DR.TROMBITÁS ZOLTÁN (Fidesz): Elnök Asszony! Elnök Úr! Tisztelt Ház! E Ház falai között - talán a költségvetési vitákat leszámítva - a leghosszadalmasabb és a legnagyobb vitákat mindig az adott választási törvények vitája váltotta ki. Úgyhogy nem lehet csodálkozni azon, hogy most is így van ez.
A múlt héten Jauernik István, a szocialista párt képviselõje felszólalásában megemlítette, hogy a választópolgárok nem vitatkoznak annyit errõl a választási rendszerrõl mint amennyit itt, e Házban kivált. Azt gondolom, ez valóban így van és helyes is, hogy így van, hiszen a választópolgárok sem a bírósági törvényrõl, sem a mikroelektronikai félvezetõk topográfiájáról szóló törvénytervezetrõl nem vitatkoztak sokat, mert azok olyan szakkérdések, olyan speciális tudást igényelnek, amelyeknek a vitája széles társadalmi érdeklõdést nem nagyon vált ki.
Az átlagos választópolgár nyilván nem látja át azt, hogy ugyanazon választási eredmények esetén is a legkülönbözõbb választási rendszerek alkalmazásával nagyon különbözõ választási eredmények érhetõk el, nagyon különbözõ lehet a mandátumoknak az elosztása. Ez természetesen miránk vár, tehát a vitát nem lehet megspórolni. Úgyhogy ezt tudomásul kell venni és le kell folytatni.
Úgy érzem azonban, hogy a választási rendszerekrõl elég felületesek mind a polgárok, mind akár saját magunk ismeretei is. Nem árt néhány szót vesztegetni arra, hogy körülbelül milyen megoldások lehetségesek. Teszem ezt azért is, mert ennek a vitának voltak olyan kihatásai, amelyek nemcsak a helyi választási rendszerrel foglalkoztak, hanem nagyobb kitekintéssel, az országgyûlési választásokra is ránézhettünk ebbõl a vitából.
Világunkban igen sokféle választási rendszert alkalmaznak. Két alapvetõ felosztást tehetnénk meg itt, az általános vita keretei között. Az egyik a többségi rendszerek, a másik pedig az arányos rendszerek.
A többségi rendszerek általában korábban alakultak ki, hiszen amíg nem voltak pártok, vagy a mai modern értelemben vett pártok nem voltak és személyek küzdöttek egymással a választásokon, ez általában a különbözõ többségi rendszereknek kedvezett. Az arányos rendszerek a pártrendszerek fejlõdésével alakultak ki.
Alapvetõen kétféle többségi rendszer van: egyéni választókerületi vagy többes választókerületi rendszer. Mind a kettõbõl van Magyarországon is példa, Magyarországon is alkalmazhatjuk mind a kettõt.
Az egyéni választókerületi rendszerekben háromféle lehetõséget alkalmaznak a világon. Az egyszerû többségi rendszer, amely fölött itt komoly vita folyt; a kétfordulós vagy abszolút többséget megkövetelõ rendszer; a harmadik pedig az elsõbbségi szavazás rendszere. Ezt utóbbit csak Ausztráliában alkalmazzák a világon. Elég bonyolult rendszer, amelynek az a lényege, hogy az egyfordulós és a kétfordulós választási rendszert ötvözi egymással oly módon, hogy a választópolgároknak egyetlenegy fordulóban kell elmenniük és leadniuk a szavazataikat. De nemcsak azt jelzik a szavazólapon, hogy kire szavaznak, hanem a másodlagos preferenciáikat is jelzik a szavazásnál. S abban az esetben, amennyiben senki nem kapta meg az abszolút többséget a választáson, akkor az utolsó helyezett jelölt eredményeit törlik, és a reá leadott másodlagos preferencia-szavazatokat osztják fel a többi jelölt között. Ezt a folyamatot folytatják mindaddig, amíg valamelyik jelölt el nem éri az abszolút többséget. Ez tehát egy lehetõség, olcsó lehetõség arra, hogy a kétfordulós rendszert egy fordulóban bonyolítsák le.
Azonban nem javasolom, hogy efelé mozduljon el a magyar választási rendszer, mert megfelelõen bonyolult szisztéma ez is, és félek attól, hogy igen nagy mennyiségû érvénytelen szavazat leadására kerülne sor ebben az esetben.
Az abszolút többségi rendszerek alkalmazására talán a legjobb példa Franciaország. Magyarországon is ezt a rendszert vezették be az országgyûlési választások alkalmával. Ez általában pártszövetségeknek kedvez, és errõl a mai vitanapon több felszólaló is szólt, illetve a másodlagos pártpreferenciákat szintén hagyja kifejezésre juttatni.
Az egyszerû többségi rendszer - tudomásul kell vennünk - a világon mindenütt a legnagyobb pártoknak kedvez. Ez jelen esetben Magyarországon természetesen a Magyar Szocialista Pártnak kedvezne. Ez önmagában természetesen nem baj.
Az egyszerû többségi választási rendszer - s erre a legtipikusabb példa az angolszász országok, ahol az egyszerû többségi választási rendszert alkalmazzák - a világon mindenütt általában kétpártrendszer kialakulásához vezet. A kérdés az, hogy cél-e kétpártrendszerû struktúra kialakítása.
Az egyszerû többségi választási rendszereknek és az összes egyéni választókerületi rendszernek nagyon sok hibája van, és nagyon sok visszaélési lehetõség van vele. Éppen ezért óriási viták is zajlottak mindig a világban afölött, hogy ezeket alkalmazzuk-e vagy sem.
Sajnos, ezek a visszaélési lehetõségek és ezek a hibák ma is fennállnak Magyarországon mind az országgyûlési választásoknál, mind pedig a helyi választásoknál. Ismert a választási földrajz alkalmazása, amelynek a segítségével a választókerületek beosztásának manipulálásával óriási különbségeket lehet tenni a választások eredményének a végén.
Ismeretes például az, hogy Nagy-Britanniában, ahol tiszta, egyszerû többséges egyéni választókerületi rendszert alkalmaznak, e században kétszer is elõfordult, hogy az országosan kevesebb szavazatot elért párt került többségbe a parlamentben.
Ez tehát úgy gondolom, mindenképpen a rendszer hibájául róható fel. Ezért tehát szerencsés, ha valamilyen többségi rendszert is alkalmazunk a választások során, mert akkor ezt valamilyen módon, valamilyen arányos szisztémával, valami lista bevezetésével korrigáljuk. Errõl természetesen a rendszer szól is.
Az arányos rendszereknél háromféle dolgot tudunk megkülönböztetni. Az egyik a zárt pártlistás, a másik az elsõbbségi szavazásos rendszer, a harmadik pedig a szavazatmegosztási rendszer. A harmadikról nem beszélnék, mert azt csak egy államban, Monacóban alkalmazzák. De a zárt pártlistás rendszernek a lényege az, hogy a választópolgár nem tud a listán belül különbséget tenni az ott jelöltek között.
Magyarországon is ez a rendszer alkalmaztatik a megyei, illetve az országos listánál, hiszen a pártok egy zárt listát alkalmaznak. Ugyanez volt a helyi önkormányzati választásoknál 1990-ben, s ezek között a választópolgárok a párton belüli preferenciájukat nem tudják kifejezésre juttatni.
Ezek a rendszerek is megoszolhatnak aszerint, hogy teljes arányos képviseletet vagy pedig korlátozott arányos képviseletet kívánnak megadni. Teljes arányos képviselet jelenleg három országban van: Hollandiában, Izraelben és Paraguayban. A többi országban, ahol arányos képviseletet alkalmaznak, általában a korlátozott arányos képviselet rendszerét alkalmazzák.
A világon egyébként a tendencia afelé megy, hogy az arányos rendszerek növekszenek. Egyre több országban vezetik be az arányos választási rendszereket, illetve valamilyen vegyes választási rendszert.
Ma Nyugat-Európára egyébként - három országot, Angliát, Franciaországot és Olaszországot kivéve - az jellemzõ, hogy az arányos választási rendszer dominál, de elmehetünk egészen akár Dél- és Közép-Amerikáig is, ahol szintén óriási teret nyert a különbözõ, arányos választási rendszereknek a bevezetése.
Ha említést teszünk a teljes arányos képviseletrõl, akkor ez csak az idézett három országban dívik.
(11.20)
A korlátozott arányos képviseletre több országban van példa, mint az elõbb már említettem. Az elsõbbségi szavazás rendszerét alkalmazzák például Hollandiában - természetesen sok más államban, Belgiumban, stb., sorolhatnám - , ahol a polgároknak lehetõségük van egy pártlistán belüli preferenciát is jelezni. Tehát a polgárnak igen szabad lehetõsége van arra, hogy a véleményét kifejezze; egyrészt lehetõsége nyílik arra, hogy szavazzon valamely pártra, aztán pedig azon belül, a párt jelöltjein belül ki tudja választani a számára legmegfelelõbb személyt vagy személyeket, így nemcsak a pártpreferenciáját, hanem a személyes preferenciáját is kifejezésre tudja juttatni.
Az arányos rendszereknél egy nagyon lényeges kérdés - amirõl egyébként nem esett szó itt az eddigi parlamenti vitában -, hogy hogyan történik az arányos rendszerben a mandátumok elosztása. Erre a legkülönbözõbb számítási módszereket alkalmazzák a világon, a most bevezetésre kerülõ választási rendszert az eddigi d'Hont-módszerhez képest most az úgynevezett - nem tudom, jól mondom-e, a francia kiejtésem nem tökéletes - módosított Saint-Langüe rendszer szerint kívánja bevezetni, amelynek az az alapja, hogy a listák által elért szavazatokból képeznek egy számsort és mindegyik párt alá egy bizonyos osztó alapján képeznek egy számsorozatot. Az elsõ osztó 1,4, majd aztán ha jól olvastam, az 1,5-re vonatkozik ez a szám, de ez gyakorlatilag mindegy, a következõ a 3-5-7 - ezek az osztószámok -, majd ennek végén, az összes szám ismeretében - a mandátumszámnak megfelelõen - a legnagyobb számtól elindulva megkezdik a mandátumok kiosztását.
Tudni kell azt, hogy a Saint-Langüe rendszer a kispártoknak kedvezõ rendszer. A mandátumok elosztásánál preferálja a kisebb vagy még mandátumhoz nem jutott pártokat. A módosított Saint-Langüe rendszer azonban nem a kispártoknak kedvezõ rendszer, és ezt tudnunk kell. Természetesen nem feltétlenül fontos, hogy olyan rendszert válasszunk az arányosság tekintetében, ami a kispártoknak kedvez, azonban az meggondolandó, hogy amennyiben a választókerületek az összes mandátum 60 százalékát jelentik - és az összes mandátum 60 százalékát egy többségi rendszerrel osztjuk szét, ami automatikusan a nagynak, a legnagyobbnak, illetve a nagyobb pártoknak kedvez - , akkor az arányos elosztásban nyilván szerencsésebb és igazságosabb lenne a kisebb pártoknak kedvezõ mandátumelosztási módszert választani.
Tehát szerencsésebbnek tartanám, ha a mandátumelosztás a rendes, az alapvetõ Saint-Langüe módszer szerint történne és nem a módosított szerint, ami egyébként a középpártoknak kedvez a kispártokkal szemben. Ez tehát azt jelenti, hogy a körülbelül 20 százalék körüli eredményt elért pártok számára kedvez - a 15 százalék alatt elért eredményekhez képest - ez a mandátumelosztási rendszer.
Van még egy: az arányos választási és a többségi választási rendszerek kombinációjából különbözõ vegyes rendszereket hozhatunk létre. Ilyen rendszert alkalmaznak jelenleg Japánban is, amely az egyetlen át nem váltható szavazatot jelenti, amelynek lényege az, hogy egy választókerületben 3-5 mandátum van, a választópolgárnak azonban csak egy szavazatra van lehetõsége, tehát egyet választhat a jelöltek közül. Mandátumot azok kapnak, akik a legtöbb szavazatot szerezték.
Ilyen szavazás - de bõvebben nem említeném meg - a korlátozott szavazás, illetve a kumulatív szavazás rendszere. A kumulatív szavazásnak az az elõnye, hogy úgy kombinálja a többségi és az arányossági elvet, hogy a kisebbség képviselõinek lehetõségük van arra, hogy a többes választókerületben egyesítsék szavazataikat és ahány mandátum szerezhetõ, mindenkinek annyi szavazata van. Ezeket a szavazatokat azonban nem kötelesek szétosztani a jelöltek között, hanem megtehetik azt, hogy akár az összes szavazatukat egyetlenegy jelöltre adják le, a kisebbségek - legyenek ezek akár az általunk is említett nemzeti kisebbségek vagy a kisebb pártok jelöltjei is - ezzel a kumulatív rendszerrel bizonyos elõnyöket élvezhetnek.
A többségi és arányos képviseletre van egy szintén különleges példa, amit Írországban és Máltán alkalmaznak; ez az egyetlen átruházási szavazási rendszer, amelyre bõvebben nem térnék ki.
Utoljára - itt a választási rendszerek mellett - az arányos és a többségi kombinálásában kitérnék arra a megoldásra, amelyet Németországban és részint Magyarországon is alkalmaztunk; amely egymás mellett teszi lehetõvé a többségi és az arányos rendszer lehetõségét. A német megoldást egyébként sokkal jobb ötletnek tartottam, sajnos, nem ez valósult meg 1989-ben a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon. A német rendszer úgy ötvözi a többség és az arányosság elemeit, hogy mind a kettõ elõnyeit igyekszik kidomborítani. A német rendszerben a választópolgárnak szintén két szavazata van, mint a magyar választásokon; az egyik szavazatot az egyéni kerületi jelöltre, a másik szavazatot pedig a pártlistára adhatja le.
A mandátumok kiszámolásának módja azonban nem egyezik a magyar rendszerrel. A mandátumokat úgy osztják ki, hogy a pártlistára leadott szavazatok, az úgynevezett második szavazat határozza meg az egy párt által elért mandátumok mennyiségét, ebbõl levonják a párt által az egyéni választókerületben megszerzett mandátumok számát, és a kettõ közötti különbséget kapja meg a párt a pártlistáról. Tehát egy egyszerû példával élve: ha összesen 300 képviselõt választanak meg, ebbõl 150-et egyéni kerületben, 150-et pedig listáról, egy párt mondjuk 10 százalékos eredményt ért el a választáson és öt egyéni választókerületben sikerült gyõzelemre jutnia, akkor a 300 képviselõi hely 10 százaléka 30, ebbõl levonják az öt egyéni kerületben már megszerzett képviselõi számot, marad 25; tehát a párt 25 listás képviselõi helyhez jut. Ez a rendszer biztosítja az igazságos és arányos mandátumelosztást, ugyanakkor lehetõséget biztosít az egyéni választókerületekben arra, hogy a polgárok közvetlenül is úgy érezhessék, hogy van egy egyéni választókerület, van egy közvetlen képviselõjük - van egy olyan képviselõ, aki mégis az egyéni választókerület problémáival tud foglalkozni -, ugyanakkor az arányos elosztás is biztosított.
Nagyon örültem volna, hogy amikor a belügyminiszter úr beterjesztette és a kormánypártok megegyeztek abban, hogy az arányosság és az igazságosság felé próbálják eltolni a választási rendszert, akkor valami ilyen megoldásban gondolkodtak volna, hogy az arányos és igazságos megoldás együtt érvényesülhessen az egyéni választókerületek meglévõ helyzetével. Ebben az esetben viszont automatikusan adódik, hogy ez a rendszer nem engedi meg a kétfordulós választási szisztémát, mert értelmetlen lenne. Teljesen értelmetlen ebben a rendszerben, hiszen a pártlistára leadott szavazatok fõszabálya miatt a kétfordulós rendszer teljesen értelmét veszti. Ez a rendszer egyértelmûen egyszavazatos, egyfordulós rendszert jelent.
Az általános megjegyzések után szeretnék azzal foglalkozni, amit Csabai Lászlóné, a Magyar Szocialista Párt képviselõje mondott szintén a múlt heti vitában, amikor azt említette meg, hogy a szakirodalom tanúsága szerint egy ehhez hasonló választási rendszert terjesztett be... illetve nem is terjesztett be, nem ezt említette, hanem egy ehhez hasonló rendszerrel értett egyet a Magyar Demokrata Fórum 1990-ben. Sajnos, ezt az ide vonatkozó szakirodalmat nem ismerem, de viszont emlékszem arra, hogy a Magyar Köztársaság belügyminisztere 1990 nyarán ebben a parlamentben milyen javaslatot nyújtott be, amely természetesen bírta a koalíciós pártok; tehát a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt támogatását.
Az a javaslat egyébként valóban hasonlított a most benyújtott törvényjavaslathoz, ugyanis annak alapelemei azok voltak, hogy az önkormányzati választásokkor az egyéni választókerületek kétharmad részt, a listások pedig egyharmad részt képviselnek. Ugyanezen beterjesztett javaslatban szerepelt az a megoldás is; az úgynevezett egy szavazatot kétszer értékelõ rendszer, ami most is vita tárgyát képezi, és több felszólaló is szólt errõl.
Tehát amikor az ellenzék részérõl ezzel a rendszerrel szemben ellenérzéseket hangoztatnak, akkor azért figyelembe kell venni azt is, hogy egy hasonló rendszer beterjesztését a volt koalíciós pártok egyszer már javasolták a parlamentben. Akkor azonban az akkori ellenzék; a Szabad Demokraták Szövetsége, a Fidesz és a Magyar Szocialista Párt nem támogatta ennek a rendszernek a bevezetését, és a kialakuló kompromisszum az a rendszer volt, ami ma is van. (Dr. Kónya Imre a fejét ingatja.) Látom, Kónya Imrének nem nyerte el a tetszését az, amit mondtam,... (Dr. Kónya Imre: Nem.) ...nem akartam vele megbántani, elnézést kérek, hogyha ezt tettem volna, nyilván majd utána egy kétpercesben, egy viszonválaszban tud rá válaszolni.
Mielõtt a vitatottabb pontokra kitérnék, néhány egyéb pontra szeretném még felhívni a figyelmet. A törvény tartalmazza a képviselõ-testületek létszámának csökkentését. A fõvárosnál egynegyedével csökkenne a képviselõ-testület létszáma, a megyék esetében is körülbelül 15-20 százalékos csökkenésre van lehetõség. Én ezt egyébként helyesnek és jónak tartom, mert az a követendõ út, hogy minél kisebbek legyenek a képviselõ-testületek, hogy eredményesebb és könnyebb munkát tudjanak végezni. Ezt szerencsésnek tartom.
A városokban ez a csökkenés már csak néhány fõre vonatkozik, én egy radikálisabb beterjesztést is szívesen láttam volna.
(11.30)
A faluk esetében van a legnagyobb gondom, mert itt gyakorlatilag - ha jól emlékszem rá - csökkenés nincs, sõt bizonyos kisebb mértékû növekedésre is van példa, hisz ott, ahol háromfõs testületek voltak a százfõs falu felett, a háromfõs testületek esetében ötfõsre kívánja a törvényjavaslat emelni a képviselõ-testület létszámát, amit én nem tartok szerencsésnek. Egy kicsit túlzott a képviselõ-testületek létszáma a falu esetében.
A megyei választási rendszerre kitérve: az eddigi, a volt megyei választási rendszert rendkívül elhibázottnak és rossznak tartottam, nem is tudom, hogy egyáltalán választási rendszernek lehet-e nevezni. Lehet, hogy a sorsolással kiválasztott megyei képviselõk rendszere is beléphetett volna ide, hiszen olyan távol volt az elektori rendszerrel megvalósult megyei választás a választópolgártól, hogy egy teljesen átláthatatlan és kaotikus helyzetet eredményezett; úgyhogy a választói akarathoz a megyei testület összetételének semmi köze nem volt az én véleményem szerint, olyan távol kerültek egymástól.
A megvalósítandó arányos választási rendszer szerintem jól szolgálja a megyék átalakítási lehetõségét, és azt gondolom, hogy ez abszolút jó irányba halad.
A polgármester-választással kapcsolatban általában egyetértõ nyilatkozatok hangzottak el itt a Ház elõtt. Két pontra szeretnék röviden kitérni: az egyik az alkotmánymódosítás kérdése. A beterjesztett alkotmánymódosítási javaslatban a szakasz úgy szól, hogy a polgármester megbízatása az új megválasztásáig tart. Persze ez különösebben nagy problémát nem okoz, de azért arra felhívom a tisztelt Ház figyelmét, hogy amennyiben vasárnap van a választás és vasárnap estére már ismerjük a választási eredményeket, hétfõn reggel már az új polgármesternek kell a hivatalba mennie, ami nem feltétlenül szerencsés. Általában az ilyen választásokon néhány napos vagy néhány hetes idõintervallumot szoktak hagyni arra, hogy a hivatal átadás-átvétel ügyei megtörténhessenek, hiszen nem véletlen, hogy a képviselõ-testület sem másnap fog elõször összeülni, hanem általában van egy tíznapos, kéthetes idõszak, amíg a következõ képviselõ-testület összeül. Én ezért szerencsésebbnek tartanék egy olyan megoldást, amely azt mondja ki, hogy az új képviselõ- testület összeülésével lép hivatalba a polgármester is, és az alatt a tíz nap, két hét alatt a hivatali átadási dolgokat meg lehet ejteni. De ez nem akkora probléma, hogy ezért akár egy módosító indítványt is benyújtsak, ez az új polgármesterek és elsõsorban az önök problémája lesz.
A közvetlen választás kérdésérõl szólnék néhány szót. Ebben általában nagy egyetértés volt a Ház mindkét oldalán. A magam részérõl nem tartozom azok közé, akik helyeslik a közvetlen végrehajtó hatalom megválasztását, és a polgármester sem más, mint a helyi végrehajtó hatalom feje - errõl bõvebben egyébként majd az önkormányzati törvény vitája kapcsán szeretnék néhány szót ejteni. Természetesen magam is elfogadom az e tárgyban kialakult hatpárti konszenzust, hogy közvetlen polgármester-választásra van szükség; és magam is felismerem azt, hogy a választópolgároknak igénye van arra, hogy közvetlenül válasszák a polgármestereket. Azonban erre fel kell készülniünk, és nem tudom, hogy ez a törvényjavaslat vagy az önkormányzati törvényjavaslat valójában kellõ felkészültséget biztosít-e arra, hogy egy közvetlenül megválasztott polgármester esetén milyen problémák adódhatnak, hisz' a világban azért több helyen van arra példa, hogy a végrehajtó hatalmat közvetlenül választják. Ahol közvetlenül történik meg a megválasztásuk, ott természetesen egy igen precízen kidolgozott, mondjuk, hatásköri rendszer is tartozik ehhez, amit szerintem Magyarországon még nem valósítottunk meg. Ebbõl számos probléma adódhat a késõbbiekben.
Most rátérek a legvitatottabb pontokra - itt a legnehezebb a helyzetem. A legvitatottabb pontok a következõk: a részvételi limit, az egyfordulós vagy a kétfordulós választási rendszer kérdése. A magam véleményét fejtem ki az egy forduló és a részvételi limit kérdésében.
A jelenlegi szabályozás szerint 40 százalékos részvételre van szükség az elsõ fordulóban. A jelenlegi tervezet ennek a teljes eltörlését javasolja. Véleményem szerint ez a megoldás nem ad okot önmagában véve aggodalomra. Nincs abból semmiféle probléma, ha nem állítunk részvételi limitet a polgárok számára. Elõször is azért, mert a polgárok el fognak menni szavazni, tehát ez nem lesz probléma; másodszor azért, mert nekem az a meggyõzõdésem, hogy az, aki nem akar élni a választási jogával, nem akarja leadni a szavazatát, az magára vessen a következõ négy évben, hogy mások döntöttek az õ sorsa felett.
Egyébként én úgy látom, hogy a demokráciákban általánosan alkalmazott elv az, hogy nem állítanak részvételi limiteket. Ez a 40 százalék is egyébként már afelé mutat, hogy egy ilyesféle szabályozás elindult Magyarországon is, hiszen a parlamenti választás 50 százalékához képest ez a 40 százalék már lényegesen kisebb limitet jelent a választásokon. Ugyanakkor abban az esetben, amennyiben nem volt meg a 40 százalék, második fordulót rendel el a jelenlegi törvény, és a második fordulóban pedig már egyetlen polgár szavazata is elegendõ minden egyes választókerületben ahhoz, hogy valaki képviselõ lehessen. Éppen ezért nem is nagyon értem ezt a helyzetet, amikor ismeretesek az eddigi idõközi és általános választások eredményei is. Lehet, hogy egy-két idõközi választáson van erre precedens, de egyébként nem jellemzõ az, hogy a második fordulóban nagyobb lenne a részvétel, mint az elsõ fordulóban; sõt éppen az ellenkezõje jellemzõ: a második fordulóban a részvételi arány lényegesen alul szokta múlni az elsõ forduló eredményét. Ebbõl tehát én nem értem, hogy a részvételi limithez való ragaszkodás miért lenne helyes.
A részvételi limit kérdése egyébként számomra ott vetõdik fel igen érdekesen, ha összehasonlítjuk a beterjesztett javaslatnak azt a pontját, hogy nem szükséges a választásokon semmiféle részvételi limitet meghatározni, ugyanakkor azonban a helyi népszavazások esetében 50 százalék plusz egy választópolgár elmenetele szükséges ahhoz, hogy érvényes népszavazást lehessen tartani. E két pontnak az összehasonlítása jelzi számomra, hogy ez a helyzet így tarthatatlan, mert azért az, hogy egyetlenegy választópolgár is elvileg eldöntheti az egész települési képviselõ-testület összetételét, ugyanakkor a választópolgárok több mint felének részvétele szükséges esetleg egy pitiáner kérdésben kiírt népszavazás ügyében, ez a kettõ nem áll össze számomra. Tehát ezt a kettõt kellene valahogy közelíteni.
Én értem persze a félelmet, hogy a kormánypárti oldalról adódik a feltételezés, hogy a májusban elért gyõzelmet az idén még egy önkormányzati választáson meg lehet ismételni, azonban az idõ múlásával lehet, hogy a polgárok támogatása is csökkenhet, s esetleg az ellenzék által kierõszakolt helyi népszavazásokat úgy is el lehet lehetetleníteni, hogy olyan magas részvételi küszöböt próbálunk ott megállapítani, aminek a teljesítése már nagyon nehézkessé válik, és ezzel négy évig garantáltan, nyugodtan lehet kormányozni az önkormányzatokat. Azonban ezt nem tartom szerencsésnek.
Kérem, ha önök abban gondolkodnak, hogy nem kell részvételi limit a választásokon, akkor abban is gondolkodjanak, hogy a népszavazások alkalmával ez az 50 százalék plusz egy fõ túlságosan magas követelmény. Én elfogadom természetesen, hogy nem lehet egy maroknyi, de erõszakos és jól megszervezett kisebbség által kiírt népszavazásokra komoly lehetõséget bízni, de valamilyen közelítést a nulla és az 50 százalék között szükségesnek tartanék, hiszen így a helyi népszavazások alkalmával rengeteg problémát, rengeteg dolgot kell leküzdeni azoknak, akik valamilyen ügy képviseletében megpróbálnak helyi népszavazást tartani. Elõször is nem lehet helyi népszavazást tartani egy jó pár pontban, amit a törvény felsorol, hogy miben nem lehet. Másodszor: össze kell gyûjteni az aláírásokat. Harmadszor: a helyi képviselõ-testület igen széles határok között tudja kiírni a helyi népszavazást, és tudjuk, hogy az idõpont nagyon befolyásolhatja magát a végleges döntést és a részvétel arányát is, hiszen erre is volt már példa Magyarországon országos népszavazás alkalmával is, hogy a kiírt idõpont igencsak befolyásolta a résztvevõk arányát. A negyedik az, hogy össze kell szedni az 50 százalék plusz egy fõs részvételt; s az ötödik maga az, hogy el kell érni az érvényes döntést. Tehát öt olyan kemény akadályt kell leküzdeni, ami nagyon nehéz. Ebbõl azt gondolom, hogy az egyiket, a részvételi 50 százalék plusz egyet meg kellene fontolni a beterjesztõknek.
A másik nagyon komoly vitát kiváltó pont az egyfordulós vagy kétfordulós rendszer léte. 1990-ben a kormány által akkor beterjesztett javaslat szintén egy kétfordulós rendszert ígért, azonban a hatpárti tárgyalásokon, ha jól emlékszem, elsõsorban Tölgyessy Péter által képviselt álláspont volt az, amely szerette volna egyfordulós rendszerré alakítani a helyi választások egyéni választókerületi részét - természetesen a listás úgyis egyfordulós.
(11.40)
Akkor megszületett egy kompromisszum, ez egy elméletileg kétfordulós rendszert alakított ki, amely azonban a gyakorlatban egyfordulós rendszerként mûködik. Abban a választási rendszerben, amely ma mûködik, 25 százalék szükséges ahhoz, hogy valaki gyõztesen kerülhessen ki egy egyéni választókerületbõl. Ez azt jelenti számomra, hogy a választókerületek 95-98 százalékában egyfordulós választás fog megvalósulni, és néhány százalékban nyit lehetõséget arra, hogy második forduló legyen. Gyakorlati szempontból tehát a jelenlegi választási rendszer egyfordulós rendszer. Ezen tehát a beterjesztett új törvényjavaslat szerintem nem eszközöl lényeges változtatásokat.
A lényeges pont számunkra ott van, és ezért állítottuk azt, amit állítottunk ezzel kapcsolatban, hogy a kormánypártok úgy nyúlnak hozzá igen lényeges alkotmányos alappontoknak a módosításához, hogy nincs ebben az ellenzékkel megegyezés.
1989 óta - ha jól emlékszem, ha nem, akkor valamelyik képviselõtársam egy kétpercesben majd biztosan ki fog javítani - l989 óta nem történt meg, hogy a kormányzópárt és az ellenzék között nem volt alkotmányos alapintézmények tekintetében megegyezés. Ha ott változtatás történt, akkor valamilyen megegyezés történt. Látjuk azt, hogy a jelenlegi beterjesztés kapcsán több ponton megegyeznek az álláspontok. Ilyen pont például a pártok között a megyei választási rendszer megváltoztatása; ilyen pont például a közvetlen polgármester-választás, és vannak még kisebb pontok, ahol ezek a megegyezések megvannak.
A mi problémánk elsõsorban nem az, hogy eltöröljük a részvételi limitet, mert ez az én magánvéleményem szerint helyes. Nem az, hogy egyfordulós vagy kétfordulós rendszer lesz, hiszen itt úgyis csak egy elméleti kérdésrõl van szó, a gyakorlati szempontok - mint az elõbb megpróbáltam megvilágítani - mások. A mi ellenvetésünk ezzel kapcsolatban elsõsorban az, a kormánypártok úgy állnak a kérdéshez, hogy az ellenzék beleegyezése nélkül is megváltoztatják ezt, és ez 1989 óta - mint mondottam - szerintem példa nélkül áll. Bár hallottuk valamelyik SZDSZ-es képviselõtársunk beszédében, hogy ez a rendszer az ellenzék számára jó, és õ a mi helyünkben ezt választaná, s ehhez a rendszerhez próbáljunk meg alkalmazkodni.
Ezzel kapcsolatban az a helyzet, tisztelt Ház - engedjék meg, hogy valami személyeset elmondjak -, hogy én nagyon-nagyon meguntam azt, amikor nekem mások mondták meg, mi a jó. Meguntam már akkor, amikor az iskolában az igazgató megmondta nekem, milyen hosszú lehet a hajam, mert nekem a rövidebb haj a jó, és meguntam az egyetemen, és meguntam a honvédségnél is, amikor mindig mások tudták, hogy nekem mi a jó. Ezzel kapcsolatban mindig egy ilyen ellenérzéssel veszem azt tudomásul, ha a másik oldalról megpróbálják nekem megmagyarázni, mi a jó. Úgy érzem, én tisztában vagyok azzal, hogy nekem mi a jó. Az ellenzék is általában tisztában van azzal, hogy neki mi a jó, tehát ne próbáljuk ezt a másik oldalról bemagyarázni. Ígérem, hogy én sem próbálom önöknek, kormánypártiaknak elmondani azt, hogy önöknek mi a jó, vagy nem próbálom önöknek bemagyarázni.
Ezzel kapcsolatban csak egy példát engedjenek meg. Egy olyan rendszerrõl, amelyrõl ma Bauer Tamás már említést tett, hogy nem váltott ki különösebb vitát, az ajánlási szisztéma, az új ajánlási rendszer. Hogy ezzel kapcsolatban mi a jó, ide kívánkozik ez a példa is. Én Pécsett élek, s vegyünk egy pécsi példát ezzel kapcsolatban. Pécsett az 1990-es õszi választáson ahhoz, hogy egy párt listát állíthasson s ahhoz, hogy az összes pécsi választópolgár szavazhasson erre a pártra, összesen 300 darab ajánlószelvényt kellett összegyûjtenie 17 nap alatt. A most beterjesztett választási törvényjavaslat szerint ugyanennek az eredménynek az eléréséhez, hogy Pécsett az összes polgár leadhassa szavazatát erre a pártra - tehát minden polgár élhessen vele - 3 600 darab ajánlás összegyûjtésére van szükség kevesebb nap, 15 nap alatt. Annyi történt, hogy az idõ mintegy 15 százalékos rövidítése mellett a szükséges ajánlások beszerzését tizenkétszeresére emeli fel a javaslat. Errõl valóban kevés szó esett eddig, de én úgy érzem, hogy azért ezt a lépést nem lehet elhanyagolni, különösen az ellenzéki pártok számára ez egy rendkívül komoly akadályt képez. Ezért mi módosító indítványt is kívánunk ehhez a ponthoz benyújtani.
Én elismerem azt, az valós igény, hogy ne induljon tucatnyi és tucatnyi jelölt egy választókerületben, mert ez lehetetlenné teszi a polgárok számára a valós és igazi választást, azt, hogy valamennyire megismerjék a jelölteket, és ennek megfelelõen tudjanak dönteni. Valamilyen limitet, akadályt kell állítani, hogy gát nélkül ne jelöltethessék magukat. Bár megjegyzem, hogy például Nagy-Britanniában az ottani parlamenti választásokon alkalmazott rendszer szerint mindössze tíz ajánlásra van szüksége egy képviselõjelöltnek ahhoz, hogy a parlamenti választáson elinduljon egy százezer fõ lakosságú választókerületben, a rendszer mégis mûködik valahogy. De mi még az elején tartunk, nálunk még más limiteket kell alkalmazni, ezt elismerem. De az a megoldás, hogy - csak a parlamenti rendszerrel összehasonlítva - a parlamenti választásoknál ugyanis egy átlagos egyéni válaasztókerületben a választópolgárok másfél százalékának az ajánlását kell megszerezni ahhoz 30 nap alatt, hogy valaki képviselõjelöltté válhasson. Ezt összehasonlítva az önök által beterjesztett törvényjavaslattal, feleannyi idõ alatt duplaannyi, három százalék ajánlás összegyûjtésére van szükség. Ez azt jelenti, hogy négyszer akkora akadály áll ma egy önkormányzati képviselõjelölt-jelölt elõtt, ha jelölt kíván lenni, mint egy országgyûlési képviselõjelölt elõtt. Relatíve tehát négyszer akkora a törvény által megkívánt nehezítés, amit mi egyébként kifejezetten problémának tartunk.
Befejezésül és összefoglalva azt, amit eddig elmondtam: itt fölmerült az önkormányzati választás és a helyi választás kapcsán az, hogy a mostani önkormányzati változtatások valamikor a késõbbiek folyamán a kormánykoalíció beterjesztése által átvezetésre kerülhetnek a parlamenti választási törvény kapcsán. Abban az esetben, amennyiben a kormánykoalíció arra politikai garanciát vállal, hogy a mostani változtatások nem jelentenek precedenst a parlamenti választások alkalmával, ha az önkormányzati választásoknál alkalmazott módosítások - s itt gondolok elsõsorban kettõre: a részvételi limitre és az eredményességi küszöbre, tehát az egyfordulós és a kétfordulós rendszerre - ha ezek nem jelentenek precedenst a parlamenti választásokra, akkor azt gondolom, hogy ennek az új választási szisztémának az elfogadása megfontolható, amennyiben a hatpárti tárgyalások eredményre vezetnek.
Mi a magunk részérõl azért ülünk le a tárgyalóaasztalhoz a hatpárti tárgyalásokon, hogy meg tudjunk önökkel egyezni. Én tehát azt mondom most is, hogy számunkra nem jelenthet gátat egyik rendszerben sem a bevezetett változtatás, ha megkaphatunk erre bizonyos politikai garanciákat.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)