DR. URBÁN LÁSZLÓ, a Fiatal Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Gaál Gyula hozzászólásában ugyan következetesen összemosta az ellenzék pártjait, sõt Szabó Ivánt az ellenzék vezérszónokaként említette, de az ellenzék, mint tudjuk, több pártból áll. Éppen a pótköltségvetés kapcsán a Fidesz álláspontja kezdettõl fogva eltért a volt kormánykoalíció pártjainak álláspontjától. (Szórványos taps az SZDSZ soraiban.)
Gaál Gyula hiányolta az ellenzéki hozzászólásokból azt a szemléletet, amely vissza akarja szorítani az állami újraelosztást, és ilyen szellemû hozzászólást tesz. Nos, én valami hasonlót fogok megkísérelni, bár nem feltétlenül azért, mert tõle ezt a felszólítást kaptam.
(10.20)
De azért elgondolkodtat az a hivatkozása, hogy a kormány mégsem tudta az eredetileg szándékoltnál jelentõsebb mértékben csökkenteni a költségvetés deficitjét, arra az ellenzék kényszeritette volna rá. Egy közel 75 százalékos többségû kormánykoalíciót, amely feltehetõleg ma délután alkotmánymódosítást is keresztülvisz, nem biztos, hogy az ellenzék abszolút többséggel megváltoztatható döntések eredményeképpen kényzeríthetné bármire is. Azt gondolom, itt más szempontok játszanak közre, amire a továbbiakban szeretnék kitérni.
Nos, rátérve mondandóm lényegére, egy pótköltségvetés parlamenti tárgyalása és elfogadása idõigényes folyamat, és különösen az egy idõzavarban lévõ kormány és parlament számára, ahol egy sereg más, fontos gazdasági törvényt is el kellene fogadni. Például tulajodnképpen jó lenne, ha már elõkészülhetnénk a jövõ évi költségvetés tárgyalására.
Az elsõ kérdés, amit a pótköltségvetés kapcsán fel kell tennünk, az az, hogy egyáltalán megéri-e mindazt az idõt és energiát, amit a parlamenti tárgyalása jelent. Nem annyira a parlamenti képviselõk idejére és energiájára gondolok, hanem például a Pénzügyminisztériuméra, amelynek mégiscsak jelen kell lennie, a bizottságokban védeni kell ezt az álláspontot és ez közben elveszi az energiát az elõl, hogy a '95-ös költségvetést készítsük el.
Az elsõ felmerülõ kérdés tehát, hogy szükség van-e egyáltalán pótköltségvetésre. A pénzügyminiszteri indoklás szerint pótköltségvetés nélkül az államháztartás hiánya 80-90 milliárd forinttal haladná meg a tervezett szintet, ez gyorsítaná az inflációt, növelné a külsõ eladósodást is, az õ számításai szerint mintegy 500 millió dollárral az ez évi folyó fizetési mérleg hiányát, amit csak adóssággal lehetne fedezni.
Ezek a számszerû elõrejelzések - én is úgy vélem - nem sokkal megalapozottabbak, mint maga a módosítandó költségvetés eredeti irányzatai és van mögöttük egy jó adag ijesztgetési szándék is. Lehet azon is vitatkozni, hogy a helyzet ilyen dramatizálása,vagy sötétre festése esetleg rontja a külföldi megítélésünket is. Én azonban ezért mégsem a pénzügyminisztert hibáztatnám. Ugyanis már az eredetileg elõirányzott deficit is túl nagy volt - és ebben egyetértek Gaál Gyulával -, méghozzá döntõen a kiadási oldal választási költségvetés jellege miatt, amiért a felelõsség még az elõzõ kormánykoalíciót terheli.
És ugyancsak ehhez a súlyos örökséghez tartozik az is, hogy milyen óriási belföldi államadósság-növekményt, méghozzá kamatozó belsõ államadósság- növekményt örököl ez a mostani kormány, de hogy ezt miként kell kezelni és ez ügyben mit kell teni, ez inkább a jövõ évi költségvetés témája lesz, hiszen egy pótköltségvetésben a hátralévõ 2-3 hónapos idõszakra jelentõs változást elérni nem lehet.
Ami azonban leginkább figyelemre méltó véleményem szerint, az az, hogy a pénzügyminiszter mennyire egyedül marad még a saját kormányán belül is akkor, amikor meg akarja valósítani azt, ami következik a programjából, és ami az MSZP, majd késõbb az egész kormánykoalíció programjává vált. Az elõzõ kormánykoalíció esetében a parlamenti választásra való készülõdés volt az, ami a kiadások elfutásához vezetett, most pedig feltehetõleg az önkormányzati választások közeledése az, amely nem tette lehetõvé, hogy az eredeti csomag kerüljön beterjesztésre.
A mi álláspontunk szerint tehát valóban szükség van, vagy szükség lenne olyan pótköltségvetésre, amely jelez egy világos stratégiai irányváltást a kormány gazdaságpolitikájában, és ennek leképezéseképpen bizonyos kiadási tételek csökkentésével is jelentõsen mérsékli a várható deficitet. A beterjesztett pótköltségvetés azonban nem felel meg ezen elvárásoknak. És ez nem azonos azzal, hogy már megint az államháztartási reformot kérnénk számon a pótköltségvetéstõl.
A költségvetés túlköltekezése valóban hozzájárult a nemzetközi fizetési pozíció romlásához, ebbõl azonban még nem következik, hogy ennek a logikának a fordítottja is igaz. Tehát, ha a költségvetési deficitet bármilyen tételekbõl adódóan megpróbáljuk lefaragni, akkor ettõl a nemzetközi fizetési pozíciónk automatikusan javulna. A Fidesz továbbra is érvényesnek tekinti a választási kampány idõszakában kidolgozott gazdaságpolitikai programjának alapvetõ irányát. Eszerint az elõzõ kormány nyakló nélküli költekezéssel megvalósított gazdaságélénkítése éppúgy elhibázott, mint egy szûklátókörû, az összkereslet fogyasztási és beruházási összetevõit egyaránt sújtó fiskális fûnyírás.
Ezen alternatívák helyett arra kell törekedni, hogy úgy növekedjen a beruházások részaránya a nemzeti jövedelem felhasználásában, hogy egyúttal a gazdaság megindult növekedése is fennmaradhasson. Továbbra is úgy véljük, hogy a gazdaság növekedésének is szerepet kell játszania abban, hogy az államháztartás hiányának a GDP-hez viszonyított arányát minél jelentõsebb mértékben csökkenthessük. A magyar gazdaság visszaesése nem konjukturális, ezért nem a költségvetési költekezés növelésével, vagy a jövedelemkiáramlás felpumpálásával kell elõsegíteni a növekedést. Ez világosan látszik az elmúlt idõszak folyamataiból, amikor a többletkereslet döntõen az import iránti igényeket növelte meg és csak csekély mértékben élénkítette a hazai termelést. A magyar gazdaság válsága szerkezeti, amelybõl csak a szerkezeti alkalmazkodást szolgáló exportképes termelésbõvülés jelenthet kiutat.
Ennek elõsegítése érdekében egyetértünk azzal, hogy csökkenteni kell a költségvetés hiányát, hogy kevesebb forrást szívjon el a beruházások elõl. Másrészt azonban közvetlen beruházásösztönzõ adókedvezmények nyújtására is szükség van, mert jelentõs saját források híján a magas kamatú hitelekbõl beruházni túl kockázatos és túl költséges. Mielõtt azzal vádolnának meg képviselõtársaim, hogy önellentmondás van abban, amikor azt mondom, hogy egyszerre kell csökkenteni a deficitet és egyúttal beruházásélénkítõ lépéseket is kell szorgalmazni, a feloldása ennek a dolognak értelemszerûen csak az lehet, hogy a közösségi fogyasztás arányát kell csökkenteni az össznemzeti jövedelem felhasználásában. Véleményünk szerint csak akkor fogadható el tehát a deficitcsökkentés és az összfogyasztás-csökkentés, ha ez a beruházások részarányának növekedéséhez vezet. Ez nem öncél.
A gazdaságpolitikában tehát a stratégiai kérdések a következõk: hogyan növelhetõ a magyar gazdaság versenyképessége, exportképessége, illetve hogyan növelhetõ a beruházások részaránya a fogyasztáshoz képest. A nemzetközi versenyképességünk javításához azonban ez a pótköltségvetés egyáltalán nem járul hozzá, míg a beruházások részarányának növekedéséhez meglehetõsen ellentmondásosan, mivel jelentõs infrastrukturális beruházási programok elhalasztása is szerepel az egyenlegjavító tételek között.
A pénzügyminiszter expozéjában lényegében már elismerte, hogy komoly elvárásaink ne legyenek a pótköltségvetéssel kapcsolatban. Az csupán valamelyest csökkenti a külsõ és belsõ deficitet, némileg fékezi az egyensúly romlását, szerény mértékû korrekció. Nem lehet célja új gazdaságpolitikai koncepció megvalósítása. Nos, ebben egyetértünk, ilyesmit valóban nem jelent, ezért a továbbiakban nézzük meg saját mércéje szerint, tehát mint egyenlegjavító intézkedéscsomag mit ér a beterjesztett pótköltségvetési javaslat.
A pénzügyminiszter eredeti kormányelõterjesztése még egy majdnem 60 milliárd forintnyi deficitcsökkentést eredményezõ korrekciót javasolt. Az elõrejelzett deficitnövekedéshez képest ez egy jelentõs korrekció lett volna. A javaslat jelenlegi formája azonban már meglehetõsen távol áll az eredetitõl. A kormányülésen ugyanis kiderült, hogy a Horn-kormány sem elszántabb a kiadáscsökkentõ lépések támogatásában, mint elõdei. Hogyan is lehetne az azok után, amiket a választási kampány során ígértek. Az a választási jelszó, hogy a bérbõl és fizetésbõl élõkre már nem háríthatók tovább a válság terhei, tagadhatatlanul bejött. Legalábbis annyiban, hogy a bérbõl és fizetésbõl élõk jelentõs része elhitte ezt és azokra szavazott, akik ezt ígérték. Meg azokra, akik azt ígérték, hogy olcsó lesz az állam. Ja, hogy egy millió közalkalmazott fizetése is része az állami kiadásoknak, tehát egy olcsóbb állam már nem tud annyi közalkalmazottat megfizetni? Errõl nem szóltak a választási szlogenek. Most azonban eljött az igazság pillanata. A pótköltségvetés sorsa kitûnõen példázza, hogyan õrlõdik a kormánykoalíció választási ígéretei és gazdaságpolitikai programja között. S ennek csak legújabb példája az a tétovázás, ami az energia-áremelés körül zajlik. (Dr. Szabad György: Úgy van!)
Most már nem lehet tovább játszani azt, hogy a pénzügyminiszter elmondja, hogy komoly kiadáscsökkentõ lépésekre van szükség, a miniszterelnök pedig megígéri minden nehéz helyzetû csoportnak, hogy a helyzetük nem romolhat tovább. A pótköltségvetéssel megkezdõdik a döntéshozatalok folyamata, melyek során már nem mûködik olyan jól a kettõs beszéd. A döntések magukért beszélnek. Persze, ezek a döntések mindig kompromisszumosak, de a kompromisszumból már látszik, hogy kinek az álláspontja mennyire érvényesül.
(10.30)
Mit mond ebbõl a szempontból a pótköltségvetés? Egyrészt világosan látszik, hogy mennyi támogatást élvez a Horn-kormányon belül a stabilizáció programja, amennyiben az nemcsak az adófizetõ polgárokat, hanem magukat a kormányzati intézményeket is érintené. Az adóemelésekkel ugyanis nem volt problémájuk a kormánytagoknak, de a javasolt kiadáscsökkentõ intézkedéseket nem fogadták el. A miniszterek kezdettõl fogva inkább saját tárcájuk érdekeit képviselik a pénzügyminiszterrel szemben, nem pedig a kormány programját a saját tárcájuk területén. Egyesek esetleg eltérõ várakozásaival szemben nincs jele annak sem, hogy e tekintetben eltérõ lenne az SZDSZ-es miniszterek magatartása az MSZP- sekétõl.
Az elsõ 10 milliárdnyi korrekciót a kormányon belüli egyeztetés során veszítette el a pénzügyminiszter a központi költségvetési szerveknél elérhetõ kiadáscsökkentés tekintetében. Különösen kedvezõtlen elõjel ez abból a szempontból, hogy az 1995-re beígért nagyszabású korrekció gerince a pénzügyminiszter elképzelései szerint éppen a költségvetési szféra kiadásainak nominális befagyasztása lenne. A pótköltségvetés ez irányú lépései a szándékok komolyságát lettek volna hivatottak bizonyítani, de ez nem igazán sikerült.
A további egyeztetések során a hangsúly egyre inkább az elkülönített állami pénzalapoknál végrehajtott átrendezésekre került át. Ezen kívülrõl átláthatatlan alapok által megvalósított kiadások, illetve állami támogatási elõirányzataik ugyanis tág teret adnak olyan leleményes átrendezésekre, amelyeket úgy is be lehet állítani, mint deficitmérséklõ kiadáscsökkentést, miközben esetleg csupán a tétel megnevezése változott.
Ennek egy 10 milliárdos példája a privatizációs bevétel költségvetési garanciájának visszavonása. A Pénzügyminisztérium elõirányzata szerint ugyanis az év hátralévõ részében sem fog befolyni az a privatizációs bevétel, amibõl 10 milliárd forintnyi bevétele lett volna bizonyos alapoknak: a Mezõgazdasági Fejlesztési Alapnak, a Területfejlesztési Alapnak. Ily módon a tervezett deficit is 10 milliárddal nagyobb - ennek hatása benne van a becsült, 380 milliárdra kalkulált deficit-elõirányzatban -, mivel jelenleg automatikus költségvetési garancia van e tétel mögött.
A kormány javaslata úgy szól, hogy a pótköltségvetésben szûnjön meg ez az automatikus garancia. Ez úgy jelenik meg, mint egy 10 milliárdos deficitcsökkentés, ami kiadáscsökkentés eredménye. Valójában azonban, ha netán az év hátralévõ részében mégis összejönne egy komolyabb privatizációs ügylet, és így befolyna a 10 milliárd - amit azért nem lehet teljesen kizárni, hiszen a Matáv-ügylet is a tavalyi év utolsó hónapjában jött össze -, akkor semmi sem változna a pótköltségvetés hatására az eredeti kiadási elõirányzathoz képest. Ekkor ugyanis a garanciamegvonás nem jelent valódi kiadáscsökkentést.
Miért rovom fel a kormánynak azt, hogy rendkívül gondosan fel kíván készülni a kedvezõtlen kimenetelre is? Tulajdonképpen ez egy nagyon dícséretes hozzáállás a kormány részérõl valóban, amennyiben ezt következetesen képviselné a kormány. Csakhogy a nyugdíjemelés hatása ugyanilyen helyzetet teremt, azzal a különbséggel, hogy ott már biztos, hogy a költségvetési garanciára szükség lesz. A kormány álláspontja az, hogy majd a jövõ évi zárszámadáskor visszatérünk a finanszírozásra, a pótköltségvetési javaslaton tehát nincs átvezetve ez a 20 milliárdos kiadási többlet. Ugyanez lehetne a válasz a be nem folyó privatizációs bevételre vonatkozó garancia esetében is.
Miért a kétféle kezelésmód? A dolog nyilvánvaló. A decentralizált alapok esetében akkor látszik nagyobbnak a pótköltségvetés deficitcsökkentõ hatása, ha úgy számolunk vele, hogy szükség lesz a garanciára, a tb-alapok esetében viszont úgy tûnik nagyobbnak a pótköltségvetés deficitcsökkentõ hatása, ha egyelõre nem számolunk a biztosan szükségessé váló garanciális kötelezettséggel. Csakhogy amennyiben ezt a két tételt más módon vesszük számításba, mint ahogyan az a beterjesztett pótköltségvetésben szerepel, de a valós helyzetet szerintem megfelelõbben tükrözi, akkor kiderül, hogy az eredetileg 60 milliárdosnak indult deficitcsökkentõ csomagból, amiben még nem is szerepelt a garanciamegvonás trükkje, mára alig a fele maradt.
Miért? Mert a pénzügyminiszter nem kapott elég politikai támogatást eredeti javaslataihoz, már a kormányon belül sem, így kénytelen volt pótmegoldásokhoz is folyamodni, hogy mégis maradjon egy jelentõs korrekciós csomag, legalábbis látszólag. A maradék csomagnak azonban egyensúlyjavító szempontból már csak nagyon korlátozott haszna van, különösen ha figyelembe vesszük, hogy még nagyon sok energiát el fog vinni a dolog egyeztetése, végsõ elfogadása, miközben - ahogy említettem - inkább már a stratégiai korrekcióra, a jövõ évi költségvetésre lenne célszerû az energiákat koncentrálni.
Ez a csata tehát elveszett, még mielõtt a parlament elé került volna. Nem az ellenzék miatt, hiszen úgysem rajtunk múlik, hogy mi lesz a végsõ döntés. Az a kérdés, hogy a kormányon belüli erõviszonyok hogyan alakulnak.
A javasolt adókulcs- és adótétel-emelésekkel kapcsolatban félõ, hogy döntõen forgalomcsökkentõ hatásuk lesz, legalábbis a legális, adófizetõ forgalomra nézve. Ennek következtében alig nõnek majd az adóbevételek, ugyanakkor viszont néhány ágazatban a cégek üzleti kilátásai jelentõsen romlanak, ami közvetve tovább rontja a költségvetés helyzetét is.
Ennek egyik példája a söripar, mivel a sör adóterhe már jelenleg is aránytalanul magas. A Magyar Sörgyártók Szövetségének a parlamenti képviselõkhöz eljuttatott levele szerint - és itt idézem - "1992-rõl '93-ra az átlagos sörfogyasztási adót 21,2 százalékkal emelték, de az áremelkedés miatt a fogyasztás 16,2 százalékkal csökkent. Így a beszedett adótömeg mindössze 3,9 százalékkal növekedett. Ez inflációval korrigált reálértékben körülbelül 15 százalékos csökkenésnek felel meg. Idegenforgalmi szakemberek szerint az adóelkerülés további térnyerésére számíthatunk annak következtében is, ha a kereskedelmi szálláshelyekre vonatkozó áfakulcsot 25 százalékra emelik."
A jelzett hatásokon túl, melyek azt is megkérdõjelezik, hogy valójában mennyi többletbevétel fog származni az adóemelésekbõl, tovább sorolhatók ezeknek a lépéseknek a negatív következményei: növelik az inflációt, továbbra is fenntartják a termelõi és fogyasztási áremelkedés üteme közötti különbséget.
Persze mindezeket a hatásokat a pénzügyminiszter úr is pontosan ismeri. Emlékezzünk csak vissza, amikor logikus szakmai érvelésében mindezeket felhasználva érvelt az áfakulcsemelés ellen egy évvel ezelõtt, amikor az akkori kormány az áfa alsó kulcsát 6 százalékról 10 százalékra emelte. Hiába, a szerepek változása módosítja az álláspontokat is.
Mire lehet jó mégis a pótköltségvetés? Az eddig elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy sem egy stratégiai irányváltás jelzésének, sem pedig jelentõs egyensúlyjavító csomagnak nem tekinthetõ a beterjesztett pótköltségvetés. Mi értelme van akkor egyáltalán?
Talán az elõrehozott adóemelés. Az, hogy 1995-re már elõre felemeli a fogyasztási adót és az áfát, valóban megkönnyíti a kormánykoalíció számára a jövõ évi költségvetési csomag elfogadtatását. De hogy mennyiben jelent ez majd stratégiai korrekciót is, arra nézve a pótköltségvetés nem igazán biztató elõjáték. Az adóemelés ugyanis nagyon is régi megoldás. A kiadások csökkentése tekintetében azonban nem igazán biztató az 1995-ös évre vonatkozóan a most elért kompromisszum - ez ugyanis valójában alig jelent tényleges, érdemi kiadáscsökkentést.
Mindenesetre az a tapasztalat, hogy a pénzügyminiszter radikális javaslatainak támogatását még a kormány és a kormányfõ sem vállalja fel, és a kompromisszumok során az eredeti álláspont úgy feloldódik, hogy elveszíti eredeti karakterét. Nos, ez nem biztató a gazdasági program stratégiai sikere szempontjából. Különösen azért, mert mindez nem annak a következménye, hogy a kormány a növekedés megalapozása érdekében vállalt volna fel olyan beruházásélénkítõ és versenyképesség-javító lépéseket, amelyek rövid távon nem teszik lehetõvé a jelentõs deficitcsökkentést.
Az pedig különösen aggasztó, hogy sokkal könnyebben egyeznek ki az adókulcsok további emelésében, mint a folyó költségvetési kiadások jelentõs csökkentésében. Ily módon ugyanis nem fog érezhetõen csökkenni az államháztartás által újraelosztott jövedelmek aránya, nem fognak javulni a vállalkozások üzleti kilátásai, és végsõsoron nem sok esély lesz a gazdaság tartós növekedési pályára állítására és arra a bizonyos polgárosodásra sem.
Mindezek alapján a Fidesz nem tudja támogatni a beterjesztett "maradék" pótköltségvetési javaslatot. (Taps az ellenzék soraiban.)