KELLER LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Ma már egyértelmûen látható, hogy az 1994. évi pótköltségvetési törvényjavaslat vitája a bizottságokban és az általános vita szakaszában a plenáris ülésen is néhány kérdés körül élezõdik ki. Az egyik ilyen neuralgikus pont annak megítélése, hogy szükség van-e pótköltségvetésre. A másik, hogy vajon olyan mértékû-e az eddigi gazdasági folyamatok hatása a költségvetésre, amely komoly veszélyt jelent annak megvalósítására.
E kérdéseket a volt kormánykoalíció körébõl teszik fel legtöbbször. Az Állami Számvevõszék - és ahogy Nyikos úr hozzászólásában is hangsúlyozta - politikamentes, tárgyszerû, kizárólag szakmai szempontokat követõ jelentésének ismeretében és Békesi miniszter úr részletes, az összefüggéseket komplexen elemzõ, átfogó és szerintem helytálló érveket felsorakoztató expozéja után. Bár megítélésem szerint, egyetértve Gaál Gyulával, a fentiek kellõen alátámasztják a pótköltségvetés beterjesztésének szükségességét, mégis, ha ez kevés lenne, akkor engedjék meg, hogy röviden idézzem a Magyar Nemzeti Bank 1993. évrõl szóló jelentését, amit Bod Péter Ákos, nem kifejezetten szocialista beállítottságú elnök úr írt alá. Nos, így ír a '93-as dolgokról: "Az év közepén azért vált szükségessé pótköltségvetés benyújtása, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a bevételi elõirányzatokhoz képest lényeges elmaradás lesz, miközben a kiadások a költségvetésben elõirányzott szinten valósulnak meg. A pótköltségvetésben elõirányzott deficit az eredetileg jóváhagyott 185,4 milliárd forintról 213,4 milliárd forintra emelkedett." Össze lehet vetni a mostani pótköltségvetéssel.
Hozzáteszem ehhez, hogy a pótköltségvetés filozófiája tavaly merõben más alapokon állt, mint a mostani, hiszen az intézkedések olyanok voltak, hogy ezek mellett a hiány növekedése a 29 milliárd forintot is meghaladta. Az ez évi pótköltségvetés a kiadási oldalt 30 milliárd forinttal, a bevételi oldalt 18 milliárd forinttal érinti - itt elnézést kérek a kerekítési nagyvonalúságért. Arra azonban nyomatékkal hívom fel a figyelmet, hogy a hiány kezelésében - mint már mondtam - más filozófia érvényesült. Ugyanis a mostani költségvetésnek az a nagy érdeme, hogy azért született meg, hogy ne legyen hiányváltozás. Kérem, ebbõl az elõnybõl ne kovácsoljunk hátrányt!
Tisztelt Országgyûlés! Mindezek alapján kétséget kizáróan állítható, hogy hibás az a nézet, amit többek között az általam tisztelt költségvetési bizottsági elnök úr a bizottsági ülésen különösen képviselt és hangoztatott vagy a Független Kisgazdapárt költségvetésben is jártas vezérszónoka kifejtett. Nevezetesen, hogy az elõirányzatok jelentõs módosításait a fõösszeghez viszonyított arányuk alapján kell megítélni. Ezért én más vetületben minõsítem ezeket az összefüggéseket. Úgy gondolom, hogy példának okáért érdemes megvizsgálni a bevételi oldal 1994. évi pénzügyi folyamatainak alakulását. Zárójelben ehhez hozzáteszem, hogy még akkor is, ha ezek az elõirányzatok többségükben eltérhetnek törvény által a jóváhagyottól, talán éppen ezért is érdemes ezt vizsgálni.
Az 1994. évi költségvetés bevételi oldala, tisztelt képviselõtársaim, már nem ismer önmagára. Nézzünk erre néhány példát!
Csökkent 4 milliárd forinttal a különleges helyzetek miatti befizetés. Ez az elõirányzat 15 százaléka. 25 százalékkal lesz magasabb várhatóan a vámbevétel. A fogyasztási adóbevétel elõirányzattól való lemaradása 32 milliárd forint. Várhatóan 12 milliárd forinttal lesz több a személyi jövedelemadó a tervezettnél. 20 százalékos a bevételcsökkenés az illetékbevételeknél. De felére csökkennek a költségvetési szervek befizetései is.
Ez, kérem, merõben más bevételi struktúra! Ezt akkor is látni kell, ha e bevételek elõirányzatainak többsége törvényadta lehetõség alapján eltérhet az elõirányzattól.
Ezek után, úgy gondolom, joggal kérdezhetem: ilyen instabil bevételi oldal mellett milyen biztosíték van a folyamatok célszerû irányítására, a tendenciák kézben tartására és a hiány kezelésére pótköltségvetés nélkül? Úgy gondolom, hogy mindenféle elõirányzattól eltérõ elmozdulás a hiány nagyságára gyakorolt hatásában ítélhetõ meg felelõsséggel és közgazdaságilag megalapozva. Lényegében, bár az sem lehet közömbös, hogy a fõbb összegekre az elmozdulások hogyan hatnak, a meghatározó mégis a hiányra gyakorolt hatás és ezek összegzõdése. Márpedig az adott esetben arról van szó, hogy megengedünk-e 50 milliárd hiánynövekedést vagy nem.
De alkalmazhatunk más megközelítést is. Az elmozdulásokat, elsõsorban a hiányváltozást viszonyíthatjuk a kormány évközi mozgástere szempontjából igazán mérvadó, általános tartalékkeret nagyságához vagy a garanciavállalások tárgyévi lehetõségeihez, hiszen ezek a keretek jelentik igazából az ad hoc problémák megoldásának forrásait, és mondjuk ki, hogy ezek a keretek ezt a funkciót hivatottak eredetileg is szolgálni.
(12.30)
Tisztelt Ház! Mint közismert, az új kormánynak viszont jóformán semmiféle mozgástere nem maradt, hogy a tartalékkeret terhére, a központi költségvetés megbomlott egyensúlyára érdemben ható intézkedéseket hozhasson, hiszen a tartalékkeret vagy elköltésre került, vagy determinációk terhelik. Az külön figyelmet érdemel, hogy a tartalékból olyan támogatási célokra kerültek felhasználásra források, amelyeket az éves költségvetésben meg kellett volna tervezni. Néhány példát mondok erre: ilyen az illetményemelés, a Hungária TV Alapítvány támogatása, a Magyar Televízió támogatása, a kárpótlási hivatalok többletfeladatai, a színházak póttámogatása, de már a költségvetési törvény készítésekor pontosabban meg lehetett volna ítélni, hogy mibe fognak kerülni a választások, vagy hogy egyes törvényekbõl milyen finanszírozási kötelezettségek jelentkezhetnek az év során.
Úgy gondolom, hogy ilyen összefüggésekben jogos az a kérdésfeltevés, hogy a pótköltségvetés szükségességének megítélése helyett inkább azt kellene vizsgálni, hogy hogyan lehetett volna elkerülni a pótköltségvetés szükségessé válását. Én tehát úgy közelítem meg a témát, hogy nem azt kutatom, szükség volt-e pótköltségvetésre, hanem azt firtatom és vizsgálom, elkerülhetõ lett volna-e a pótköltségvetés. Véleményem szerint a pótköltségvetés elkerülhetõ lett volna, ha az 1994. évi költségvetés reálisabb elõirányzatokra épült volna, de segíthetett volna az is, ha már elfogadott 1993. évi zárszámadásunk lenne.
Részletesen szóltam már arról is, hogy megfelelõ tartalékkeret-maradvány esetén lenne mozgástere a jelenlegi kormánynak a negatív tendenciák részbeni ellentételezésére, de arra sincs mód - Nyikos úr szavait kölcsönözve -, hogy a kormány kiforgassa a zsebeit, hiszen például ma még semmi nem kötelezi arra az Állami Vagyonügynökséget, hogy fizessen a központi költségvetésnek 19,5 milliárd forintot.
Gondolom, egyetértenek velem abban is, hogy a privatizációs bevételek évek óta a költségvetés gyenge pontjai, tehát perdöntõ tényként kell elfogadni, hogy az új kormány helyesen döntött, amikor e bizonytalan forrást nem vette figyelembe intézkedései meghozatalánál. Ma már nehezen ítélhetõ meg, hogy a privatizációból származó költségvetési bevételek elmaradása a privatizáció lebonyolításának hibáira vagy a bevételek felültervezésére, illetve ezek együttes hatására vezethetõ vissza, és hogy ezek a tervezett ütemben álltak-e egyáltalán a központi költségvetés rendelkezésére. Gondoljunk csak arra, hogy az elkülönített állami pénzalapok privatizációs bevételeibõl napjainkig egyetlen fillér sem teljesült, és átmenetileg a központi költségvetésnek kellett megelõlegezni a bevételek egy részét.
Tisztelt Képviselõtársaim! Tovább keresve a lehetõségeket, úgy ítélem meg, hogy akkor sem kellett volna pótköltségvetési javaslat, ha az új kormány által e rövid idõ alatt már meghozott adóbeszedést, adóbehajtást szigorító intézkedéseket a régi kormány még mûködésének idején megtette volna; akkor még idejében megakadályozható lett volna az egyes bevételeknél az elõirányzattól való jelentõs lemaradás kialakulása. Azt is látni kell, hogy az új kormány adó- és vámbeszedést szigorító intézkedései a már kialakult negatív tendenciákat nem tudják drasztikusan visszafordítani, megváltoztatni, csak a negatívumok újrakeletkezését tudják szûkíteni.
Tisztelt Ház! Bevallom õszintén, hogy mindezeket nemcsak ténymegállapító szándékkal mutattam be önöknek, hanem bizonyos következtetések levonása céljából. Az 1994. évi pótköltségvetési viták kormánysemleges, nagy tanulsága megítélésem szerint az, hogy a jövõben a parlament nem maradhat abban a kiszolgáltatott helyzetben, hogy a központi költségvetés pénzügyi folyamatainak elmozdulásait, eltéréseit már csak utólag veheti tudomásul. Mindenképpen szükségesnek tartom, hogy a parlament és ezzel összefüggésben a költségvetési bizottság menet közben kapjon rendszeres tájékoztatást a költségvetés helyzetérõl.
Tudom, hogy ma még az államháztartási törvény és a kialakulatlan nemzeti információs rendszer nem teremti meg ehhez a megfelelõ feltételeket, de a jövõre nézve mindenképpen érvényt kell szerezni a parlament preventív, ellenõrzõ szerepének. Úgy gondolom, ez mindannyiunk közös érdeke. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)