DR. SZABÓ IVÁN, a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportjának vezetõje: Tisztelt Miniszterelnök Úr! Házelnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Ez a mai program valóban nem egy szokásos parlamenti program, nem is tudtuk a házbizottság ülésén beazonosítani, mert formájában nem politikai vitanap, nem egy egyszerû napirend elõtti felszólalás, és a miniszterelnöki beszédet meghallgatva nem tudtam, hogy most egy új kormányprogramot hallunk beterjeszteni az induláshoz képest, vagy egy új választási programot, vagy annak egy olyan kifejtését, ami máshova teszi a hangsúlyokat, mint eredetileg.
Kétségtelen tény, hogy furcsa érzések támadnak az emberben, mert bár a jövõbe mutató képnek alighanem nagyon sok olyan pozitív eleme van, amely a megfogalmazás szintjén számunkra szimpatikus és elfogadható, de éppen az azt megelõzõ részek - ahol bizonyos technikai, gazdaságpolitikai megfontolások jelentek meg - az emberben azt az érzést keltik, hogy a célok világosak, a célokkal lényegében - azt kell mondani - egyetértünk, a hozzá vezetõ utak pedig azt a benyomást keltik, hogy nem ezekhez a célokhoz vezetnek. Megismétlõdni látszik az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, ahol a csehek megforgatták az úttáblákat, az oroszok elindultak, és nem oda érkeztek, ahova szerettek volna. (Halk moraj a bal oldalon. - Taps a jobb oldalon.)
Nos, meg kell mondanom, hogy minden esetre indulásként furcsa az, hogy a miniszterelnöki expozéban hatályos jogszabályokkal, a korábbi törvényekkel - bár igaz, hogy a korábbi parlament által elfogadott törvényekkel - szembemenetelés volt tapasztalható. Szerény alkotmányjogi ismereteim szerint a kormány végrehajtó hatalom, mely a parlament által meghozott törvények végrehajtásával és nem azok kritikájával kell hogy foglalkozzék. Furcsa terminológiai szavak is megjelentek ebben az ügyben, amelyek - azt kell mondanom - néha azt az érzést keltik bennünk, hogy visszakanyarodunk bizonyos gazdaságpolitikai témákban.
(10.10)
Furcsa volt hallani azt, hogy a földügyben a kárpótlás egy elavult, régi birtokviszonyt hoz vissza. Furcsa volt hallani azt, hogy személyi tulajdonról esik itt szó. Tehát igazán nem tudom, hogy most mikor és hol élünk Magyarországon. Néha az a benyomásom, hogy a privatizációval kapcsolatban elhangzott kritika nem annyira a technikának, mint magának a privatizációnak szól. (Zaj az MSZP padsoraiban, taps a jobb oldalon.)
Hozzá kell tennem - és itt már szeretnék konkrétumokat említeni -, hogy kiindulópontomként Horn Gyulának egy korábbi, 1991. november 13-án, ebben a parlamentben elmondott felszólalásának egy mondatát szeretném idézni: "Nagyon sok olyan példát tudok felhozni, amikor önök, fõképpen tisztelt kormánypárti képviselõk - akkor ezt nekünk mondta - alig két évvel ezelõtt ezekrõl a dolgokról egészen más véleményt formáltak, mint most. Úgy látszik, az üléspont-változással az álláspontváltozásuk is bekövetkezett". Én is erre szeretnék most hivatkozni.
Az egyik ilyen téma, amirõl szeretnék szólni - mert idõkeretben vagyunk ma -, hogy milyen romlás következett be ebben az országban a '70-es évek óta - amivel egyetértünk -, és úgy tûnt, mintha az elõzõ négy év produktuma lett volna, hogy '90 óta az árak mintegy másfélszeresére szöktek. Szeretném elmondani, hogy ez ugyan igaz, az árak szökése azonban csak '91-ig volt meredeken emelkedõ, attõl kezdve csökkent. De nem '90-ben kezdõdött, tisztelt hölgyeim és uraim, hanem szeretném elmondani - és ellenõrizhetõ a Pénzügyminisztériumban -, hogy 1972 és 1989 között a halmozott árindex 409,9 százalék. Tehát az inflációs folyamat '72-ben kezdõdött, és '91-ben az elõzõ kormány fordította vissza a húszéves tendenciát. (Taps a jobb oldalon.)
Elhangzott az is, hogy a belsõ államadósság kétszeresére nõtt. Nagyon sajnálom, hogy ez újra elhangzott, hiszen már nem a ténnyel vitatkozunk - sõt, azt kell mondanom egyébként, hogy háromszorosára nõtt -, de a tény mögött meghúzódik az az egyszerû matematikai logika, hogy a belsõ államadósság, mint a külsõ leképzése,* gyakorlatilag nagyon nagy részben, a számítások szerint körülbelül 65-70 százalékban, a korábbi államadósság forintban mért értékének a leértékelése következtében elõálló többletébõl adódik anélkül, hogy akár önök, uraim, akár mi egy fillért is ebbõl elköltöttünk volna. Ez egész egyszerûen egy technikai növekmény, ezt nem lehet az elõzõ kormányzat rovására írni. Akkor azt hallgattuk, hogy a leértékeléssel késlekedtünk, most kisült, hogy nagyon elõrementünk, mert növeltük ezzel a belsõ államadósságot.
Nagyon elgondolkodtató, hogyan hangzik el az, hogy az iparban milyen nagy romlás következett be: '90-tõl körülbelül a felére csökkent az ipari termelés, és itt hangsúlyozottan megjelent az alumíniumipar, az acélipar és ezek bázisai.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az acélipari kapacitások nem egyik napról a másikra születtek. Azoknak az acélipari és alumíniumipari kapacitásoknak a beruházásai, amelyek a '90-es évek elején feleslegessé váltak és fel nem támaszthatók a '70-es évek végén, a '80-as évek elején kezdõdtek, egy olyan korszakban - tessék megnézni a világgazdasági statisztikát -, amikor a nehézipari beruházások az egész világon zuhanásszerûen estek. Pártunk és kormányunk a '80-as években - szinte egy beruházási düh alapján - elkezdett olyan nehézipari beruházásokat, amelyeknek zömét ugyan már nem fejezte be, de a csõdtömeg a rendszerváltozás utáni kormányra maradt. Ezt az ipari leépülést, hölgyeim és uraim, még a korábbi szocialista kormányok kezdték a '70-es években, amikor már világos volt, hogy vége van, szépen, békésen átadva a hatalmat. Most már oda jutottunk, amit Békesi Lászlóra hivatkozva tegnap elmondtam: minden kormány ki van téve annak, hogy a csõdtömeget elõdeire lõcsöli a következõ. Így van ez ebben az ügyben is.
Nagy érdeklõdéssel hallgattam, hogy ebben az idõszakban az ipari kutatásokra fordítható pénzek milyen nagy mértékben csökkentek. Nyilván a "mire megyünk ketten" elve alapján csökkenti most - ahogy tegnap bemutattam - a pótköltségvetés az e területekre irányuló állami pénzeket.
Ebben a kérdéskörben röviden külön kell szólnom a mezõgazdaság kérdésérõl, ahol egy létrejött szervezetrendszer szétverésérõl beszélünk. Én ismét csak arra szeretnék hivatkozni - most már nem szeretnék idézni, mert nincs annyi idõm -, hogy az 1989-90-es idõszakban a '90-es költségvetés tárgyalásánál hányszor és milyen értelemben szólt Békesi miniszter úr a mezõgazdaság helyzetérõl. Akkor teljesen egyértelmû volt az, hogy az állami gazdaságok és szövetkezetek körülbelül 50 százaléka fizetésképtelen, és felszámolás elõtt áll. Szerepelt az, hogy milyen nagy mértékben leépült vagy leépül a keleti piac, és csak ízelítõül szeretnék arra hivatkozni, hogy éppen '89-ben, a parlamenti vitában megkérdezték Békesi miniszter urat, mi a véleménye arról, hogy az MDF - még mint parlamenten kívüli ellenzék - azt hangoztatja, hogy a keleti piacra történõ szerzõdéskötéseket növelni kellene; és az õ válasza az volt, hogy mivel sajnos itt fizetésképtelen piac van, az exportunk ebben az irányban radikálisan fog csökkenni, és ennek következtében az importunk is. - Ezek után mi tettük tönkre a keleti piacokat.
Azonban hozzá kell tennem azt is, hogy egy sajátos ügy van. Igaz, hogy egy nagy mezõgazdasági átalakulás volt, igaz, hogy több ember jutott földhöz, mint 1945-ben, igaz, hogy az induló állapotban kisebb birtokok jöttek létre - de kérem, azt állítani, hogy a kárpótlás egy olyan folyamat volt, amelyik szülte a feszültségeket, és ez teremtett meg egy olyan helyzetet, ami szétverte a mezõgazdaságot... Meg kell mondanom, a nagyüzemi mezõgazdaság volt csõdben. Egyszerûen nem volt más út, mint hogy az erkölcsi, etikai követelményt igenis egy jövõbe mutató magánparaszti birtoklás irányába kívántuk elmozdítani. Hozzá kell tennem, sokkal kisebb fájdalommal, könnyel és vérrel - mert egzisztenciálisan ugyan sokan kerültek nehéz helyzetbe, de azért, hölgyeim és uraim, azt senki nem mondhatja, hogy az átalakulást oly módon hajtottuk volna végre, mint az odaalakulást annak idején, mert egyetlen téeszelnök és termelõszövetkezeti párttitkár sem találta magát családjával a Hortobágyon vagy Recsken. (Taps a jobb oldalon.)
Elhangzott az is, hogy lassan megy ezeknek a területeknek a telekkönyvezése. Gondolom, ennek alapján csökkentette most a pótköltségvetés a kárpótlási földek kimérésében érdekelt földhivatalok pénzét 18,9 millió forinttal.
Nem tudok rá kitérni, de bejelentem, hogy a konkrét szakterületi kérdésekben a jövõ héten, kedden, napirend elõtt részleteiben kitérünk azokra a konkrétumokra, amelyek nem férnek be egy ilyen rövid idõbe. Csak utalni szeretnék - most már jelszószerûen - arra, hogy micsoda felkészületlen külföldi cégek végezték itt a privatizációs elõkészületeket, az ÁVÜ-nél meg az ÁV Rt.-nél - nem hiszem, hogy ez a megállapítás nagy örömmel tölti el például a Credit Swiss First Bostont vagy mondjuk a Marill Lynchet.
Hozzá kell azt is tennem - csak utalni szeretnék rá -, hogy a Dunaferrnél a nagy probléma abból adódott, hogy több száz hordónak mérgezett anyagokkal való elásottságát találták a talajban, és háromezer tonnát felvásároltak - hasonló, szennyezett hulladékot - még a '80-as években, amikor, ha jól emlékszem, még nem az MDF-kormány volt hatalmon.
Egészen megdöbbentõ számomra, hogy ismételten feljött a diplomataellátó ügye, amit éppen az elõzõ kormány két minisztere jelentett fel, és most elhangzott, hogy itt micsoda csalások, síbolások voltak - miközben a rendõrség bûncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. Hát én most tényleg nem tudom, hogy ebben az ügyben milyen újabb adatok vannak, amelyek itt megkérdõjelezik az egész rendõrség nyomozati munkáját.
Elmondta a miniszterelnök úr, hogy nincs rosszhiszemûség bizonyos privatizációkban, de a készpénznélküliség kezdett eluralkodni. Hölgyeim és uraim, nekem meggyõzõdésem, hogy ez folytatódni fog, mert a magyar állami vagyon nagyon gyorsan romló vagyon. A mûködtetés sok esetben már megéri azt, hogy magánkézbe adjuk, és nem készpénzt kell hajkurászni - errõl mi már letettünk '92-ben -, hanem, éppen a munkahelyek megõrzése érdekében minél hamarabb magánkézbe adni, annak, aki a mûködtetést vállalja.
(10.20)
S az, hogy ebbõl az ÁVÜ esetleg költségvetési szerv lesz...? Hát tessék megnézni a keletnémet Treuhandanstaltot! Annyit kapott állami támogatást, mint itt a bevétel volt, csak ott márkában, mint amennyit itt forintban bevételként tudtunk elkönyvelni! Példátlan, hogy a magyar privatizációból állami bevétel van, nem pedig az ellenkezõje, mint más volt szocialista országokban!
Meg kell jegyeznem azt is, hogy a titkos kormányhatározatokkal mi a helyzet. Kérem, én megmondom õszintén, nagyon csodálkozom, hogy titkos kormányhatározatoknak nevezi a miniszterelnök úr a 3000-eseket. Õ is nagyon jól tudja, hogy a 3000-esek nem titkosak, csak amelyek azon belül titkosítva vannak - ez elenyészõ kisebbség -, csak egyszerûen nem kerülnek a Közlönybe, mert nem másra, csak a kormány belügyeire vonatkozó intézkedéseket tartalmaznak... (Felzúdulás a bal oldalon.).., másra kötelezõ erejû végrehajtási döntéseket nem! Kérem, tessék elolvasni, mikor megjelennek, nincs bennük más számára szóló utasítás! Azoknak kell megjelenniük a Közlönyben, amelyekben másra vonatkozó döntés van, és nem a saját minisztériumi tevékenységre! (Moraj a bal oldalon.) De azért hadd jegyezzem meg: amikor mi '89-90 után átvettük a kormányt, nem kormány-, hanem miniszteri döntésekkel mentek ki súlyos milliárdok olyan alapítványokba, amelyek átmentésjellegûek voltak. És akkor derült ki - most már szó szerint idézem -, milyen nagy vívmány volt 1989. december 20-án, hogy Békesi úr azt javasolta a kormánynak: csökkentse a tervezett nemzetközi kötelezettségeket; a kétmilliárdos csökkentés azt jelenti, hogy jövõre Magyarország már nem vesz részt egyetlen internacionalista jellegû segélyakcióban sem, és csökkenti a rubelelszámolású országoknak nyújtandó kormányzati hiteleket.
Hát ilyen titkos határozataink nekünk nincsenek, amelyek negyven év után kerülnek így nyilvánosságra! Betekinthetõk volt a 3000-esek, mindenki számára hozzáférhetõek, csak a Közlönyben nem jelentek meg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Néhány kérdésre már nem tudok kitérni, de ezekre ki fogunk térni a jövõ kedden. A célokra, mint mondtam, nem igazán tudok mit mondani, mert azokkal egyetértünk, csak nem tudjuk, hogy ebben az ügyben hogy kíván a kormány elõrehaladni. Úgy érzem, éppen ez az eszköztelenség és ez a válságfilozófia az, amely egy olyan csapat részérõl került kimunkálásra, amelyrõl legyen szabad idéznem, bár nem vagyok nagy olvasója a Magyar Narancsnak, de a szeptember 22-i számban Bozóki István így szól a tanácsadó testületrõl... (Közbeszólások: András!).., bocsánat, Bozóki András így szól: "Ezek a fiúk..." - elnézést, õ mondja így - "... egy dologhoz értenek igazán: a válságmenedzseléshez. Ahhoz tehát, hogy képességeiket a maguk teljességében kibontakoztassák, válságra van szükségük. (Derültség a jobb oldalon.) Akkor is, ha nincs, ha sokszor mondják - lesz! Az ügyeletes varázslók minden betegséget ugyanazzal a csodaszerrel, ráolvasással és érvágással gyógyítanak. Nem véletlen, hogy máris hallani a 80-as évekbõl jól ismert válságpropaganda szirénhangjait; ezzel a retorikával egyszer már sikerült lingvisztikai csatát nyerni a bürokrácia ellen, és az akkor létezõ szocializmust a csõdbe juttatni. Most azonban vigyázat! Demokrácia és lassan erõsödõ piacgazdaság van - ha bele is lépnek, ez már nem ugyanaz a folyó".
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)