy valóban tudja-e és akarja-e az SZDSZ az MSZP elõretörését ellensúlyozni. Ha a választópolgárok többsége erre igenlõ választ adott volna, ha a most ellenzékben levõ pártok is úgy ítélték volna meg, hogy köztük, és az SZDSZ között kisebb az elválasztó vonal, mint az SZDSZ és az MSZP között, ha az SZDSZ nem a Szocialista Párttal való hatalommegosztásra törekedett volna, hanem a szocialista alternatívával szemben egy közös polgári alternatíva kidolgozására és felállítására, akkor az összességében egyharmadnyi szocialista párti szavazóval szemben a másodlagos pártpreferencia eredményeként számos választókörzetben nem szocialista párti jelölt nyerhetett volna mandátumot.
Hogy ez nem így történt, az nem a másodlagos pártpreferencia mûködésének hiányát jelzi, hanem azt, hogy az elõzõ politikai kérdéseket a választópolgárok nemlegesen válaszolták meg, és így az SZDSZ nem tudta választóinak számát a második fordulóban növelni. (Zaj, közbeszólás az SZDSZ soraiból: Kétszázezerrel.) Azt kell mondanom, hogy a másodlagos pártpreferencia úgy érvényesült, hogy az SZDSZ-t egyébként nem támogató választópolgárok a második fordulóban sem voltak hajlandók számottevõ mértékben az SZDSZ mögé felsorakozni. (Közbeszólások az SZDSZ soraiból: Kétszázezerrel.) Ötmillió választóhoz kell ezt arányosítani. (Derültség az SZDSZ soraiban. - Közbeszólás: Egymillióhoz.) Az összes választópolgár számára nyitva áll a lehetõség a második fordulóban való részvételre. De engedjék meg, hogy folytassam. (Közbeszólások az SZDSZ soraiból: Megengedjük. Folytasd.)
Én abban a döntésben, amirõl az imént beszéltem, a választópolgárok részérõl az elõzõekben feltett kérdésekre adandó válaszokból következõ tudatos választópolgári magatartást látok, vagyis nagyon is valóságok másodlagos pártpreferenciát, csak éppen fordított, negatív elõjellel.
De maradjunk az idei országgyûlési választásoknál. A másodlagos pártválasztás ugyanis nemcsak ebben az értelemben érhetõ tetten, hanem konkrét példákkal bizonyítható a hangsúlyozottan nemzeti és keresztény értékek mellett elkötelezett pártok összefogásánál is. Ez a másodlagos pártpreferencia két egyéni körzetben is mandátumot eredményezett a Kereszténydemokrata Néppártnak. A Magyar Demokrata Fórum öt olyan választókörzetben, ahol az elsõ fordulóban nem tudta megszerezni az elsõ helyet, a második fordulóban az említett összefogás révén el tudta nyerni a mandátumokat, illetve ellenpéldaként egy választókörzetben, ahol az elsõ fordulóban még az MDF-es jelölt szerezte meg a legtöbb szavazatot, a második fordulóban az MDF-fel szembeni másodlagos pártválasztás érvényesült, és ez a jelöltünk nem tudta megõrizni elsõ helyét.
Ha csak ezen utóbbi példákat nézem, mert ezek a példák, ellentétben az elõbb elmondott, inkább következtetés jellegû, de véleményem szerint ugyancsak egyértelmû igazságokkal, fehéren feketén cáfolhatatlan példái a másodlagos pártválasztás érvényesülésének. Tehát ha csak ezeket a példákat nézem, már akkor is azt kell mondanunk, hogy a másodlagos pártválasztás nem mellõzhetõ. Elfogadhatatlan ugyanis, hogy a másodlagos pártpreferencia, akár csak kis számú példával való alátámasztása esetén is kézlegyintéssel menjünk el emellett, mondván, hogy ez a néhány példa nem befolyásolhatja a törvényalkotást.
Sajnos a demokrácia legelevenebb kérdésében, a választójog problematikájában nem járható út a kicsire nem adunk szólásmondás diktálta gondolkodás, mert ez a szólás a demokrácia világában tréfás, de cinikus befejezését teheti valósággá, azt, hogy a sok meg nem számít.
Ha csak egy településen hamisítja meg a választók akaratát a másodlagos pártpreferencia elmaradása, akkor is ezres, többnyire többezres nagyságrendben mérhetõ választó választási akaratának érvényesülését akadályozzuk meg. Aki ezt elhanyagolható mennyiségûnek érzi, az úgy jár el, mint az ismert Karinthy- írásban szereplõ újságíró, aki boldogan jelentette az újságban, hogy hála isten, a járványnak vége, mert ma már csak egy ember halt meg. Méltán gúnyolódott ezzel a gondolatmenettel az író, mondván: szinte látom annak az egynek a boldog, önelégült mosolyát, ihaj, csuhaj, vége a járványnak, ma már csak én haltam meg.
Tisztelt Képviselõtársaim! Úgy gondolom, sikerült cáfolnom a másodlagos pártpreferenciát tagadó véleményeket, és sikerült konkrét példákat felhozni azok valóságos érvényesülésére az elmúlt néhány választás eredményeinek értékelésével, illetve kifejezett esetek felemlítésével.
Remélem, azt sem kell tovább magyaráznom, hogy a demokrácia sérülésében nem méricskélhetünk aszerint, hogy ez a sérülés mennyire kicsi, mennyire számottevõ. Úgy gondoljuk, nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy az önkormányzati választójogi rendszernek bármiféle olyan módosítására kerülhessen sor, amely a meglevõ helyzethez képest - mely bizonyos, hogy nem tökéletes -, kevésbé demokratikus, kevésbé igazságos, kevésbé korrekt helyzetet eredményez.
Még e témakörhöz kapcsolódva külön szeretnék vitatkozni Csabai Lászlóné MSZP-s képviselõtársam e téma kapcsán kifejtett azon érvelésével, mely szerint õ sehol nem érzékelte a választópolgárok részérõl, hogy kifogásolnák a második forduló eltörlését, azt viszont tudja, hogy a választási bizottságoknál hányan tették szóvá a második forduló szükségességét.
Hogy hányan tették szóvá a választási bizottságoknál a második forduló szükségességét - gondolom, valójában itt ennek a megkérdõjelezésére utalt a képviselõ asszony -, azt nem tudom. És nem tudom azt sem, folytattak-e egyáltalán a választási bizottságoknál ilyen közvélemény-kutatást. De azt szeretném hangsúlyozni, hogy mindenesetre nem a választópolgárok vannak a választási bizottságokért, hanem a dolog fordítva igaz.
Másrészt abban semmi csodálnivalót nem látok, ha a választópolgárok mindaddig nem teszik szóvá a másodlagos pártválasztás lehetõségeinek hiányát, amíg ennek jelentõségét saját maguk esetén meg nem érzik. Hiszen a természetes emberi gondolkodás alapvetõen ahhoz a helyzethez igazodik, hogy az általa választott jelölt gyõz, nem pedig ahhoz, hogy jelöltje kiesése esetén módja van-e egy hozzá kevésbé közelálló, de mégis elfogadható személyt egy teljesen elfogadhatatlannal szemben gyõzelemre segítenie. Mint ahogy a közéleti kérdésekkel nem hivatásszerûen foglalkozó ember gondolkodása már nem hatol be egy törvény olyan rejtelmeibe, hogy milyen hátránya származhat abból, ha adott politikai erõk megmérettetésének elmaradása esetén fennmaradó megosztottságból adódó hátrányok kiküszöbölésére egy törvényben nincs megfelelõ megoldás.
(9.50)
E törvény tartalmának a mélyére hatolása általában azok számára lehetséges, akik az ilyen kérdésekkel hivatásszerûen foglalkoznak, míg a többiek számára marad a törvény esetleges hiányainak, hibáinak keserves felismerése, rendszerint akkor, amikor a hátukon csattan az ostor.
Kiváncsi vagyok, vajon Csabainé képviselõtársam ecsetelte-e az általunk tárgyalt mélységben a második forduló elõnyeit és elmaradásának jelentõségét akkor, amikor õ a választópolgárokkal az önkormányzati választási törvényrõl eszmét cserélt; s azon választópolgároknak a véleményét kérte-e ki, akik már személyükben élték meg mandátumokat nem eredményezõ szavazatuk sorsát, a második pártpreferencia ilyen vagy olyan irányú mûködését.
Ha már Csabainé képviselõtársam nevét említettem, akkor ki kell térnem arra is, amit az általam korábban elmondott példámra válaszolt. Én ugyanis annak idején egy modellisztikus esetet végigszámolva kimutattam, hogy egy százezres lakosú városban az egyszerûség kedvéért azt feltételezve, hogy itt százezer választópolgár él és el is megy választani, a törvény rendelkezései értelmében átlagban választókörzetenként húsz százalékos szavazataránnyal, azaz összesítve húszezer szavazattal meg lehet szerezni az összes egyéni képviselõi mandátumot, míg a többi, négyszerannyi választó, azaz nyolcvanezer választópolgár szavazatával a kompenzációs listáról csupán 13 mandátumot lehet szerezni.
Rámutattam, hogy ez a választási rendszer egy ilyen nagyságrendû városban hatszoros különbséget tesz választópolgár és választópolgár között. Erre képviselõtársam azt mondta, hogy elõfordulhat ennek a fordítottja is. Amikor nyolcvan százalékos szavazat ér 19 mandátumot, húsz százalék pedig 13-at. Ez, tisztelt Képviselõtársam, olyan képtelen végletes eset, ami bizonyosan nem fordulhat elõ.
Kiváncsi vagyok, hogy tud-e akárcsak egyetlen olyan országgyûlési vagy önkormányzati egyéni választókörzetet mondani, ahol 10-12 jelölt közül 1 az összes szavazat nyolcvan százalékát nyerte el bármelyik, nálunk megtartott választáson. Ilyen választókörzet bizonyosan nincs, mint ahogy nincs olyan város sem, még az üveghegyeken túl sem, ahol mind a 19 egyéni körzetben körzetenként 10-11 induló közül ugyanazon párthoz tartozó képviselõ szerezte volna meg mindegyik körzetben nyolcvan százalékos szavazattöbbséggel az összes mandátumot. Ezzel szemben ennek a fordítottja, amit én példaként el is mondtam, nagyon is gyakorlati lehetõséget képez.
Csabainé képviselõtársam e példám kapcsán összehasonlítást tesz a most hatályos törvényi megoldás és a törvényjavaslat megoldása között, mondván, hogy sokkal aránytalanabb lenne az eset, ha az egyéni körzetben nyerõ pártok még a pártlistákról is külön mandátumhoz juthatnának úgy, ahogy ez az 1990. évi helyhatósági választáskor volt.
Ez a megállapítása azért nem igaz, mert figyelmen kívül hagyja, hogy érvényes, de eredménytelen elsõ forduló esetén a második fordulóban már csak három jelölt vehet részt a megmérettetésben, ahol is a gyõztesre lényegesen több szavazat esik, mint ha 10-12 jelölt mérkõzne egymással. A második fordulóbeli gyõztes magasabb szavazatszáma az egyéni képviselõi mandátumok magasabb legitimáltságát eredményezné, vagyis a példabeli 19 egyéni választókörzeti mandátum elnyerése mögött sokkalta nagyobb választói támogatás állna. Ez messze ellensúlyozná azt, hogy az egyenes listán mandátumot szerzõ pártok is részesülnének arányosan a mandátumokból.
Egyébként e felvetés kapcsán el kell mondanom, hogy az országgyûlési és az önkormányzati választási rendszert összehasonlítva - mindkettõ tekintetében természetesen a hatályos rendszert nézve - az önkormányzati választási rendszer valóban több gyengével rendelkezik az alapvetõen jó és korrekt országgyûlési választási rendszerhez képest. Többek között azért, mivel a tízezer lakosúnál nagyobb önkormányzatok esetében az önkormányzati választási rendszerben az egyéni választókörzetekben való választás eleme csupán az egyenes listás választás elemével van kombinálva, ellentétben az országgyûlési választások rendszerével, ahol még az elõbbieken túl megjelenik a kompenzációs lista is. Ezért mondtam azt a vezérszónoki felszólalásomban, hogy a jelenlegi önkormányzati választási rendszer sem elégíti ki az elvárható mértékben az arányosság elvének a követelményét.
Csakhogy a törvényjavaslat úgy hozná be a mostani önkormányzati választási rendszer említett területén a kompenzációs listát, hogy közben elhagyná az egyenes listát. Amellyel ugyan az egyéni választókerületben a gyõztes pártok is, de természetesen a vesztes pártok is és ezek egészében nagyobb számban, további mandátumokat szereznének.
A törvényjavaslat tehát felkelti a jobbítás csalóka látszatát, valójában azonban még aránytalanabbá, még igazságtalanabbá teszi a rendszert részben a most említett okból, de elsõsorban a már sokat emlegetett másodlagos pártpreferencia, vagyis a kétfordulósság eltörlése miatt.
Mindezek tükrében kell választ adnom Csabainé kérdésére. Õt idézem: "Diktatúra az, ha a gyõztes párt abszolút többségének elkerülése érdekében korlátokat állítunk fel?" Válaszom: Igen, valóban a demokratizmust szûkítjük, ha a gyõztes párt mandátumszerzését alacsonyabb szavazatszám mellett tesszük lehetõvé, ha nem biztosítjuk annak lehetõségét, hogy ezt az alacsonyabb szavazatszámú mandátumszerzést kizárhassa a többi politikai erõ elõzetes megmérettetése melletti összefogására épülõ, magasabb szavazatszámú akaratnyilvánítás. Vagyis antidemokratikus, ha a gyõztes párt abszolút többségének elkerülésének érdekében a jelenleginél lényegesen alacsonyabb korlátot állítunk fel.
Tisztelt Képviselõtársaim! Bizonyos hírek, bizonyos jelek az elmúlt napokban arra utalnak, hogy a kormánykoalícíó talán nem marad merev ezekben a kérdésekben. Én ezért bizakodó vagyok, hogy ennek a vitának, amelyet most már harmadik napja folytatunk, valóban van értelme.
Egyetlenegy szempontra, egyetlenegy érték külön szem elõtt tartására szeretnék még hivatkozni, mely értéket, mely hagyományt elsõsorban a szocialista párt vallja magáénak. A szocialista párt azt hirdeti és azt vallja, hogy a hagyományos szociáldemokrata értékek folytatója kíván lenni.
Jól tudjuk, hogy a szociáldemokráciának a történelemben igen fontos, igen nagy jelentõsége van. Ezt természetesen azon politikai filozófiákat vallók is elismerik és méltatják, akik nem szociáldemokraták. Ezen értékek között én a legegyetemesebb értéknek azt a történelmi jelentõségû küzdelmet tartom, amelyet a szociáldemokrácia létezése óta következetesen folytatott az igazságos választójogért: az általános, egyenlõ, titkos választójogért - megalakulásától kezdve.
Azt kérem - bár egy demokratikus választási rendhez való ragaszkodás minden demokratikus párt természetes sajátja nyilván és az ezzel ellentétes gondolkodásmód egy párt, egy demokratikus párt számára sem lehet elfogadható - , de azt kérem azért, mert e hagyomány mégiscsak leginkább és legelsõsorban a történelmi vállalása folytán a szociáldemokráciához, a szociáldemokrata párthoz kötõdik, ezért elsõsorban a szocialista képviselõtársaimhoz fordulok, hogy e hagyomány, ezen értékek jegyében törekedjünk áthidalni, megoldani ezt a vitát, és semmiképpen se támogassanak olyan törvényjavaslatot, amely ezekkel az értékekkel összeegyeztethetetlen. Köszönöm, hogy meghallgattak.(Taps.)
(10.00)