DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! A pótköltségvetésrõl folytatott általános vitában igen sok nagy tapasztalatú, széles látókörû közgazdász felszólalt már, és bombázott minket, akiknek tanult szakmája nem a közgazdaságtan, számokkal, elméletekkel. Felszólalásomban én nem kifejezetten számokkal kívánok foglalkozni. Mint egy országos hatáskörû szervnek egykori vezetõje, mint a kárpótlásra jogosultak érdekvédelmét ellátó személy szeretném a gondolataimat önökkel megosztani, s rá kívánok mutatni azokra az ellentmondásokra, amelyek a kormány szava és tényleges politikája között húzódnak. Kezdeném az utóbbiakkal.
Bizonyára még önök is jól emlékeznek azokra az óriás plakátokra, amelyek azt hírdették, hogy az ország lakossága szavazzon a szakértelemre. Férfiasan be kell vallanom, hiába próbáltunk meg mindent a jelenlegi ellenzék oldaláról, hogy fölhívjuk az ország lakosságának a figyelmét, ez a szakértelem vezetett oda, hogy Bõs-Nagymaros az ország természeti katasztrófáját fogja jelenteni. Ez a szakértelem volt az, amelyik az eocénprogram megvalósításával sok milliárdos terhet tett a magyar népnek a vállára. Ez a szakértelem volt az, amely a nyolcvanas évek végén öreg, idõs nagymamákat, nagypapákat, karon ülõ csecsemõket, szopós csecsemõket kényszerített arra, hogy meglátogassák a szomszédos Ausztriát, no nem azért, hogy világot lássanak, hanem azért, hogy felélvén az ország devizatartalékait, hûtõszekrényeket, híradástechnikai cikkeket hozhassanak be az országba.
Az ország erre a szakértelemre szavazott. S ilyen tekintetben azt hiszem, nem is csalódott. Hisz ahogy többen elõttem megfogalmazták, ez a szakértelem idõnként már a szakmai dilettantizmus formáját ölti.
Mire vonatkoznak az én szavaim? Nem másra, mint arra, hogy ez alatt a néhány igen rövid hét alatt számtalan olyan súlyos szakmai szabálytalanság következett be, amely méltatlan ehhez az Országgyûléshez. Talán még jól emlékeznek képviselõtársaim, hogy a Magyar Köztársaság minisztériumait tévesen sorolta föl a kormány által beterjesztett törvényjavaslat. Talán még emlékeznek képviselõtársaim, hogy a választójogi törvényt a kormány beterjesztette, de miután, hogy Torgyán József képviselõtársamnak a szavaival éljek, talán még több ezer év óta nem követtek el ekkora súlyos szakmai hiányosságot, vissza is vonta, és beterjesztett egy olyat, amit egyáltalán lehetett tárgyalni. Talán még emlékeznek képviselõtársaim arra, hogy a Bérgarancia Alapról is beterjesztett a kormány egy törvényjavaslatot, igaz, olyan figyelmeztetések után, hogy a pótköltségvetési törvényjavaslat szól a Bérgarancia Alapról, holott ez még jogilag nem létezik. Csak túl gyors volt ez a sietség, és azt hiszem, a kormány meg is bánta, hogy eleget tett a beterjesztésnek, mert lám, visszavonta és egy újat terjesztett be. Nem tudom, hogy gyakorlat lesz-e ennek a kormánynak, hogy beterjeszt egy törvényjavaslatot, és utána rájön arra, hogy alkalmatlan a kívánt cél elérésére, ezért rövid idõn belül visszavonja és egy újat terjeszt be.
Tisztelt Képviselõtársaim! Hol itt a szakértelem akkor, hol van itt az elõrelátás? A pótköltségvetési törvényjavaslat az expót úgy tárgyalja, mint aminek a lemondása befejezett tény, holott még nem szavazott róla az Országgyûlés. A pótköltségvetési törvényjavaslat az áfát 1995. január 1-jétõl meg akarja emelni. Többen is megkérdezték, én is megkérdezem: mi köze van a pótköltségvetési törvényjavaslatban egy olyan szabálynak, amely jövõre nézve adót akar emelni? Talán az éves költségvetési törvényben, vagy az adózás rendjérõl szóló törvényben kellett volna ezt elhelyezni. De ezek szakszerûséget feltételeznek.
Nézzük meg, mit mondott az Állami Számvevõszéknek az elnökhelyettese a Békesi-féle pótköltségvetés szakszerûségérõl. A hiteles jegyzõkönyv 1106. oldalán az alábbiakat olvashatjuk: "egy más karakterû és egy jobban áttekinthetõ, közérthetõ és jobban ellenõrizhetõ pótköltségvetési törvényjavaslat is készülhetett volna". S ki mondta ezeket a bíráló szavakat? Az az elnökhelyettes, aki igazán nem vádolható azzal, hogy elfogult lenne a jelenlegi ellenzék iránt.
(18.30)
Aki a beszéde elején kifejezetten hangsúlyozta, hogy milyen nehéz helyzetben volt a Számvevõszék, nem akar politikai vitákba bonyolódni, ezért csak a számszerûségi adatokat ellenõrzi a pótköltségvetésben, de a gazdaságpolitikai célokról nem kívánt véleményt mondani. De a szakmai véleményük az bizony lehangoló a Békesi-féle pótköltségvetés tekintetében. Emlékezzünk csak a választási szlogenre: A szakértelem kormányára szavazzanak! S akkor olvassuk tovább az elnökhelyettes úr által elmondottakat a jegyzõkönyvben. Olvassuk, hogy amikor kifogásolta, hogy ez a pótköltségvetési törvényjavaslat nem áttekinthetõ, nem közérthetõ, és bizony az ellenõrzési rendszere megfoghatatlan, ezért visszaélésekre ad lehetõséget, akkor azt mondja az elnökhelyettes úr: "Van viszonyítási alapunk, hiszen az elõzõ két évben is volt pótköltségvetés. Azt gondolom, talán ennek a pótköltségvetésnek a háttere, ennek az indokolása kicsit túl hangosra sikeredett."
Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Pénzügyi Kormányzat! Jól tetszettek hallani, az elnökhelyettes úr bíráló szavai egyben dicséretet is jelentettek a korábbi kormányzat pénzügyminiszterei számára. Talán meg kellett volna kérdezni Kupa Mihály urat, Szabó Iván urat, hogy kell beterjeszteni egy pótköltségvetést, hogy kell indokolni egy pótköltségvetést, mi fér bele egy pótköltségvetési törvénybe. Akkor nem következtek volna be azok a hiányosságok, amelyeket a Számvevõszék joggal és okkal felró ennek a kormányzatnak. "Túl hangosra sikeredett" - ez utalás arra, akinek füle van, azt hiszem, meg tudja hallani és megérti, hogy ennek a pótköltségvetésnek a politikai felhangjai azok, amelyek messze nem meggyõzõek a szakma számára. De ennek a felismeréséhez szerénység is kell. Be kell látni, hogy ennek az Országgyûlésnek a jogalkotó munkájában kevesebb politikumra és több szakszerûségre van szükség.
Nézzünk meg még egy látványos példát, hogy ki mit olvas ki ebbõl a pótköltségvetésbõl. Hidasi Rezsõ képviselõtársam felszólalásában - 1110. oldal - az alábbiakat mondta:" A pótköltségvetés nagy pozitívumaként emelhetõ ki, hogy a javasolt intézkedések többsége nem átmeneti jellegû, hanem a hosszabb távú célkitûzéseket is szolgálja." Ezt mondja a szakértelem pártjának a képviselõje. Vajon mit mond a pénzügyminiszter? Az 1098. oldalon találhatják képviselõtársaim, hogy a pénzügyminiszter úr szerint "A benyújtott javaslat csak arra alkalmas, hogy csökkentse a hiányt és szerény mértékben korrigálja a '94-es folyamatokat. Nem lehet célja új gazdaságpolitikai koncepció megvalósítása. Nem alkalmas a legfontosabb kettõs cél: a stabilizáció és a tartós növekedés feltételeinek megteremtését szolgáló akciók egyidejû megvalósítására."
Tisztelt Képviselõtársaim! Felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg két különbözõ pótköltségvetési javaslatot olvasott a pénzügyminiszter és a bizottsági elõadó. De aztán megnyugodtam, hisz az Állami Számvevõszék véleményében ki lett fejtve a szakma véleménye, és ez eligazító volt a számomra. Hisz azt mondja a számvevõszéki jelentés 11. oldalának utolsó bekezdése, hogy "A pótköltségvetéssel beterjesztett intézkedéscsomag nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek az államháztartásban jelentõsebb változásokat indítanának el és a kiadásokat is hosszabb távon mérsékelnék." Akkor ezek szerint a bizottsági elõadó talán többet tételez fel a törvényjavaslatról, mint amit szerény célként az maga elé tûz.
Tisztelt Képviselõtársaim! El kellene gondolkozni azon, mit fognak mondani önök azoknak a választópolgároknak, akik megkérdezik, hogy hogyan és milyen módon lehet megszavazni egy olyan paragrafust, amely lehetõvé teszi, hogy a kormány, a parlament ellenõrzése nélkül, szabadon csoportosíthasson át olyan elõirányzatok között, amelyekrõl korábban az Országgyûlés döntött. Hisz' ez a felhatalmazás lényegében azt jelenti, hogy az Országgyûlésnek az ellenõrzõ szerepe megszûnik. Értelmetlen dolog költségvetést, pótköltségvetést készíteni. Minek, ha azok a számok, amelyekrõl dönt az Országgyûlés utóbb országgyûlési felhatalmazás nélkül megváltoztathatók.
Ki vállalja egy minisztériumnak a vezetését, egy országos hatáskörû szervnek a vezetését annak tudatában, hogy a költségvetését a kormány bármikor megkurtíthatja, ha nem olyan módon viselkedik annak az intézménynek a vezetõje, akkor büntetésképpen megvonják tõle az elõirányzatot és megkapja egy olyan intézmény vagy olyan minisztérium, amelynek a vezetõje jófiúként viselkedik. Ugye, nem errõl van szó? Ugye, nem erre gondolnak önök, és nem is ezt akarjuk közösen elérni.
Az Antall-kormányzatnak, amelyet gõgösnek, önkényuralmi megoldásokat szem elõtt tartónak neveztek sokan - alaptalanul -, az eszébe nem jutott volna ilyen megoldással az Országgyûlés elé állni, korlátlan felhatalmazást kérni, amelyet Magyarországon csak háborúk idején szoktak kérni a kormányok, vagy a diktatúrák kormányai kapnak meg. De jelenleg demokrácia van, legalábbis én így gondolom. Ha ezt a felhatalmazást megkapja a kormány, akkor a közpénzekkel ellenõrzés nélkül bánhat.
Nem hiszem, hogy a miniszterelnök úr tudná, hogy a miniszterelnök úr tisztában van vele, hogy a pénzügyminiszter által beterjesztett ez a megoldás valójában mit jelent. Nem hiszem, hogy így kell megkezdeni a korrupció elleni harcot, melyet meghirdettünk és amelyet támogat az ellenzék és támogat a Magyar Demokrata Fórum is.
Nem hiszem, hogy a közpénzek kiadásának megszigorítását oly módon kell kezdeni, hogy a kormány azt kéri, mindenki takarékoskodjon, mindenkit szigorúan ellenõrizzünk, egyedül én legyek az, amelyik nyugodt lélekkel csoportosíthat és arra költhet, amire akar.
Tényleg annyira biztos lehet a pénzügyminiszter a koalíció túlsúlyában, a szavazógépben, hogy egy ilyen javaslatot ide mer hozni az Országgyûlés elé? Vagy talán ennek a javaslatnak inkább az áll a hátterében, hogy maga a pénzügyi kormányzat, a pénzügyminiszter úr sincs tisztában azzal, hogy az általa leírt számok valósak-e; hogy azok a folyamatok, amelyekrõl szól ez a pótköltségvetési javaslat, valóban be fognak-e következni. Mert ebben az esetben érthetõ ez a felhatalmazás-kérés. Hisz ha nem tudom, hogy a leírtak bekövetkeznek, ha megtörténhet, hogy amit leírtam, annak épp az ellenkezõje fog bekövetkezni, akkor valóban meg kell kérni a felhatalmazást, hisz akkor mindaz, ami itt elõ lett adva és amirõl most már napok óta vitatkozunk, az egy elméleti fejtegetés, amelynek az alapjai nagyon gyenge talajon állnak. Akkor valóban kellene felhatalmazás, csak akkor el kellene mondani az Országgyûlésnek, hogy tisztelt képviselõk, semmit nem tudunk, semmi bizonyosat, lesz egyfajta hiány, nekünk kell 50 milliárd forint, ezt tessenek megszavazni, s a kormány a szabad belátása szerint fog dönteni ennek a felhasználásáról.
Tisztelt Ház! Hol takarékoskodik a kormány, hol akarja a kiadásokat csökkenteni? Természetesen a közigazgatásban. Igaz, a kiadások csökkentésével a közigazgatás feladatai nem csökkennek, továbbra is számon fogják kérni a feladatok teljesítését a közigazgatáson, elfelejtkezvén arról, hogy a feladatok teljesítéséhez szükséges elõirányzatokat folyamatosan és állandóan kurtítják.
(18.40)
Meg kell vallanom, a korábbi kormányzat is nagyon nagy elõszeretettel nyúlt ahhoz, hogy a közigazgatás kiadásait csökkentse. Úgy látszik, ebben van mit tanulni a korábbi kormányzattól, ezt átvette az új kormányzat és ismételten olyan kiadáscsökkentések következnek be a közigazgatásban, amelyek annak hatékony mûködését nemcsak veszélyeztetik, hanem már súlyosan sértik.
Ilyen feltételrendszer mellett, hogy egy szerv vezetõje nem lehet biztos abban, hogy az adott évi elõirányzat végül is rendelkezésre fog-e állni számára vagy sem, ne csodálkozzunk azon, hogy bürokratikus, hogy lassú, hogy néha tudatlan az ügyintézés.
Minden évben elhangzik demagóg érvként, hogy az állam túlköltekezik, az államapparátus igen sokba kerül. Ezért folyamatosan csökkennek a kiadások, folyamatosan késnek a beruházások, ennek eredményeképpen folyamatosan csökken a lelkes, kötelességtudó és szakértõ közigazgatási kar. Mert ugyan, ki fogja hallgatni vég nélkül, hogy az õ munkája valójában semmit sem ér, hogy az a köztisztviselõi kar, amelyik ebben az országban végül is irányítja a legfelsõbb szintû döntések végrehajtását és végre is hajtja azokat, az valójában semmirekellõ emberek sokaságából áll, akik érdemtelenül veszik fel a pénzt? Ki fogja elviselni azt a feszültséget, amely a magánszféra és a közigazgatás jövedelmei között van, hisz' hasonló tudású, egyetemi végzettségû emberek a magánszférában a sokszorosát tudják keresni annak, mint a közigazgatásban.
De vannak lelkes emberek, akik valóban szolgálatnak tekintik, hogy részt vegyenek a közigazgatásban, csak éppen õket fogjuk elüldözni. Éppen ezek a pótköltségvetési törvényjavaslatok, de a jelen törvényjavaslatnak is ismét a közigazgatást súlyos elvonásokkal fenyegetõ megoldása az, ami rövidesen arra fog vezetni, hogy akik négy évvel ezelõtt valóban szívvel-lélekkel vállalták, hogy egy új szemléletû közigazgatást fognak létrehozni, hogy megpróbálják ügyfélcentrikussá tenni a közigazgatást, és otthagyták a magánszférát, azok megcsömörlenek, azok ott fogják hagyni a közigazgatást, és érvényesülni fog az a szelektálás, amelynek következtében még bürokratikusabb lesz a közigazgatásunk, még több ideig tart majd egy-egy ügynek az elintézése és még több hiba lesz az ügyek elintézésében.
El lehet halasztani a közigazgatásban dolgozók tizenharmadik havi jövedelmének kifizetését jövõre, áttolhatjuk a költségvetési hiányt jövõre, majd kezdünk azzal valamit - csak mit mondunk a közigazgatásban dolgozóknak, akik rászolgáltak erre a tizenharmadik havi fizetésre? El lehet halasztani beruházásokat, korszerûsítéseket - csak legyünk tisztában azzal, hogy ezzel a közigazgatás hatékonysága csökken. Nem hiszem, hogy egy modern államapparátus kiépítése során mindenáron, mindig arra kell törekedni, hogy olcsók legyünk: jók legyünk, hatékonyak legyünk, és fizessük meg azokat a közigazgatási szakembereinket, akiken a mi törvényeink végrehajtása múlik. Azon az oldalon voltam három éven keresztül, ezért nyugodt lélekkel elmondhatom: megszülethet a legjobb törvény ebben a házban, ha nincs meg a végrehajtásához szükséges szakmai apparátus: akkor nem fognak valóra válni a jogalkotó céljai, akkor a legjobb elképzeléseink is zátonyra futnak.
A közigazgatás hozzá van kötve az Országgyûléshez, nem bánhatunk úgy a közigazgatással, mint a mostohagyermekünkkel. Hadd mondjak egy példát, amirõl nemrég hallottam!
Az Állami Vagyonkezelõ Részvénytársaságnál egy fõtanácsos, aki a privatizációs titkárságon dolgozik - valójában kormányzati célokat old meg, hisz' a privatizáció kormányzati feladat -, havi 250 ezer forintot keres, ezzel ellentétben egy minisztériumi, mondjuk helyettes államtitkár 110 ezer forintot. A kettõ között mekkora a különbség, mondjuk felelõsségben?
Lehet, az a célja a kormányzatnak, hogy bújtatott állásokba helyezze ki a köztisztviselõit, ezzel jól járnak azok a személyek, akik ilyen bújtatott állásba kerülnek. De tessék megmondani, hogy akkor a köztisztviselõi karban milyen hangulat fog eluralkodni, hogy ugyanazon feladat végrehajtásán dolgozók közül az egyik több mint kétszer annyit keres, mint a másik? Meg kell jegyeznem, hogy az ÁV Rt. valójában az állam tulajdonában áll, tehát a fizetések ebben az esetben azért állami pénzekbõl történnek.
Vagy mit szóljon az ember ahhoz, hogy a miniszterelnök úr egyik tanácsadója ingyen végzi a tanácsadást? Csak mellette egy olyan állami többségû bank elnöke lett, ahol prémiummal együtt a havi jövedelme 1 millió 200 ezer forint. (Zaj.) Jól tetszettek hallani! Én sem akartam hinni ennek az információnak, hogy lehet olyan, hogy 500 ezer forint havi fizetés és 150 százalékos prémium. Sajnos, lehet - állami bankban, amelynek a magyar állam a többségi tulajdonosa.
De akkor ne szóljunk egy szót sem a tekintetben, hogy a kormány magán kezdi a nadrágszíj-meghúzás politikáját. Ha elképzelhetõ olyan tisztség Magyarországon, ahol az egyhavi jövedelem - én nem is tudom, nem is merem a számokat kimondani - hányszorosa az átlag magyar fizetésnek, akkor ne beszéljünk arról, hogy az átalakulás terheit igazságosan akarjuk elosztani, mert akkor az átalakulás terheit ebben az országban igenis a dolgozók fogják viselni.
A kárpótlási árverések során megszerzett földek kimérése, tulajdonjog- bejegyzése a földhivatalok feladata. Egy héttel ezelõtt Barkóczy Gellért képviselõtársam interpellált ebben az ügyben, ma Lakos képviselõ úr is szólt errõl. Együttéreznek az új tulajdonosokkal, de nincs elég pénz arra, hogy a tulajdonjog-bejegyzés megtörténjen. Ez szép is lenne, ha éppen a Földmûvelésügyi Minisztérium politikai államtitkára a Számadás címû lapban nem nyilatkozott volna arról, hogy õk az ilyen adminisztrációs ügyekre, mint a tulajdonjog-bejegyzés, nem szívesen költenek, inkább a termelõ alapokat támogatják.
Én el is hiszem, hogy ennek a kormányzatnak talán nem szívügye, hogy akik kárpótlási árverésen szereztek földtulajdont, azoknak a tulajdonjoga minél hamarabb bejegyzést nyerjen. Az sem szívügye, hogy akik a szövetkezeti részarány-tulajdonból részesültek, azoknak a tulajdonjoga bejegyzésre kerüljön. Akkor tessék nekem megmondani, hogy ezek a kistulajdonosok hogy fognak hitelhez jutni, hogy fogják a termelést beindítani, ha nincs meg a tulajdonjogukat igazoló papír? Ez nem adminisztrációs probléma, ez egy nagyon fontos probléma, amelyhez meg kell teremteni a pénzügyi alapokat, hogy minél elõbb tiszta és világos tulajdoni viszonyok legyenek ebben az országban.
Éppen elég baja a földhivataloknak, hogy sajnos az elmúlt évtizedekben negligálták azokat a polgári jogi alapelveket, hogy egy ingatlan-nyilvántartás közhitelû vagy naprakész kell hogy legyen. Nem így van. Most be kell hozni több évtized súlyos elmaradását, tetézve azzal, hogy az új tulajdonosok - ki így mondja, hogy hála istennek, ki úgy mondja, hogy sajnálom - majdnem egymillióan vannak. Tehát egy ilyen költségmegvonást, amely például a pótköltségvetési törvényjavaslatban a földhivataloktól ilyen összegeket elvon, nem adja meg számukra a többlettámogatást, azt hiszem, egyikünk sem támogathat.
Nagyon jó lenne, hogyha az államigazgatás egészét áttekintené a kormány, és végre egyszer kimondaná, hogy a modern államigazgatás nem olcsó, de a modern államigazgatás hatékony, és ezen a gondolati logikán indulna el ez a pótköltségvetési javaslat is, a '95-ös költségvetési javaslat is, hogy ne mindenáron megvonjunk, hanem a költségvetés által a minisztériumoknak, a közigazgatásnak juttatott pénzeknek az ellenõrzését szigorítsuk, azt, hogy milyen módon használják fel ezeket a pénzeket. Akkor számon lehet kérni a teljesítést is.
Min takarékoskodik még a közigazgatás mellett a kormány? Nem fogják elhinni képviselõtársaim: én nem hittem a szememnek, hogy a kárpótlásra jogosultakon, a politikai üldözötteken akar még takarékoskodni ez a kormány, amikor 4 milliárd forintot meg akar tõlük vonni. Kiktõl? A deportáltaktól, a gettóba zártaktól, az internáltaktól, a kitelepítettektõl, a szovjet bíróságok által ártatlanul elítéltektõl, akik közül százezren kerültek ki a Szovjetunióba és háromezren tértek vissza.
(18.50)
A szovjet kényszermunkára hurcolt ártatlan polgári személyektõl, a szovjet hadifogságba esettektõl, a recski internálótábor rabjaitól, Tiszalök és Kazincbarcika kényszermunkásaitól, az '56-os - akkor ellenforradalmároknak, most forradalmároknak nevezett - hõsöktõl, a közbiztonsági õrizetesektõl. És sorolhatnám még azokat a jogcímeket, amelyek az elmúlt öt évtizedben alapul szolgáltak arra, hogy ártatlan magyar állampolgárok százezreit megfosszák szabadságuktól.
Ezeken akar most a kormány takarékoskodni, és 4 milliárd forintot el akar vonni tõlük, holott a korábbi Országgyûlés a politikai üldözöttek számára életjáradékuk folyósításához ezt az összeget biztosította. Az nem érv, hogy ennyi megmaradt, hisz' ezen összeg felhasználása mindig attól függött, hogy hány kérelmet bírált el a kárrendezési hivatal, hány fõ kért életjáradékot. Minden évben volt erre félretett összeg: '92-ben 5,4 milliárd forint. Miután a kérelmek elbírálása '93-ban kezdõdhetett meg, ez az 5,4 milliárd forint megmaradt, de az akkori kormányzat nem vonta ezt el, és nem mondta azt, hogy megtakarítottam ennyit a politikai üldözötteken. 1993-ban és '94-ben is félre lett téve egy keretösszeg, és a kormány minden évben döntött arról, hogy abban az adott évben az életjáradék havi alapösszege mekkora legyen.
'94 tavaszán került elõször abba a helyzetbe a Boross-kormányzat, hogy fel tudja mérni, körülbelül hány politikai üldözött van, aki életjáradékra jogosult - igaz, akkor már tudta, hogy hetvenezren adták be pótigényüket. Egyrészt azért, hogy elõlük ne használja fel az alapot, másrészt azért, hogy a választások elõtt senki ne mondhassa: azért, hogy rá szavazzanak, nagymértékben megemeli az életjáradék összegét, egy mérsékelt emelés mellett döntött. De azzal a szándékkal, hogy az év végére visszatér rá, és megnézi, hogy a rendelkezésre álló összeg hogyan és mi módon osztható fel azok között, akik megszenvedték az életet, igen keservesen és keményen megszenvedték.
Ehhez képest mit kell látni ebben a törvényjavaslatban? Azt, hogy a kormány ezt megtakarította az üldözötteken, hogy el akarja tõlük vonni, hogy ne kaphassanak kárpótlást.
Mérhetetlen szomorúság fogott el. Akik ismernek engem, azok tudják, hogy most igazat beszélek. (Derültség a bal oldalon.) Ez nem szónoki fogás. Mindannyiuknak együtt kellene érezni a politikai üldözöttekkel, mert akkor nem kacagnának, ha az õ nagyon szomorú sorsukról van szó. (Közbeszólások a bal oldalról.)
De aztán ez a keserûség csak fokozódott bennem, amikor a pézügyminiszter úr a múlt héten a következõket mondta: "A kormány világossá tette, hogy az ingyenes vagyonjuttatást minimumra fogja csökkenteni, beleértve a kárpótlási jegyekkel megszerezhetõ vagyonjuttatást is."
Hát ez egy kulcsmondat volt - így szokták mondani. Ingyenes vagyonjuttatás a kárpótlási vagyonjuttatás! Tessék megkérdezni Auschwitz, Matthausen és egyéb koncentrációs táborok túlélõit, ingyenesen kapnak-e a kárpótlási jegyükért vagyont. Tessék megkérdezni a gulágok túlélõit, hogy õk ingyenesen kapják meg a kárpótlási jegyükért a vagyont. És sorolhatnám most ismét Recsket és Tiszalököt, és a váci fegyházat, és a gyûjtõt, hogy akik ott raboskodtak, azok ingyenesen fogják kapni a vagyont a kárpótlási jegyükért? Akiktõl elvették a házukat, elvették a földjüket, elvették az üzemüket, a gyárukat, azok ingyenesen kapják a kárpótlási jegyükért a vagyont?
Képviselõtársaim, ez egy olyan mérhetetlen cinizmus, a farizeusságnak egy olyan állapota, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ha ezt ingyenes vagyonjuttatásnak nevezi a kormány egyik tisztségviselõje, akkor el kell gondolkozni azon, valóban hitelesek-e azok a szavak, amelyeket a miniszterelnök úr mondott akár a programbeszédében, akár pedig a késõbbiek folyamán. Akkor valóban hiteles-e a bocsánatkérés a magyarországi zsidóságtól a velük szemben elkövetett bûnökért, ha a kormány miniszterelnökének a bocsánatkérése után ugyanezen kormány pénzügyminisztere azt mondja, hogy õk ingyen kapnak vagyont? Akkor a 301-es parcellában sem kell közösen koszorúzni, ha az a véleménye a kormánynak, hogy az üldözöttek a semmiért kapták a kárpótlást, és ezért ingyen jutnak vagyonhoz.
Ez olyan súlyos mondat volt, amelynek egy demokráciában következményei vannak. Hisz' nem lehet száz- és százezer ember szemébe - akiket megcsúfolt a történelem - még odavágni a szerény mértékû kárpótlás mellé azt is, hogy "ingyen kaptátok". Ezen el kellene gondolkozni a miniszterelnök úrnak is, és azt hiszem, a pénzügyminiszter úrnak is. Demokráciákban egyfajta válasz van egy ilyen tévedésre. Kíváncsi vagyok, hogy demokráciában élünk-e...
Amirõl még szólni szeretnék, az lehet, hogy viccesen fog hangzani egyeseknek. Amit én hiányoltam ebbõl a törvényjavaslatból és amit megszavaztam volna, az egy újfajta adó. Ez akkor jutott eszembe, amikor hallottam Varga képviselõtársamtól, aki interpellált, hogy a Fotex 5 milliárd forint nyereségre tett szert a forintleértékelés kapcsán. 5 milliárd forint nyereség! Be kéne vezetni a forintleértékelési adót. Azt hiszem, ez egy nagyon komoly bevételt jelentene az államkasszának. Tudniillik kik voltak azok, akik a forintleértékelés kapcsán hatalmas nyereségre tettek szert? Tudjuk jól, hogy a Fotex, mert ezt az újságok közölték. Én nem mondom, hogy a Fotex azért tudott a forintleértékelésrõl, mert ilyen vagy olyan személyek vannak az igazgatóságában vagy a felügyelõ bizottságában. Várszegi úr is nyilatkozta, hogy õk jó szimattal érzékelték, hogy mikor lesz a forintleértékelés. Ezek után el kellene gondolkozni azon, hogy esetleg a Fotex igazgatóját nevezzük ki pénzügyminiszternek, mert akinek ilyen jó szimata van, az sok pénzt tud hozni az országnak. De sajnos állami bankok is nagyon komoly nyereségre tettek szert; a Pénzügyminisztérium biztos tud majd adatokat szolgáltatni arról, hogy hány bank tartotta a forintleértékelés elõtti néhány napban a pénzét devizában, hogy aztán amikor megtörtént a forintleértékelés, átváltsa forintra, likviditási könnyebbséggel tudja gerjeszteni - mert ez gerjeszti - az inflációt.
Milyen jó lett volna, ha ez az így képzõdött nyereség - amelynek csak nagyon kis része fog a nyereségadón keresztül befolyni - valójában az államot illetné, és nem az adófizetõkre - mert végsõ esetben õk fizetik meg a forintértékeléseknek ezt a fajta nyereségét - raknánk a terheket, hanem azoktól vonjuk el, akik mindenfajta munka nélkül, a lehetõ legtisztább spekulációval rövid idõ alatt óriási haszonra tesznek szert. Hisz' akkor talán pótköltségvetést sem kellene beterjeszteni, mert több tízmilliárd forintos nyereségrõl szólnak a szakmai körök. Akkor nem lenne mirõl vitatkoznunk, nem a közoktatástól kellene pénzt elvonni, nem a közigazgatástól, nem a kárpótlásra jogosultaktól, hanem azoktól, akik spekuláltak, és egy ügyes húzással tíz- és tízmilliárd forint haszonra tettek szert.
Megszívlelendõnek tartanám, ha elgondolkoznának a felelõs kormánytisztviselõk azon, hogy egy-egy ilyen döntés halogatásával szakértõk szerint - miután sokáig vitatkoztak a Magyar Nemzeti Bank elnökével, hogy lemondjon vagy ne mondjon le, elhúzván ezt a folyamatot - a spekulációnak igen tág teret adtak.
(19.00)
Úgyhogy legközelebb csökkentsék ezt az idõt, és ha ismét le akarnak forintot értékelni, akkor lehetõleg olyan idõpontban tegyék meg, amikor sem a Fotex, sem egyéb állami bankok nem érzik meg ennek az elõszelét. Képviselõtársaim, köszönöm a figyelmet. Elnök úr, köszönöm a szót. (Taps.)