DR. PETÕ IVÁN, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezetõje: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Amikor az SZDSZ úgy döntött, hogy koalícióra lép az MSZP-vel, abban bízva tette ezt, hogy ezzel nõ az esély, hogy az új kormány végre megteszi mindazt, amire - noha a felismerés már a 70-es évek vége óta megvolt - sem a Lázár-, sem a Grósz-, sem a Németh-, de az egészen más feltételek közt tevékenykedõ Antall-, illetve Boross-kormány sem vállalkozott: végrehajtja azokat a változásokat, amelyek nélkül nincs kilábalás a több mint évtizedes válságból, nincs érdemi, tartós gazdasági növekedés, így nincs felemelkedés, nincs növekvõ jólét sem ma, sem holnap, sem azután. Csak tovadöcögés van, a nagy megrázkódtatás elkerülése; csak közben folyamatos lecsúszás az ország egésze, a családok nagyobb része számára, s felemelkedés csak keveseknek.
Õszintén kell szólni az ország nehézségeirõl, mint ahogy az utóbbi hetekben sokat emlegetett churchilli beszéd is tette hajdan. Világosan kell szólni arról, hogy a nehéz éveknek sajnos még nincs vége, csak akkor jöhetnek könnyebbek, ha az ország bírja türelemmel. A mai churchilli beszédben azt kell õszintén az ország elé tárni, hogy a szükséges változások bizony nem azonnal, hanem két-három, bizonyos területeken csak öt-hét év távlatában ígérnek érdemleges javulást. Bizony, eleinte átmenetileg sok tekintetben még nehezítik is, bonyolultabbá teszik az életet. Bizony, azzal is jár az ilyen változás, hogy akik eddig jobban tudták érvényesíteni érdekeiket, el is veszíthetik privilégiumaikat, eddigi biztonságukat.
Amikor az SZDSZ eldöntötte, hogy koalícióra lép, tudtuk: ma sokkal nehezebb gazdasági és lelki feltételek között kell hozzálátni a változtatásokhoz, mint tizenkét, nyolc vagy akár négy évvel ezelõtt. Persze a politikai és külpolitikai feltételek jobbak, mint nyolc vagy tíz éve, amikor még az óvatos reformok is beleütköztek a hazai és moszkvai tabukba, de rosszabbak, mint négy éve, amikor még mi voltunk a "szabad világ" kedvencei. Látnunk kell azonban: ha most nem tesszük, késõbb még nehezebb lesz.
Mi az alternatíva? Mi van, ha nem ezt az utat választjuk? Folytatjuk a tovadöcögést... A kormány mindenkinek, aki erõs, enged egy kicsit, és ezzel eléri, hogy nem valósul meg az, amit helyesnek gondol, de senki nem lesz elégedett, mert persze annyit nem tud adni a kormány, hogy minden jóra forduljon - a gyengék meg tovább csúsznak lefelé. Jó esetben marad a 20 százalék körüli infláció - egyébként is már megszoktuk, nálunk ez van. Persze a hitelek, kölcsönök kamatai is elviselhetetlenül magasak lesznek. Költségvetési támogatásként ad valamit az állam, amihez persze nagy elvonások kellenek - vagyis újabb adókat kell kivetni. S akkor még kevésbé lesz érdemes vállalkozni, s akkor persze nem teremtõdik újabb munkahely, így újabb és újabb támogatandók bukkannak fel, amihez persze újabb állami pénzek kellenek - és így tovább... Az éhenhaláshoz mindez egyelõre sok - ki tudja, meddig? -, a boldogsághoz pedig biztosan kevés.
A kérdés az, vállalni tudja-e a kormány mindazt a feszültséget, ami ahhoz kell, hogy ki tudjunk lépni ebbõl az ördögi körbõl. Nem áldozatokat kell kérnie a kormánynak, mert kéri vagy nem kéri, folyamatosan hozza az áldozatokat a társadalom nagyobb része; de türelmet kérhetünk - még akkor is, ha évtizede kéri. De csak akkor van jogunk türelmet várni, ha mi is türelmesek vagyunk, kétféle értelemben is: kibírjuk, hogy sokszor kell mást mondani, csinálni, mint amit szívünk szerint méltányosnak tartanánk; sokszor kell jogos követelésekre, igényre nemet mondani, mert azok megvalósíthatatlanok. Nem veszítjük el türelmünket amiatt, mert nehéz következetesnek maradni a helyesnek gondolt politika képviselete során; mert persze minden politikust, kormányt fenyeget a "most már kellene valami népszerût is mondani" kényszere. Sõt, van, aki csak népszerût szeretne mondani - ismerünk ilyeneket is -, és van, aki csak arra ügyel, hogy népszerûtlent ne mondjon - egyik fogás sem elég az ország gondjainak megoldásához.
De létezik a türelmetlenségnek egy másik lehetõsége is: a bírálatokkal, ellenvéleményekkel szembeni. Amikor az SZDSZ ellenzékben volt, igyekezett szétválasztani a kormány örökségét a kormány hibáitól. Igyekezett az ország helyzetére tekintettel megfogalmazni a kormánnyal szembeni kritikáját. Láttuk: a kormány és pártjai politikusainak jelentõs része nem így érezte, olykor ellenséget látott az ellenzékben. Normánk csak az lehet: tanuljunk az elõzõ kormány hibáiból, viseljük türelemmel az ellenzéki bírálatot, ne mondjunk, ne csináljunk mást, mint amit elvártunk ellenzéki korunkban az akkori kormánypártoktól.
(10.30)
Még akkor se, ha úgy véljük, a korábbi kormánypártok hamar elfelejtik, mit vártak egykor az ellenzéktõl.
Úgy véljük, a következõ évek teendõinek megítélésekor nem indulhatunk ki másból, mint a ránk maradt örökségbõl. Mindenekelõtt a pozitív örökségbõl, azokból az elmúlt években felmutatott gazdasági és politikai eredményekbõl, amelyekre építeni szeretnénk. Bár ellenzékben voltunk, bíráltuk az elõzõ kormányt, de tudatában voltunk és vagyunk az elmúlt évek pozitívumainak is.
Most csak három fontos elemet emelek ki. A politikai berendezkedést, az államberendezkedést, az állampolgárok alapjogait olyan vívmányoknak tekintjük, amelyek változó kormányok esetén is stabilitást, folyamatosságot biztosítanak. A magunk részérõl ragaszkodunk az alkotmányos berendezkedéshez, óvjuk ennek tekintélyét, még olyan viták közepette is, mint amilyen a választójogi törvény most folyó módosítása kapcsán bontakozott ki.
Másodikként azt említem, hogy az elmúlt négy évben felgyorsult a gazdasági rendszer - már a nyolcvanas évek utolsó éveiben elkezdõdött - változása, a magántulajdon térnyerése, a vállalkozói szabadság kiépülése. Létrejött a piacgazdaság számos alapvetõ intézménye, ha itt van is még jócskán teendõ.
Harmadszor: alapvetõ vívmánynak tekintjük a magyar külpolitika és külgazdasági politika egyértelmû nyugati orientációját, amely az Európai Unióval kötött társulási megállapodásra, a NATO-val kialakult intézményes kapcsolatra, az emberi és kulturális kapcsolatok erõsítésére épül. Ezzel egyidejûleg marad figyelmünk középpontjában a határokon túli magyar kisebbség ügye, hozzátéve, hogy közben normalizálódjon kapcsolatunk a környezõ országokkal.
Az örökség ugyanakkor számos aggasztó elemet is tartalmaz. Esett már szó jócskán ma is és az elmúlt napokban is a gazdaság súlyos bajairól, a költségvetés több száz milliárdos hiányáról, aminek egyik fõ oka az elmúlt években felhalmozott kamatteher; a példátlan méretû külkereskedelmi deficitrõl, amelytõl újra nõ a külföldi eladósodás. Csak jelzem, most is úgy látjuk, mint az elõzõ években: a gazdasági növekedés nem lehet érdemi és tartós az egyensúlyhiány növekedésének megállítása nélkül. Növekvõ külsõ és belsõ eladósodás mellett sem itthon, sem külföldön nem találni forrást a gazdasági fellendüléshez.
A költségvetés és külkereskedelem hiányából eredõ gondokat - ha nem akarjuk, hogy ezek a következõ években kezelhetetlenné váljanak - csak fájdalmas beavatkozással lehet orvosolni. Ha azonban a kormánynak nincs mersze az egy-két éves kellemetlenkedésre, az ezzel járó átkok és szidalmak elviselésére, esélye sincs elismerés megszerzésére sem.
A nehéz örökséghez tartozik a gazdasági morál általános hanyatlása, a feketegazdaság burjánzása, a korrupció terjedése. Ez nemcsak az adóbevételek elmaradását okozza, de a tisztességes munka leértékelõdését is, a bulizás, ügyeskedés, csalás társadalmi elfogadását, ami - mint más országok példája mutatja - melegágya a szervezett bûnözésnek. Az e jelenségek elleni fellépés közben azonban azt is világossá kell tenni, hogy egyesek gazdagodásából nem következik szükségesen mások szegényedése. Az irigységre nem lehet, még soha nem sikerült gazdaságpolitikát építeni. Azt is világossá kell tenni, hogy az állampolgárok gazdagodása az ország gazdagodása, hogy a törvénytelen eszközökkel szerzett gazdagságnál a törvénytelenség üldözendõ, és nem önmagában a gazdagodás.
A súlyos örökség része a munkanélküliség, a dolgozni akarók tartós állástalansága, a felnövekvõ fiatalok reménytelensége, a lakásépítés példátlan visszaesése, a nyugdíjasok egy részének, a nagycsaládosok tömegeinek, a cigányság tízezreinek már-már visszafordíthatatlan leszakadása. A társadalom kettészakadása túl azon, hogy méltatlan helyzetbe sodorja emberek százezreit, tovább gyengíti a kilábalás esélyeit az ország egésze számára.
Soha nem volt nagyobb szükség a leszakadókat segítõ szociálpolitikára, mint most, ugyanakkor az államháztartás helyzete az állami kiadások lefaragását diktálja. A csapdából csak a jóléti kiadások egész rendszerének, a társadalombiztosítástól a családtámogatáson át az oktatás, az egészségügy szervezetéig és finanszírozásáig, mindezeknek a területeknek az átfogó reformja jelenthet kiutat, holott közben tudjuk, egy ilyen reform eredményei nem azonnal mutatkoznak meg. Csak akkor tudjuk a szûkös lehetõségeket jól kihasználni, ha a szociális támogatás azokat éri el, akik valóban rászorulnak, és bizony nem jut azoknak olykor, akik - bár nem mindig könnyen, de - maguk is boldogulnak.
Nem lehetséges olyan gazdaságpolitika, amely átmeneti megszorító intézkedések, a megszokott életet is módosító átalakítás nélkül vezethet a mai gazdasági problémák megoldásához. Persze aranytojást tojó tyúk nem lesz így sem, s általában érdemes arra berendezkedni, hogy csodák nem lesznek. Nem jön a mindent megoldó külföldi segítség; döntõen saját szorgalmunkon, türelmünkön, leleményünkön múlik, mire jutunk.
Az SZDSZ számára nem volt magától értetõdõ a mai koalíció választása. Az volt a szándékunk, hogy olyan kormányprogram kerüljön elfogadásra, amely alkalmas a mai gondok megoldására, meghaladására. Ez volt a könnyebbik feladat. A megvalósítás nyilván sokkal nehezebb. Ha a meghirdetett célokat a kormány szem elõl tévesztené, számunkra nem lenne értelme a kormányzati pozíciónak.
Mai bajainkon csak akkor juthatunk túl, ha egy elõre nézõ politikához meglesz az elszántság, a türelem. Türelem a polgárokban és türelem a politikusokban, akikben sokszor nagyobb a vágy a gyors sikerekre, mint választóikban. Ennek a vágynak, a népszerûtlenségtõl való félelemnek már sok politikus esett áldozatul. Igaz, ezzel szemben a másik oldalon ott áll Churchill példája, aki az ígért vér, veríték és könnyek után gyõzelemre vezette népét, majd elbukott a választásokon. Ha most ebbõl azt a tanulságot vonnánk le, hogy Fantát, fröccsöt és sört kell ígérni a siker érdekében, annak biztos, hogy nemcsak tartós gyomorrontás lenne a következménye. És ne feledjük: Churchillt legalább nagy politikusként tartjuk számon. Köszönöm. (Taps.)