DR. ORBÁN VIKTOR (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Bocsánat: Elnök Asszony (Derültség.) és tisztelt Miniszterelnök Úr! Magam személy szerint és a Fidesz parlamenti frakciója egyaránt nagy várakozással tekintett a mai miniszterelnöki expozé elé. Lelkileg is próbáltam fölkészülni arra, hogy az ország sorsát õszintén föltáró, súlyos és fontos beszéddel fogunk majd itt találkozni. Hallván a miniszterelnök úr beszédét, eltanácstalanodtam. Bevallom õszintén, az is megfordult a fejemben, hogy csak egy rövid, kétperces hozzászólásra kérek szót, és annyit mondok: hogy a beszédbõl megtudtuk azt, hogy a kormány helyén van, dolgozni akar - ehhez erõt, egészséget, sok sikert kívánunk. (Derültség.)
Valójában miniszterelnöki expozé címén nem kaptunk mást, mint az elmúlt négy esztendõnek tisztességes szorgalommal, a sajtóból összegyûjtött, felszínes botránykrónikáját. De azután rájöttem, hogy itt másról van szó - a viccbeli Kohn bácsi jutott az eszembe, és csak annyit mondtam, hogy: ügyes.
Úgy beszélni az ország állapotáról majdnem egy órán keresztül, hogy egyetlen szót sem ejtünk arról, mi volt itt, Magyarországon 1990-et megelõzõen, hogy úgy tesz Magyarország felelõs miniszterelnöke, mintha a történelem 1990-ban kezdõdött volna, nos, erre azt tudom mondani: ez ügyes! (Derültség és taps az ellenzék padsoraiban.)
Sõt, azt gondolom, ez olyan politikusi erény, amelyet mindannyian joggal irigyelhetünk a miniszterelnök úrtól, s a jövendõ politikusgenerációjának ezt a képességet föltehetõen el kell majd sajátítani.
Elõre is elnézést kérek a miniszterelnök úrtól, de mielõtt mondandóm lényegére térnék, hadd mondjam el, hogy hallottunk itt mindent ebben a beszédben, amely olyan volt, mint egy csáléra sikeredett szénakazal: voltak abban privatizációs ügyek, az ország egészségügyi helyzete, öngyilkossági statisztikák, s ki tudja még mi minden.
Mielõtt azonban fontosabb kérdésekre térnék, csak a történelmi hûség kedvéért szeretnék azért néhány statisztikai adatot fölidézni, amely mintha ellentétben állna a miniszterelnök úr szavaival. Az elõzõ parlamentben egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy azt találtam mondani: a kormány hazudik, s a politikai etikettben nálam jártasabbak kioktattak arról, hogy ez nem illik. Valóban igazuk is van, ezért most csak annyit mondok, hogy néhány idézett tény ellentétben áll a valósággal. (Derültség és taps az ellenzék padsoraiban.)
Elõször is: az öngyilkosságok száma Magyarországon az elmúlt négy esztendõben csökkent.
Másodsorban: az egészségügyre visszatérve, mindannyian tudjuk azt, hogy 1990-ben egy lerongyolódott egészségüggyel volt dolga az új parlamentnek - nem az új kormánynak, hanem a rendszerváltásban részt vett elitnek.
Harmadrészt pedig: az oktatás ügyében tán emlékezhet rá a minszterelnök úr, hogy 1990-ben, amikor õk átadták a kormányrudat, a diplomások számát tekintve Magyarország csak Albániát, és - szoros küzdelemben - esetleg Romániát tudta megelõzni. (Derültség.)
Arról is beszélt a miniszterelnök úr, hogy az elõzõ kormány - az Antall- Boross-kormány - nem tûrte az emberek másságát. És valóban: a Fidesz képviselõi itt, a parlamenti padsorok között is gyakorta bírálták az elõzõ kormányzat egy-egy ilyen megnyilatkozását. No de hadd emlékeztessem a miniszterelnök urat arra, hogy azért velünk szemben sem a demokrácia bajnokai ülnek, nem a tolerancia bajnokai ülnek! Én azt gondolom, hogy jobb lenne már valamilyen módon ha nem is fátylat borítani erre az ügyre, de túljutni rajta. De azt gondolom, hogy az a politikus, aki a szocialista párt soraiból - legyen miniszterelnök, miniszter vagy egyszerû parlamenti képviselõ - a rendszerváltásban résztvevõ bármelyik pártot azzal a váddal illeti, hogy intoleráns volt a másság iránt, nos, az elfeledkezik a saját múltjáról, s az nem szerencsés dolog. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
Mielõtt még a mondandóm lényegére térnék miniszterelnök úr, szeretnék az ön szavaiból néhány dolgot idézni, s azokra külön is reagálni.
Azt mondta ön, hogy a privatizációt irányító két állami intézmény élén hozzá nem értõ vezetés állt az elmúlt idõszakban. Kérem, miért hagyják, miniszterelnök úr, hogy még mindig ott legyenek? Hogy lehet, hogy ugyanazok a személyek vannak még mindig ott? (Derültség és taps.)
A miniszzterelnök úr azt találta mondani, hogy a prvatizációt az elõzõ, privatizációval foglalkozó politikusi és szakembercsoport szûk érdekcsoportok érdekei szerint osztotta szét. Hát, miniszterelnök úr, résen kell lennünk! Ha az szûk érdekcsoport volt, amely juttatásokban részesült a privatizációból, akkor milyen szûk az a csoport, amely önt veszi körül? S itt csak Torgyán József szavaira tudok visszautalni: példátlan dolog a privatizációk történetében az, hogy a privatizáció szempontjából kulcsfontosságú pozíciókat egy gazdasági érdekkörhöz tartozó, jól behatárolható szûk érdekcsoport tartja kézben. Ez az önök kormánya alatt, az elmúlt 70 napban történt. Szerintünk ez nem járható út.
Azt is mondotta ön, miniszterelnök úr, hogy a belkereskedelem, egy elhibázott privatizációs politika eredményeképpen, egy szûk érdekcsoport kezébe került. Hát, ennek a szûk érdekcsoportnak a képviselõi, amely ma uralja a belkereskedelemnek a legtöbb ágazatát, vannak benn többségében az ön tanácsadó testületében és még az ön kormányában is. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
Mondandójából örömmel üdvözöltük azokat a szakaszokat, amelyek korábbi kormányzati álláspontok - mármint az önök korábbi kormányzati álláspontjainak - megváltoztatását mutatják. Örülünk annak, hogy ön bejelentette: nem lesz új adó, tehát letett a vagyonadó-féle elképzelésrõl. Ezt örömmel üdvözöljük - hibás gazdasági elgondolásnak tekintettük korábban is.
Örülünk annak is, hogy a miniszterelnök úr - föltehetõen saját minisztériumaival is összeütközést vállalva, megítélésem szerint a közvélemény és az ellenzék sikeres nyomásának eredményeképpen - letett arról, hogy az egyházi iskoláknak nyújtott állami támogatások összegét felülvizsgálják. Ezt is üdvözölni tudjuk. (Taps az ellenzék padsoraiban. - Közbeszólás: Helyes!)
Végezetül szeretnék egy külpolitikai megjegyzést tenni. Azt mondta a miniszterelnök úr, hogy a kormány törekvései sikerrel jártak a szomszédos országokkal a jószomszédi viszony kialakítása terén. Hát, miniszterelnök úr, mi úgy emlékszünk, hogy ön elment például Szlovákiába a jószomszédi kapcsolatokat ápolni, s a látogatás eredménye az volt, hogy a sajtóban is és a nyilvánosság elõtt is napokon keresztül kölcsönösen vádolták egymást a szlovák államelnökkel, hogy ki mond igazat és ki nem mond igazat. Ez nem eredmény! (Derülség és taps az ellenzék padsoraiban.)
Személyes tapasztalataim ellentmondanak annak, amit ön mondott az ügyben, hogyan fogadták külföldön az új kormány külpolitikáját. Az én személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy külföldon nem azért illetik elismeréssel a mostani kormány külpolitikáját, mert jelentõs változtatásokat hajtott végre, hanem azért, mert nem hajtott végre változtatásokat. (Derültség és taps az ellenzék padsoraiban.) S ez az igazság szempontjából nem lényegtelen különbség.
Ott, ahol az ön kormánya megpróbált változtatásokat végrehajtani a külpolitikában, és új elemeket vetett fel - mondjuk a társulási szerzõdés esetleges újratárgyalása, módosítása -, a külföldön járó magyar politikusok mindegyikének komoly erõfeszítéseket kellett tenni, hogy az ebbõl keletkezõ, az országra háramló károk mértékét csökkenteni tudjuk. (Szórványos taps az ellenzék padsoraiban.)
Ennyit az apróságokról, és most engedje meg, hogy a mondandóm lényegére térjek! (Derültség.)
Amikor miniszterelnökként elmondott szavaival kapcsolatban a Fidesz álláspontját kifejtem, akkor egy olyan párt nevében szólalok meg, amely nem volt része az 1988 és '90 közötti kormányoknak, nem volt része a '90 és '94 közötti kormányzatnak sem, és nem tagja a mostani kormánynak sem (Derültség és zaj a kormánypártok padsoraiban.), következésképpen, amikor a szavaimat mondom, kérem, vegyék azt figyelembe, hogy bennünket kormányzati felelõsség azokért az állapotokért, amelyekrõl szólni fogok, nem terhel. Ebben a magyar parlamentben mi vagyunk az egyedülálló párt. (Zaj.)
Az ország állapotához hozzátartozik az a körülmény, hogy Magyarországon 1994-ben a választásokat követõen a baloldali blokk pártjai közös kormányt alakítottak. (Hangos derültség.)
(11.20)
Ez sokakat meglepett. Annak ellenére lepett meg sokakat, hogy az MDF néhány politikusa és az MSZP néhány politikusa már 1990-ben a nyilvánosság elõtt felhívta a mi figyelmünket is arra, hogy ez a két párt tulajdonképpen egy. (Taps az FKGP soraiban.) Sajnálatos módon fiatalságunk és tapasztalatlanságunk okán ezt nem hittük el. De ma már nyugodtan mondhatom az ország politikai jellemzésére és hívhatom segítségül Willy Brandtnak a német újraegyesítéskor mondott szavait: "Most összenõ az, ami összetartozik". (Derültség és taps az FKGP soraiban.)
Miniszterelnök úr, engedje meg, hogy öt kérdéskörrel kicsit bõvebben is foglalkozzam. Elõször is a történelmi örökség kérdésével, aztán azzal, hogy a kormány rövid távú gazdasági tervei milyen minõsítést érdemelnek szerintünk. Utána hadd szóljak néhány szót arról, hogy mi kerekedik ki, milyen jövõ áll az ország elõtt akkor, ha önöknek sikerül végrehajtani ezt a gazdaságpolitikát, hadd mondjak néhány szót a korrupció és a közélet tisztaságáról, és végül hadd említsek meg két olyan dolgot, amirõl ön nem vagy a mi ízlésünk szerint nem kellõ hangsúllyal beszélt.
Nos, az örökségrõl. Az MSZP körüli írástudók másfél év óta azt duruzsolják a magyar közvélemény fülébe, hogy 1988 és '90 között megindult itt valami remek átalakulás, történt egy apró malõr, ezt hívják szabad választásnak. (Derültség.) Az akkori elit, amely 1988 és '90 között megkezdte a gazdaság átalakítását, elvesztette kormányzati pozícióit, négy év vakvágány, vargabetû következett, de most ismét minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Úgy gondoljuk, hogy ez helytelen értelmezés. Ez egyfajta történelemhamisítás. És azt gondoljuk, történelemhamisítást követ el az is, aki úgy beszél az ország helyzetérõl, hogy nem beszél az 1990-et megelõzõ, '90-ben az új, elsõ szabadon választott magyar parlament által átvett örökségrõl.
Ha valaki nem beszél arról a tényrõl, hogy a szocializmus magyarországi beköltözését megelõzõen ez a nemzet minden gazdasági mutató tekintetében olyan országokat elõzõtt meg, amelyek ma már mind maguk mögött hagytak bennünket, ez a történelmi igazságtalansággal egyenlõ. (Taps a jobb oldalon.) A szocializmus magyarországi beköltözését megelõzõen ez az ország megelõzte Írországot, Görögországot, Portugáliát és sorolhatnék még két-három országot. (Közbeszólás: Spanyolországot! - Dr. Salamon László: Ausztriát is!) Spanyolországot is, közben újabb ötleteket kapok.
Nos, mi úgy gondoljuk, hogy aki hibásan értelmezi az ország múltját, az hibás politikát is folytat a jövõre vonatkozóan. (Közbeszólások a jobb oldalról: Így van! - Gyér taps.) Egy politikusnak azért szerencsétlen dolog történelemhamisítást elkövetni, mert esetleg maga is elhiszi azt, amit mond, és ha elhiszi, akkor hibás politikát épít a saját kormánya és a saját nemzete számára. És ennek az árát elõbb-utóbb valakinek majd meg kell fizetni. Úgy gondolom, hogy ez a fajta hiba Horn Gyula beszédében már vissza is köszönt, legalábbis annak gazdaságpolitikai vonatkozásaiban.
Sajnálom, hogy alig esett szó arról a tényrõl, hogy Magyarország gazdasági bajai nem konjukturális természetûek, következésképpen nem kizárólag az elmúlt négy évnek köszönhetõek, hanem szerkezeti természetûek. Be kell ismerni a mostani kormánynak is, mindannyiunknak is, hogy a legnagyobb bajt még mindig a nagyon nagy mértékben szocialista logika alapján mûködõ ipar, a szocialista logika alapján mûködõ mezõgazdaság, újraelosztás, államháztartás okozza. (Taps a jobb oldalon.)
Ha innen nézve szólunk néhány szót az Antall-kormány három- és a Boross- féle kormány féléves tevékenységérõl, akkor azt tudom mondani, hogy ez a kormány hozzálátott a vas és acél országának lebontásához, a szocialista nagybirtokrendszer átalakításához, és sajnos kevés eredményt ért el, kevesebbet, mint amennyit elérhetett volna. Az államháztartáshoz pedig hozzá sem mert nyúlni. Az Antall-kormány teljesítményét a Fidesz parlamenti frakciója az elmúlt négy évben mint ellenzéki párt õszintén és keményen bírálta, ennek felemlítése éppen ezért itt, most nem indokolt. Csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az Antall-kormány, egyébként akkor a teljes parlament támogatásával, történelmi feladat teljesítésére vállalkozott, sikertelenül járt és elbukott.
Úgy beszélni az ország mai gazdasági helyzetérõl, tisztelt miniszterelnök úr, hogy átsiklunk azon az apró történelmi tényen, hogy 1990-ben ennek az országnak 20 milliárd dollárnyi államadóssága volt, szintén igazságtalan. És mindannyian tudjuk, hogy az a 20 milliárd dollárnyi államadósság nem fokozatosan halmozódott fel az elmúlt 40 esztendõben, hanem 1985 és '90 között ugrott fel 10 milliárdról 20 milliárdra, abban az idõszakban, amikor az önök körül ma már ismét felbukkant gazdasági szakemberek, tanácsadók és a kormányban is fellelhetõ politikusok már fontos döntési pozíciókat birtokoltak. (Taps a jobb oldalon.) Az a gazdaságpolitika, amely akkor az ország eladósodását 20 milliárdra növelte, generációk sorának jövõjét tette kilátástalanná.
Még az unokáink is nyögni fogják azt az adósságtömeget, amelyeket önök és az önök elõdjei felhalmoztak, mert 20 milliárd dollár - az 20 milliárd dollár. És az unokáink úgy fogják nyögni mindezt, hogy azok, akik felhalmozták ezt az államadósságot, ma jó jövedelmet nyújtó, magángazdasági pozíciókat tudhatnak magukénak. Ez sem tartozik az igazságos közteherviseléshez, tisztelt miniszterelnök úr.
Ezek után hadd mondjak néhány szót arról, hogy amikor Horn Gyula azon gazdaságpolitikai megoldásait ismertette a Házzal, amivel a súlyos állapotban lévõ nemzetgazdaság bajain próbál enyhíteni, akkor az a kép rajzolódott fel a szemem elõtt, hogy olyan ember próbál egy fuldoklót úszni tanítani, aki elõzõleg mázsás követ kötött a nyakába és belelökte a vízbe. (Derültség és taps a jobb oldalon.)
Tartalmazott-e a miniszterelnöki expozé gazdaságpolitikai újdonságokat a kormányprogramhoz képest? Hiszen, ha tartalmazott volna, akkor azt a kérdést kellene megfogalmaznunk, hogy mennyire volt megalapozott a kormány gazdasági programja, amelyet kormányprogramként nyújtottak be a Ház elé. De szerencsére ezt a kérdést nem kell feltennünk, mert a kormány gazdasági programja és az itt elhangzott miniszterelnöki expozé szinte teljes egészében egybeesett. Akkor viszont már csak azt a kérdést kell feltennünk, miért mondott Horn Gyula beszédet. (Derültség a jobb oldalon.) Azt gondolom, az a politikusi erény vezethette õt, hogy tanult elõdje hibájából. És talán nem akart abba a vérlázító és szégyenteljes helyzetbe kerülni, mint amibe Antall József került 1990-ben, amikor a televízió nyilvánossága elõtt próbálta ismertetni az ország helyzetét, csak nem kapott erre lehetõséget. Valóban okosabb dolog ezt inkább a parlament teljes nyilvánossága elõtt s így a televízión keresztül is elmondani. (Taps a Fidesz soraiban.)
A Horn Gyula által vázolt rövid távú gazdaságpolitikai elképzelésekrõl azt kell mondanom, hogy nem tartalmaz semmifajta gazdaságpolitikai újdonságot ahhoz képest, amit az elmúlt 25 évben megismerhettünk. Régi eszközök, régi fantáziátlanság. A pénzügyminiszter krupiégereblyéjével begyûjti az asztalon heverõ pénzeket, a teremszolgák és a fogdmegek pedig elkobozzák a zsetonokat, és azt mondják a közvéleménynek: "tisztelt közvélemény, újabb türelmet és áldozatvállalást - állítólag - ezúttal már csak két esztendõre kérünk önöktõl". És a kulcskérdésre, arra, hogy az a fajta gazdaságpolitika, amely csõdbe vitt többször is az elõzõ idõszakokban, hogy az így megszerzett pénzek felhasználása vajon valóban az ország fejlõdését szolgálja-e, megvan-e a garancia erre nézve, erre a kérdésre Horn Gyula beszédébõl nem kaptunk választ. Nem tudjuk, hogy vajon miért állna elõ az a csodálatos helyzet, hogy ugyanaz a gazdaságpolitika, ugyanazokkal a szereplõkkel most sikerrel járna, holott 25 éven keresztül nem járt azzal.
Nagyon bízunk abban, hogy a szociális partnerek, amikor megkötik azt a megállapodást, amelyet Horn Gyula is olyan nagyon óhajt, akkor nem úgy fognak eljárni, mint az elmúlt 20 esztendõben tették az érdekképviseleti szervek, hogy a kormány nyomására egyszerûen csak lemondtak bizonyos pénzeszközök felhasználásáról. Nagyon bízunk abban, hogy olyan megállapodást fognak kötni, amiben pontosan megjelölik azt, hogy ezekrõl a pénzekrõl a munkaadók és a munkavállalók is miért mondanak le. Mik azok a célok, amelyek érdekében ezt hajlandók megtenni. És reménykedünk abban, hogy ki fogják kötni maguknak azt a jogot is, hogy menet közben ellenõrizhessék e pénzek felhasználását, és ha úgy találják, hogy ezek mégsem a kívánt gazdaságpolitikai célok felé mutatnak, akkor majd elállnak ettõl a megállapodástól.
(11.30)
Nagyon reméljük, hogy ebbe az irányba mozdulnak majd el a tárgyalások.
A rövid távú gazdaságpolitikáról szólva még egy jelenségre szeretném fölhívni az ország közvéleményének figyelmét: minõ változásokon tudnak átmenni politikusok akkor, ha ellenzékibõl kormánypártivá lesznek! Emlékszem a mai munkaügyi miniszter asszony számos beszédére, amelyekben azt a benyomást keltette az ország közvéleményében, hogy a kormány nem foglalkozik a munkanélküliséggel, és mindössze a kormány szándékától függ az, hogy vajon a munkanélküliség nagyobb, kisebb, sõt létezik-e egyáltalán. Mióta azonban az egykori ellenzéki képviselõ asszony kormányon van, azóta a munkanélküliségre vonatkozó meggondolásai és fejtegetései a kormányzati meteorológia tárgykörébe csúsztak át oly módon, hogy felhõs idõ, borult égbolt és elhúzódó munkanélküliség várható. Ez az a változás, amelyet, azt gondolom, nem szerencsés megtenni, mert aláássa a kormány hitelét.
Ezek után föl kell tennünk azt a kérdést is, hogy abban a történelmileg példátlan és kevésbé valószínû helyzetben, ha a kormány által megcélzott rövid távú gazdaságpolitika sikerrel járna, milyen Magyarország lenne itt. Erre a kérdésre is kellene valamilyen választ találnunk. Errõl a kérdésrõl keveset hallhattunk. Horn Gyula beszéde tulajdonképpen erre a kérdésre egy szóban összefoglalható választ adott: egy modern Magyarország. És ez a modern Magyarország úgy áll elõ, hogy ezt majd modernizáljuk. (Derültség a jobb oldalon.)
Azt gondolom, hogy veszélyes dolog meghonosítani a magyar politikai retorika kelléktárában a "modernizáció" kifejezést. A modernizációnak ugyanis nincs értéktartalma, és az ország jövõjérõl semmit nem árul el. Ennek a századnak a nagy, véreskezû diktátorai - Hitlertõl, Sztálinon keresztül Pol Potig - mind modernizátorok voltak. Úgy gondoljuk, hogy éppen ezért Magyarországnak nem egyszerûen modernizációra van szüksége: Magyarországnak polgárosodásra van szüksége. Nem modern Magyarországot akarunk mindössze, hanem polgári Magyarországot akarunk. (Taps a jobb oldalon.)
A kérdés csak az, hogy vajon az a gazdaságpolitika, amelyet önök meghirdettek, egy polgári Magyarország kialakulásához vezet-e majd vagy sem. Ezt most még nem tudhatjuk bizonyosan, de mi élünk a gyanúperrel, hogy nem. A mi szemeink elõtt az önök gazdaságpolitikájának eredményeképpen egy olyan kép rajzolódik ki, olyan világban kell majd élnünk, ahol lesz néhány, kis számú gazdag ember, nagyon sok szegény ember, a középosztály pedig szép lassan elvékonyodik, majd teljes egészében felszívódik. No, mi egy ilyen Magyarországon nem szeretnénk élni. Egy olyan gazdaságpolitikát szeretnénk önöktõl kapni, amely garanciát nyújt arra, hogy egy számában gyarapodó és vagyonában növekedõ középosztály alakul ki Magyarországon, minél hamarabb. Sajnos, erre nézve beszédében Horn Gyula nem tudott megnyugtató választ adni.
Negyedszer: a korrupció és a közélet tisztasága. Azt gondolom, hogy a korrupció ügyében Magyarországon a privatizáció megkezdésével új idõszámítás indult meg, és beszélhetünk privatizáció elõtti és privatizáció utáni korrupcióról. Ami a privatizáció elõtti korrupciót, vagyis a '88-at megelõzõ idõszakot illeti, azt kell mondanom, hogy az önök által is oly jól ismert szocialista rendszer mûködési lényegéhez tartozott a korrupció. A mûködési elvre kis túlzással talán azt mondhatnám: nagy elvtárs: nagy szajré, kis elvtárs: kis szajré; nagy kutya: nagy csont, kis kutya: kis csont. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
1988-ban azonban minõségi változás történt, mert megindult a privatizáció, és a privatizációs visszaélésekkel kapcsolatosan szerintem három szakaszt jól el tudunk különíteni egymástól. Az egyiket önök szintén nagyon jól ismerik belülrõl - a kormánypárti képviselõ urakhoz szólok most -, az 1988 és 1990 közötti szakaszt, amelyben a korrupciós visszaélések a privatizációban azért történhettek meg, mert semmifajta jogi szabályozás nem volt, és az akkori politikai és gazdasági kulcspozíciókat gyakorló elit ezt a lehetõséget a privatizációban - a maga logikájából teljesen érthetõ módon - ki tudta használni.
1990-ben a helyzet megváltozott. Lassan, 1992-re fokozatosan kialakult egy törvényi szabályozás, amely a privatizációt próbálta regulázni. Az 1990 és 1994 közötti szakasz éppen ezért egy olyan fajta korrupcióval jellemezhetõ, ahol a jogi szabályozás keretein belül az ott található kiskapukat és hézagokat próbálták nagyon sokan - nem kevés sikerrel - vagyonszerzés céljából kihasználni.
Most itt állunk egy harmadik szakasz hajnalán, 1994-ben, az önök 70 napos kormányzásának eredményeképpen - amelyrõl átfogóan most még nem beszélünk, mert majd ha a 100 nap elmúlt, akkor szeretnénk élni ezzel a lehetõséggel -, olyan korrupció gyanúja villant már föl, amely különbözik az elõzõ kettõtõl, és lényege az, hogy egy szûk, a gazdasági életben kulcspozíciókat elfoglaló érdekcsoport szerzi meg az ország gazdasági élete szempontjából fontos pénzügyi, kormányzati és privatizációs pozíciókat. Ez egy olyan korrupciós helyzet, amelynek - függetlenül attól, hogy az ebben a konstrukcióban szereplõ személyek szándékában áll-e a korrupció vagy sem - óriási szívóhatása van, és csak idõ kérdése, hogy ha nem változtatnak ezen a személyzeti politikán, akkor megindul majd a korrupciós, privatizációs botrányok áradata. Ezt nem kívánom önöknek sem, magunknak sem, és az országnak sem. Mert ennek az országnak arra van szüksége, hogy ne lejárassák parlamenti beszédekkel a privatizációt, hanem éppen azt próbálják fölvillantani, hogy ennek az országnak nincs más választása, csak az, hogy privatizálja a gazdaságot. Ezért ezeket a korrupciógyanús helyzeteket meg kellene szüntetni. A hatalom az önök kezében van, önök ezt megtehetik.
Horn Gyula azt találta mondani egy nyilatkozatában - és ez találkozott a mi helyeslésünkkel is -, hogy õ ellenáll mindenfajta érdektörekvéseknek és lobbyérdekeknek. Most mi a miniszterelnök urat szeretnénk biztosítani, hogy ez ügyben számíthat a Fidesz ellenzéki segítségére: minden olyan lépését, amelyben lobbyérdekek érvényesítését szeretné megakadályozni a privatizációban, mi támogatni fogjuk.
Végül egy dolog, amirõl nem esett kellõ súllyal szó a miniszterelnök úr beszédében. Horn Gyula hangsúlyozottan az ország jövõjérõl beszélt, és nem nézett szembe beszédében azzal a ténnyel, hogy Magyarországon az ország határai és a nemzet határai nem esnek egybe. Semmifajta nemzetstratégiai koncepciót, nemzetstratégiai politikát nem villantott föl - ez hiba. Úgy gondoljuk, hogy egy ilyennel egy olyan történelmi adottságú és meghatározott politikai körülmények között élõ országnak, mint Magyarország, rendelkeznie kell. A bizalmat erõsítõ, jószomszédi - rosszul sikerült - látogatások ehhez azonban kevesek. Ehhez átgondolt, tudatos, átfogó célok alá rendelt gazdaságpolitikai, társadalompolitikai lépésekre lenne szükség. Ezeknek nyomát sem találtuk az ön beszédében.
Már korábban is észrevettük azt - elsõsorban a miniszterelnök úr kormányprogramot ismertetõ beszédében -, hogy Horn Gyulának nem kenyere a történelmi távlatokban való gondolkodás, és nem szereti azt, hogyha túlságosan sok történelmi példával világítja meg egy politikus mondandójának lényegét. És valóban, az elmúlt négy évben bennünket is sokszor zavart meg az, hogy a konkrét ügyek helyett kellett történelmi példázatokat hallgattunk. Azonban - elismerve, hogy ez hiba - nem lenne szerencsés, ha a most következõ kormány átesne a ló bal oldalára, és a történelmi távlatban való gondolkodás hiányából faragna erényt. Ugyanis az nem az, hanem hiba, és abban a beszédben, amelyet most megismerhettünk, ennek - még egyszer mondom - nyomát sem lelhettük.
Végezetül: mit tudok mondani? Azt tudom mondani önöknek, hogy: sok hûhó semmiért. Nem egészen világos, hogy ezt a beszédet miért kellett meghallgatnunk, és az sem világos, hogy ezzel a beszéddel miért kellett a tisztelt Házat - az elmúlt négy év nem kellemes emlékeit idézõ - törvényalkotási rohamra kényszeríteni, éjszakákig szavazgatni és így tovább, ahelyett, hogy ezt a beszédet valamikor késõbb, az önkormányzati választások kampánynyitó beszédeként, az MSZP nagygyûlésén, a Sportcsarnokban hallgathattuk volna meg. Köszönöm szépen megtisztelõ figyelmüket. (Hosszan tartó, nagy taps az ellenzék padsoraiban.)