BOLDVAI LÁSZLÓ, a Magyar Szocialista Párt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Elnök Úr! A "doktor" jelzõt köszönöm, de erre még nem vagyok érdemes.
Hétfõn Szabó Ivánnak, az MDF vezérszónokának több mint 50 perces szóbeli bûvészmutatványát hallgatva nem tudtam eldönteni: önmaga hiszi-e egyáltalán, amit elõad. Teljesen természetes - ha szabad ilyet itt kijelenteni -, hogy az elõzõ kormány pénzügyminisztere a mundér becsülete érdekében megpróbál érvelni és megpróbálja védeni a korábbi kormány teljesítményét. Ha megengedi a frakcióvezetõ úr, egyben szeretnék gratulálni a Szabó-féle közgazdasági törvények két újabb gyöngyszeméhez is. Két héttel korábban itt, a parlamentben, Békesi László pénzügyminiszter az elsõhöz már gratulált - hétfõn én találtam két újabb gyöngyszemet. Az elsõ úgy szól, hogy növekvõ reálbérek esetében kizárt, hogy a reáljövedelem stagnáljon; a második pedig arról szól: szintén teljességgel kizárt, hogy a regisztrált munkanélküliek számának csökkenése esetében a foglalkoztatottak száma is csökkenjen.
Két kérdésrõl szeretnék beszélni. Az elsõ a kialakult helyzet minõsítése a makrogazdaság mutatóinak számbavételével - de mielõtt ebbe belekezdenék, nem tudom megkerülni, hogy ne említsem fel a vitában többször az ellenség... ellenzék soraiból felmerült vádat... (Zaj a jobb oldalon. - Katona Tamás: Hogy volt ez?! - Taps, közbekiáltások a jobb oldalról.)..., amely, kicsit sarkítva, úgy is szólhatna: aki magyar, az ne merjen a magyar gazdaság állapotáról rosszat mondani, mert - folytatódik a gondolat - elijeszti az ország határain toporogva várakozó külföldi befektetõket. Ha én külföldi befektetõ lennék, õszintén megmondva, inkább akkor menekülnék, ha egy olyan országgal találkoznék, ahol a kormány a nyilvánosan elérhetõ statisztikai adatok, elemzések, netán nemzetközi szerzvezetek ajánlásai ellenére, a fejét - mint egy jólnevelt strucc - a homokba dugva, folyamatosan azt bizonygatná, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.
Sokkal inkább tisztességes - talán hitelesebb is - az a kormányzati magatartás, amely a szakszerûség szempontjait figyelembe véve reális helyzetképet próbál meg felvázolni, és erre alapozva vállalkozik arra, hogy a lehetséges kitörés irányait megfogalmazza.
1994-ben van egy általános növekedés az ipari termelésben, várható a mezõgazdasági termékek tekintetében, az építõipari termelésben, a szolgáltatások területén; növekednek a beruházások, növekszik a készletfelhalmozás, növekednek az export- és importmutatók is. Önmagában véve ezt az általános növekedést pozitívan is lehetne értékelni, ha mögötte valódi teljesítmények állnának, és exportban is értékesíthetõ végtermékek, szolgáltatások vagy új beruházások jönnének létre. A növekedésnek körülbelül - és ez korábban is elhangzott - az egyharmada egészséges: ez ugyanis exportban értékesül, illetve a beruházástöbbletekben realizálódik; kétharmada egyértelmûen belsõ és külsõ eladósodásból finanszírozott. Tehát nem a növekedéssel, hanem annak belsõ szerkezetével és forrásaival van a baj. Minden egyszázalékos gazdasági növekedéshez körülbelül 4-500 millió dolláros importra van szükség. Ez csak abban az esetben alapozható meg, ha legalább ilyen mértékben nõ az export, vagy legalább ilyen mértékben növekedne az országba beáramló tõke-, illetve devizabevétel, privatizációból, koncessziós jogok értékesítésébõl, aktív pénzügyi mûveletekbõl.
Miután az elmúlt két évben - 1993-at és 1994 elsõ félévét ide értve - az export-import olló szétnyílt, nem jöttek létre a finanszírozáshoz szükséges források, tavaly 3,6 milliárd dollár volt a folyó fizetési mérleg és 230 milliárd forint a konszolidált államháztartás hiánya. Ebben az évben az elsõ hét hónap végén 2,1 milliárd dollár a folyó fizetési mérleg hiánya, és az államháztartásban - beleértve a társadalombiztosítási alapokat is - a hetedik hónap végén túl vagyunk a 200 milliárdos hiányon.
Engedjenek meg két, nagyon rövid kitérõt!
Az egyik: a folyó fizetési mérleg hiányáért döntõen a külkereskedelmi mérlegben keletkezõ passzívum a felelõs. 1994 végéig ez a összeg várhatóan jóval meg fogja haladni a 2 milliárd dollárt, ráadásul úgy, hogy a külkereskedelmi egyenlegre eddig elõnyösen hatott a cserearányok javulása: az importárak csökkenése erõteljesebb volt az exportárakénál. Hosszabb távon azonban ez veszélyeket rejt magában, mivel a gazdasági növekedést most viszonylag olcsó import segíti elõ, és ennek az importnak a termelésbe való tartós beépülése a késõbbiekben, az importárak esetleges emelkedésekor, újra növelheti a külkereskedelmi passzívumot.
(9.10)
A másik rövid kitérõ az államháztartás konszolidált hiányára vonatkozó, Szabó Iván képviselõtársam által hétfõn elmondott logikai eszmefuttatásra vonatkozik. Az elõbb arra hivatkoztam, hogy 1994 elsõ hét hónapjában az államháztartás hiánya meghaladta a 200 milliárd forintot. Szabó Iván hétfõn arról beszélt, hogy ad 1. ha idõarányosan vizsgáljuk a hiányt, akkor igazán nincs is baj, hiszen az éves 330 milliárdos hiányra vetítve valahol itt kellene tartanunk; ad 2. a költségvetés, különösen a magyar költségvetés évek óta visszatérõ sajátossága, hogy a bevételi oldal tételei közül az év utolsó hányadában lökésszerûen teljesül például a társasági adó befizetése.
Mindez igaz is, csak két fontos dolgot elhallgat az 1994. évi költségvetés esetében. Az elsõ, hogy az év elején - a korábbi évektõl eltérõen - a bevételi oldalon lökésszerûen jelentkezõ bevétel volt a Matáv privatizációjából befolyt mintegy 30 milliárd forint, illetve hogy az adóssághoz kapcsolódó fizetés esedékességének éven belüli alakulása jelentõs ingadozásokat mutat. Emiatt - gondolom ezt Szabó Iván is így tudja - az idõarányos kiadásokat nem lehet az éves elõirányzat mechanikus leosztásával számítani.
A központi költségvetés adósságszolgálati kiadásainak egy éven belüli várható alakulását ugyanakkor viszonylag pontosan lehet elõre jelezni. E kiadási tételnél idõarányosnak éppen ezért csak azt lehet tekinteni, ha az az elõzetesen feltételezett havi bontásnak megfelel. E tényezõket figyelembe véve természetes, hogy az év elsõ nyolc hónapjára teljesült 10,3 milliárd forintos adótörlesztés-kifizetés idõarányos volt, noha az a 68,6 milliárd forintos éves törlesztési kötelezettségnek csak a 14,9 százalékát tette ki. A különbözetet, majd 60 milliárd forintot a költségvetésnek az év utolsó két hónapjában kell teljesítenie.
Visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez: tömören talán úgy lehetne fogalmazni, hogyha a gazdasági folyamatokba nem avatkozunk bele, akkor a devizatartalékok - amelyek ebben az évben 6,5 milliárd dollárt tesznek ki - 1995 második felére elfogynak. De nem egyszerûen ez a probléma, hanem az, hogyha ezek a viszonyok továbbra is fennmaradnak, akkor az ország nem vagy csak korlátozottan és nagyon drágán jut friss erõforráshoz, friss pénzhez.
Ha minden optimálisan alakul, akkor egy év alatt 12 milliárd dollárnyi importra van szükségünk, és ha minden nagyon jól megy, össze tudunk hozni körülbelül 10 milliárd dollárnyi exportot. A hiány 2 milliárd dollár. Minimum ezt a 2 milliárd dollárt kell megszereznünk, ezen kívül legalább annyi friss pénzt, amennyivel tõketartozásainkat törleszteni tudjuk. Ez 1995-ben 3 milliárd, ebben az évben valamivel kevesebb lesz.
A kamatokat ki kell termelni vagy pedig külsõ tõkeberuházással kell finanszírozni, tehát legalább 5 milliárd dollár körüli friss pénzre az országnak minden évben szüksége van ahhoz, hogy élni tudjon azon a szinten, ahogy ma él, hogy ne veszítse el a fizetõképességét és ne következzen be mindaz, ami ezzel együtt jár. Ezt pedig csak akkor lehet megtenni, ha nem engedjük, hogy az egyensúlyromlási folyamat továbbmenjen, mert másként az új hitelekhez nem tudunk hozzájutni.
Ha megengedik, áttérnék a második nagy kérdésre: a korrekció, a pótköltségvetés szükségességének bizonyítására és rövid bemutatására. Még mielõtt azonban ehhez hozzáfognék, fontosnak tartom, hogy jelezzem: van egy kérdés, amelyben Szabó Ivánnal egyetértek, ez pedig a pótköltségvetés mint mûfaj meghatározása.
Teljesen világos, hogy a pótköltségvetés mint eszköz arra alkalmatlan, hogy egy kormányzati gazdaságfilozófiai elképzelést részleteiben felvázoljon, illetve lényegesen korrigáljon. A pótköltségvetés csak arra alkalmas, hogy az adott gazdasági év negatív tendenciáit megtörje és a rákövetkezõ év indulási pozícióit javítsa. A pótköltségvetés szükségességének bizonyítására hadd induljak ki az államháztartásról szóló törvény rendelkezéseibõl, amelyben nagyon világosan benne foglaltatik, hogy a kormány mikor köteles pótköltségvetést benyújtani.
Az államháztartásról szóló törvény 41. § (1) és (2) bekezdése akkor kötelezi a kormányt pótköltségvetés benyújtására, ha év közben a körülmények oly módon változnak meg, hogy ezek a költségvetés teljesítését jelentõsen veszélyeztetik, valamint a költségvetésben elõirányzott általános tartalékot felhasználták és a költségvetési törvényben megállapított források nem elégségesek a kiadási elõirányzatok fedezetére.
Szeretném az Állami Számvevõszék B/62. számon benyújtott jelentésébõl a következõket idézni. "A pótköltségvetés benyújtásáig a kormány a 25 milliárd forintos általános tartalékból 23 milliárd forintot használt fel, illetve kötött le, ami az elõirányzat 92 százaléka. Az általános tartalék kormányhatározatokkal történõ lekötése minõsül felhasználásnak. Az államháztartásról szóló törvény 38. §-a elõírja, hogy a kormány az általános tartalék 40 százalékát használhatja fel az elsõ félévben. Az indoklás mellékleteiben közzétett adatok alapján, az 1994. évi költségvetés forrásai és kiadásai pótköltségvetés nélkül várhatóan az alábbiak szerint alakultak volna.
A bevétel mínusz 7 milliárd, a kiadás plusz 44 milliárd, a hiány tehát várhatóan 51 milliárd forinttal haladná meg az eredetileg tervezettet. Ennek alapvetõ oka a kiadások 44 milliárd forintos többlete, amire az általános tartalék már nem nyújt fedezetet. A bevételek a tervezetthez viszonyítva eltérõ struktúrában teljesülnek, de összességében mindössze 6,9 milliárd forint bevételkieséssel kell számolni.
Megállapítható, hogy az 1994. évi adatok alapján a pótköltségvetés- készítési kötelezettség mindkét feltétele teljesült." Eddig az idézet.
Nagyon röviden a korrekció tartalmáról. A csomagnak az a célja, hogy a deficitet a központi költségvetés tekintetében visszahozza az eredetileg tervezett szintre. Durván nettó 50 milliárdos pozíciójavításról van szól. Azért nettó, mert vannak kiadásnövelõ tételek is. Így növekszik az agrártámogatásra fordítható összeg azért, hogy reményeink szerint a növekvõ termelés számára az értékesítés bázisát meg lehessen teremteni.
Az 1994. évi, még végre nem hajtott központi béremelések 5,4 milliárdos fedezete is benne van a növekvõ elõirányzatokban. A kiadáscsökkentés centruma a központi állam, a minisztériumok és a decentralizált pénzalapok. A kiadáscsökkentés tehát nem olyan, amely meglévõ vívmányokat csökkent, amely szociális juttatásokat korlátoz, amely életminõséget befolyásol ebben a kritikus helyzetben, hanem kifejezetten önkorlátozó, kormányzati költekezést fékezõ.
A bevételnövelõ lépések közül kettõt emelnék ki. A közös bennük, hogy mindkettõ elõrehozott. Az a cél, hogyha csak valami elõre nem látható, robbanásszerû helyzetromlás be nem következik, jövõre ezeken a területeken már semmiféle lépést ne hajtsunk végre.
Szeretném leszögezni, hogy egyik sem jó, egyiket sem szeretjük. Szakmailag sem, hatásait tekintve sem. Az áfa 10-rõl 12 százalékpontra való növelésérõl van szó, illetve a fogyasztásiadó-tételek átlagos árindexhez történõ igazításáról. Ez kisebb lesz, mint a fogyasztói árindex és nagyobb, mint a termelõi árindex növekedése; 15 százalékos korrekcióról van szó.
A tervek szerint a fogyasztási adót terhelõ korrekció október közepétõl, míg az áfakulcs-módosulás az ÉT-n született megállapodásnak megfelelõen 1995. január 1-jétõl lépne életbe. Nem szabad tehát elválasztani 1994-et 1995-tõl, ebbõl a szempontból 1994 és 1995 szerves egységet alkot. A mai lépések lényegében 1995 elõkészítését szolgálják, nemcsak szellemében, hanem az áthúzódó hatások tekintetében is. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
(9.20)