DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr!
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Az önkormányzati törvény módosításának csak az egészségügyet érintõ részével kívánok foglalkozni négy konkrét módosító indítvány kapcsán.
Az látszólag egy apró része az önkormányzati törvénynek, de azért emlékeztetni kell politikustársaimat arra, hogy az egészségügy rendezetlen kérdései miatt például az egykori Wilson-féle munkáspárti kormány megbukott Angliában, a Reagan-féle köztársasági kormány bukásához és az egészségügyi reformot ígérõ Clinton gyõzelméhez minden elemzõ szerint hozzájárult az a helyzet, ami az egészségügyben kialakult. Tehát mindenképpen fontosnak tartom ezt a kis részt is. Annál is inkább, mert ez a kis rész, mint cseppben a tenger, tükrözi az egész módosító csomag szándékát, szakmai színvonalát. Ezért sajnálom, hogy a kormányból senki nincs jelen az ülésteremben, nagyon nehéz akkor komolyan vennünk Horn Gyula miniszterelnök úr tegnapi zárszavát, miszerint "meghallgatjuk az ellenzéki pártok véleményét, a jó ötleteiket elfogadjuk, de amikor kell, dönteni fogunk". Én most megpróbálom a jó ötleteteimet elmondani, noha sem a bizottság elnöke, sem a belügyminiszter igen tisztelt képviselõje, sem senki más nincs itt a kormányból. (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: De itt vannak!) A szociális bizottságról, mint szakbizottságról beszélek, hiszen az egészségügyet érintem.
Nos, a magyar egészségügy története - és ez többek számára ismerõsen hangzik a teremben - az osztályharcok története. Az osztályharcok története itt úgy értendõ, hogy a hagyományos ellentétek a belgyógyászati és a sebészeti, a manuális és az elméleti tárgyak között még egy súlyosabb ellentéttel is társultak - tekintve, hogy az egészségügyben mindig kevés volt a pénz, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy ezt a pénzt ki osztogatja. Ezért, ha visszanézünk az elmúlt 30 évre, ezt az osztályharcot egy mozgó háborúnak kell látnunk. Olyan mozgó háborúnak, amikor hol decentralizáltunk, tehát a kórházak egy kisebb közösség tulajdonába kerültek le, hol integráltunk, amikor egy megyei, fõvárosi vezetõ kórházhoz kerültek. Ennek az lett eredménye, hogy még a mûködõ lélegeztetõgépeket is elvitte a vezetõ kórház a beosztott kórháztól. Aztán megint rájöttünk, hogy ez így nem jó, ezért visszaadtuk a helyi önkormányzatoknak a tulajdont.
Úgy tûnt, hogy ez a háború eldõlt az elmúlt 4 évben, sõt már 6 évvel ezelõtt, hiszen az egészségügy átalakítása abba az irányba mutatott, hogy a kórházak önállóságát minden módon növelni kell. Ez tette lehetõvé, hogy a helyi önkormányzatok tulajdonába és kezelésébe kerültek ezek az intézmények.
Nos, ezt a rendszert a szocialista párti tisztségviselõk még kormányzati tisztségviselõ korukban, '88-ban elkezdték kialakítani, tehát gondolom, most is fenn kívánják tartani. A Szabad Demokraták Szövetségének pártprogramjában viszont az szerepel, hogy "Az állampolgárok és az egészségügy érdeke azt kívánja, hogy a kormányváltozások ne okozzanak megrázkódtatást az egészségügyben". Ezt vagy akkor nem gondolták komolyan, vagy most nem értem, hogy miért kell egy igen jelentõs megrázkódtatást okozó átszervezést, sõt visszaszervezést elkezdeni. Ugyanis az egészségügy továbbra is szegény, mûködtetését a társadalombiztosítás, de a beruházások, fejlesztések költségeit a központi költségvetés és jelentõs részben az önkormányzatok erõfeszítései adják össze.
A helyi önkormányzatok tulajdonában, a város tulajdonában lévõ kórház megmozgatta az elmúlt években a helyi közösségek, a helyi érdekeket kévpiselõ ottani politikai testületek szándékát és igen jelentõs támogatást, fejlesztést tettek lehetõvé nagyon sok helyi önkormányzati kórháznál. Önök nagyrészt egyéni képviselõk. Hogy fognak visszamenni a városukba, ha azt kell mondani a választóiknak, hogy most ismét visszaadtuk a megyének a kórházunkat? A megyei kórház, a megyei kezelési jog ugyanis azt jelenti, hogy elkerülnek, a helyi érdekek hatókörébõl kikerülnek a kórházak, s ennek következtében várhatóan csökkenni fog az az egészséges lokálpatriotizmus szülte támogatás, ami a jelen formában megvolt.
Az erre irányuló módosító javaslatomat természetesen megtettem; a szociális bizottság - nagy örömre - egy hasonló módosító indítványt támogatott, a magamét egyharmaddal ugyan, de elutasította.
A másik kérdés ehhez kapcsolódóan, hogy ha már kevés a pénz, akkor nyilván racionálisabbá kell tenni a mûködést. Három lépcsõben mûködött az egészségügy hosszú idõn át. Volt az alapellátás - háziorvos, házi gyerekorvos -, a szakrendelõ és a kórház. Ez a három lépcsõ azt eredménytezte, hogy párhuzamos, megismételt vizsgálatok sorát kellett a betegnek elszenvednie, hiszen mikor a végén esetleg kórházba került, a kórház újra megcsináltatta mindazt a vizsgálatot, amit elõzõleg a rendelõintézetben már elvégeztek. Ezért a rendelõintézeteket a kórházakhoz szándékoztunk integrálni, kapcsolni, azok ambulanciájaként mûködtetni, pontosan azért, hogy egy lépcsõ kimaradjon, ami jobb a betegnek és messze olcsóbb, hiszen egy fázis kimarad.
Az elõterjesztés ennek ellenére külön kívánta kezelni a kórházakat és a rendelõintézeteket, tehát konzerválni, továbbra is fenntartani ezt a háromlépcsõs szerkezetet, amikor azt javasolta, hogy a kórházak kerüljenek a megyéhez, a rendelõintézetek maradjanak a helyi önkormányzatoknál. Nyilvánvalóan a szervezeti összekapcsolás ilyen módon megoldhatatlan lenne. Erre nézvést is van módosító indítványom.
A harmadik kérdés. Az egészségügy, illetve az orvosi kar egy különleges, Max Weber szerint hivatásrendként mûködõ testület. Két ilyen hivatásrendet ismer a szociológia egyik atyja: az egyházi, a papi és az orvosi hivatást. Mindegyik szigorú hierarchiával, merev kiválasztással, a külsõk, a laikusoktól egy saját nyelv kialakításával megkülönbözteti magát és öntörvényei mûködtetik. Olyan szigorú hierarchia van ebben a szakmában, ami még a baromfiudvar csipkedési rendjénél is szigorúbb. Aki már egyszer látott nagyvizitet, az tudja, hogy milyen. Ha tehát most a kórház-vezetés, megbízással, megyei testülethez kerül, ez azt jelenti, hogy az a lakosságtól, a kórháztól, a betegektõl távoli testület döntésére bízatik. (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: Miért?) Ugyanis a távoli testület szükségszerûen a megyei egészségügyi osztály szakvélemény alapján fog kinevezni.
(10.10)
Ez a kórházigazgató nyilvánvalóan helyben tovább görgeti a kinevezésébõl adódó jogait az osztályvezetõ fõorvosokra. Tehát kialakul megint egy megyei egészségügyi osztályvezetõhöz hasonló, szigorúan centralizált hierarchia; megint ráerõsítünk arra a porosz-osztrák-magyar vonalra, amely az angolszász országokban ismeretlen, és ezt a megmerevedett hierarchiát megváltoztatni ily módon nem remélhetjük.
Az az elképzelés, hogy az ott dolgozó kollégák - nemcsak orvosok, egészségügyiek - beleszólhatnak a vezetõ kiválasztásába, s ahogy legutóbb a kórházvezetõk választása is történt, az nem volt jó. Három szereplõnek kellene ebben megjelenni: a tulajdonosnak - nem mindegy, hogy melyik önkormányzat, a helyi vagy a megyei -; az ott dolgozóknak, hiszen higgyék el, hogy nem a cikkek száma, még csak nem is a tudományos rang tesz valakit alkalmassá egy osztály, egy kórház vezetésére, és ezt legjobban az együtt dolgozók tudják kifejezni, tehát a tulajdonos mellett nekik is meg kellene adni ezt a lehetõséget; és azért ne feledjük el, hogy a betegekért van az egész! Ne feledjük el, hogy az ellátott betegeknek valamilyen módon szintén lehetõséget kellene adni, mint ahogy az angolszász országokban - ellentétben, ismétlem, az e tájon honos divattal - erre lehetõség van.
Ennek a kimunkálására egy ilyen sebtében módosított törvény semmiképpen nem alkalmas. Éppen ezért javasoltam azt, hogy külön jogszabály szerint kerüljön meghatározásra - a késõbbiekben akár - a kinevezési rend. Errõl a hatályos, úgynevezett "huszas" törvény - tehát a hatásköri törvény, vagyis az 1991. évi XX. törvény - 133. §-ának vége úgy rendelkezik: "kinevezi..." - mármint a helyi önkormányzat - "... a külön jogszabályban meghatározottak szerint az orvosigazgatót, a gazdasági igazgatót és az ápolási igazgatót". A külön jogszabály, mondom, most bizonnyal nem alkotható meg, de ennek lehetõségét elvenni egy kétharmados törvénnyel semmiképpen nem látom célszerûnek, éppen azért, mert itt nem arról van szó, mint egy más hivatalban, ahol a hivatalvezetõ az aktát csak a legritkább esetben olvassa el - hiszen azért vannak az érdemi ügyintézõk -, itt egy beteget minden esetben megnéznek legalábbis a nagyvizit során a fõorvosok. Tehát nem lehet a közigazgatás általános szabályait leszûkítve alkalmazni erre a területre.
A negyedik és egyben az utolsó téma: a gyógyszertárak ügye. Kérem szépen, ezek a szerencsétlen gyógyszertárak meg gyógyszertári központok nem is a kaukázusi krétakör széttépésre ítélt gyermekáldozatai, hiszen itt legalább négy-öt "szülõ" veszekszik rajtuk. Meg is értem, mert nagyon értékes csecsemõ: körülbelül 50 milliárdra becsülik azt a vagyont, amit a gyógyszertári központok és a gyógyszertári hálózat jelent. Éppen ezért egyetlenegy jogterülettel nem foglalkozott ennyit az Országgyûlés, mint a gyógyszertárakkal, háromszor vagy négyszer hoztunk errõl törvényt; legutóbb már az új Országgyûlés még a nyári ülésszakán, augusztus 30-án külön foglalkozott a gyógyszertárakkal. Ismét úgy döntött, hogy meg kell oldani a privatizációt, de a kialakult jogviták miatt ezt '95. december végéig még a jelen mûködési formában is lehetõvé teszi, noha attól kezdve a gyógyszerészek diplomához és személyi joghoz kötött joga lesz a gyógyszertárak mûködtetése. Ezek után, a legnagyobb meglepetésünkre most, az önkormányzati törvényben megjelenik, hogy ezt a kérdést oly módon kívánják rendezni az elõterjesztõk, hogy a gyógyszertári központok kerüljenek a fõvárosi, a megyei önkormányzatok tulajdonába, de a gyógyszertári központok tulajdonában vannak a gyógyszertárak - és abban érdekeltek, hogy minél tovább így maradjon ez a helyzet, hiszen addig nekik hozzák a hasznot.
Ez megint egy hevenyészve betuszkolt indítvány, az egész rendszer figyelmen kívül hagyásával készült; egy olyan pamutgombolyag, aminek ha egy szálát kihúzom, akkor összegubancolódik az egész. Ugyanis rendelkezik a tulajdonról, de nem rendeli hozzá a feladatot! Hát így nem lehet önkormányzati ügyeket intézni! Ha feladatot adok, akkor kell hozzá tulajdon vagy pénz; de tulajdont adni és feladatot nem, nem elõírni ugyanebben a törvényben - ha már a megyei önkormányzaté -, hogy feladata legyen a gyógyszerellátásról való gondoskodás, ez nem lehetséges! Akkor a gyógyszertár ugyanolyan üzlet lesz, mint, mondjuk, egy masszázsszalon, s ha jobb és nagyobb hasznot hoz, akkor arra a célra fog átalakulni. Mint ahogy a fõvárosban a nem önkormányzati, hanem ÁVÜ- tulajdonban, de a régi gyógyszertári központ utódja tulajdonában lévõ gyógyszertárak közül máris be akarnak zárni huszat, arra hivatkozva, hogy nem rentábilis a mûködésük.
Kérem, a gyógyszerellátás nem azonos más kereskedelmi tevékenységgel! Éppen ezért, miután semmi lehetõségünk nincs, azon kívül, hogy elmondjuk érveinket - önök fognak dönteni! -, nagyon kérem, hogy egyrészt ezt az indítványt a gyógyszertári központokkal kapcsolatban, ami tehát az egész jogrendszerben nagyon sok ellentmondást szülne, vagy vonják vissza az igen tisztelt képviselõk, akik ezt az elõterjesztést tették - hiszen ez nem érinti a kormány presztízsét -, vagy arra kell kérnem, figyelmeztetve a Házat, hogy ezt semmiképpen ne támogassák, hacsak nem akarnak havonta újabb gyógyszertári törvénnyel foglalkozni a parlamentben, mint ahogy erre az elmúlt idõben olyan sokszor példa volt.
A saját javaslataim közül, amelyet a bizottság támogat, annak van esélye; a másik kettõvel, tehát a vezetõkiválasztással kapcsolatban pedig fontolják meg, hogy a hatályos szabályozás - amely nem zárja ki a végleges megoldást - fenntartása nem lenne-e célszerû a külön jogszabályra való utalással.
Nagyon kérem, hogy kisebbségi véleményként, jó tanácsként - a miniszterelnök zárszavára hivatkozva - vegyék figyelembe ellenzéki képviselõként elõadott javaslataimat. Köszönöm szépen. (Taps.)