DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Tisztelt Ház! Orvos lévén, van bennem egy kifejezett érdeklõdés a morbid dolgok iránt. Rólunk szól az a szállóige, amikor az egyik orvos így szól a másikhoz: "Nézze, kolléga, milyen pompás gyomorrák!" Ezért aztán nem tudom megállni, hogy az emlékezet zavarainak egy különösen szép esetét ne demonstráljam önöknek.
Elõször emlékezetkiesésre, pontosabban retrográd amnéziára gyanakodtam, de az eddigi vita meggyõzött arról, hogy az emlékezéstorzulás esetével állunk szemközt. Azzal a folyamattal, amit Nietzsche ilyen világosan fogalmaz meg: "Megtettem - mondja az emlékezetem, nem tehettem meg - mondja büszkeségem; végül az emlékezetem enged."
Ezért kívánom feleleveníteni igen röviden, de azt a lelkesedést, amellyel a világkiállítást még Németh Miklós kormánya és az utolsó pártállami országgyûlés elfogadta. Az 1989. március 23-i parlamenti vitában csupán 15 képviselõ szavazott a világkiállítás ellen. Az akkori MSZP akarta, sõt nagyon akarta az expót,... (Zaj a bal oldalon.) ...az akkori MSZMP, de utódja, az MSZP is így volt vele korábban, és most hirtelen véleményt váltott. Sajnos, a kormány elõterjesztése nem segít abban, hogy értelmezni lehessen ezt az elég váratlan lépést.
A számítások felületességérõl már esett szó, de mindez visszavezet minket a korábbi döntés, a politikai döntés lényegéhez. Ehhez viszont vissza kell nyernünk tárgyszerû emlékezetünket.
Kezemben van a Magyar Nemzet 1989. március 24-i,... (Széthajtja a kezében lévõ újságot.) ...immár kissé sárgult lapszáma, amely a parlamenti összefoglalóban kiemeli Derzsi András közlekedési, hírközlési és építésügyi miniszter beszédét. Õ ugyanis az expó kapcsán emlékeztetett - ahogy az újság közli - a századforduló idejére, amikor Magyarországon roppant méretû elmaradást sikerült behozni, megteremtve azt az infrastruktúrát, amely a mai napig meghatározza az ország, a városok arculatát. Ma újra nyomasztó elmaradásaink vannak a gazdaságban, elsõsorban az infrastruktúrában. A hírközlés, az autópálya-hálózat, a vasúti szolgáltatás minõsége terén az európai mezõny utolsó helyét foglaljuk el. Ez az elmaradás évente tízmilliárdos nagyságrendû veszteségeket okoz a népgazdaságnak. A világkiállítás egyik nyeresége lenne e veszteség viszonylagos mérséklése. Ebben játszana nagy szerepet az autópálya-építési program, a Budapest-Bécs közötti vasútvonal hazai szakaszának korszerûsítése, az 1995-ig létesítendõ egymillió új telefonvonal, de kérdés, van-e reális esély a szükséges források elõteremtésére.
A külföldi mûködõtõke már megmozdult, több komoly ajánlat érkezett az autópálya-építésre, és számottevõ külföldi érdeklõdés mutatkozik a vasúti rekonstrukció és a hírközlés fejlesztése iránt is. Fontos követelmény ugyanakkor, hogy a megvalósításban jelentõs részt vállalhassanak a magyar cégek, ugyanis így a vállalkozási nyereség nagy hányada az országban maradna. Elõnye az is, hogy legkevesebb 50 ezer munkahelyet teremtene az építõ- és feldolgozóiparban és 8-10 ezret az idegenforgalomban és a vendéglátásban.
Valahogy így festett tehát a terv az idõk elején. Most engedjék meg, hogy ebbõl a szempontból végiggondoljam a kérdést.
Az expóhoz a nemzetközi támogatás megszerzésében, annak megszervezésében a körünkben miniszterként jelenlévõ Kovács László is részt vett annak idején, hiszen a Horn Gyula vezette Külügyminisztérium kezdte el, és két helyettesének: Kovács Lászlónak és Somogyi Ferencnek azt hiszem, módjában állt volna kifogásait már akkor is megtenni. Nincs tudomásom arról, hogy akkor akár Németh miniszterelnök úrnak, akár Horn Gyula külügyminiszternek ilyen kifogásokat tettek volna, sõt a nagykövetségeket tudomásom szerint arra utasították, hogy adjanak tájékoztatást a világkiállításról. A sors tehát úgy hozta, hogy most ugyanõk kénytelenek lebontani azt, amit akkor építeni kezdtek.
1990-ben expóügyben az MDF-vezette koalíció tulajdonképpen egy kész helyzetet örökölt, a Külügyminisztériumban pedig egy mûködõ információs rendszert. Ezt a feladatot vállalta az Antall-kormány és ebben nem gátolta az a tény, hogy politikailag tõle erõsen különbözõ kormány indította el a folyamatot. Azóta sok víz lefolyt az eltérített Dunán, és az expó ügyében folyamatosan szemlélhettük a megvalósító akarat és a megakadályozó szándék harcát. Világos tehát, hogy ez politikai ügy, azonban egyúttal nemzetpolitikai is.
Arról a kérdésrõl, hogy felelõs politikusok egyazon kérdésben egyszer így, máskor úgy döntenek, mindenkinek meglehet a véleménye; különösen a külföldnek, amely nem gondolkodik elõzõ kormányban és mostani kormányban, hanem folyamatosságra számít. Sõt, az expó lemondása kellemetlenül érintheti a köztársasági elnököt is. Az elmúlt években a világ államfõi meghívólevelet kaptak Göncz elnök úrtól az 1996. évi világkiállításra. Én magam több ilyen levelet adtam át az elnök úr nevében, így közvetlen tapasztalatból mondhatom, hogy nagy volt az érdeklõdés a magyar rendezvénnyel kapcsolatban. Legtöbbször további részletes tájékoztatást is igényeltek, ma hallottunk itt a számokról és a számokkal való játékról is egy véleménycserét. Mindenesetre az érdeklõdés meglétét magam is tapasztalni tudtam.
Most azonban, ha a tisztelt Ház úgy dönt, hogy nem lesz világkiállítás, akkor a köztársasági elnök úrnak levelet kell írnia a meghívottaknak, hogy a korábbi szívélyes, biztató meghívását felejtsék el. Orvosi szakkifejezéssel szólva ez pompás esete lenne az amnézia irradiációjának.
Hölgyeim és Uraim! Olyan döntés elõtt állunk, melynek távolabbi kihatásai lesznek. A világkiállítás esetleges lemondása kedvezõtlenül érinti - véleményem szerint is - a Magyarországról keserves munkával kialakított képet, és nekem ez a véleményem, kárt okoz a magyar diplomácia tekintélyének is. Amikor súlyos gazdasági helyzetünkre hivatkozunk és a másik fél megértéssel fogadja a lemondást, akkor nyilvánvaló - amirõl ma is esett szó -, hogy a megértés és az egyetértés nem azonos fogalmak. Az, hogy sikerült elérnünk, hogy hazánkat még a távolból is meg tudják különböztetni mint a stabilitás és a fejlõdés szigetét nyugtalan térségünkben, jogállami átalakulásunknak s a fejlett világhoz illeszkedõ piacmûködésünknek köszönhetõ. Amikor errõl beszéltünk, mindig erõteljes érv volt a világkiállítás megrendezésére való képességünk. Különösen igaz ez az Európán kívüli térségekre; mint a világ legfejlettebb része, mint a csendes-óceáni térség, s mindama piacok, melyek igénylik a Nyugat-Európába nem jutó, nem jutható áruinkat. S ezek a piacok - ha jól olvastam a kormányprogramot - most is fontosnak tekintendõk.
Ha számításba vesszük, hogy második legfontosabb piacunkon, Ausztriában kivitelünk bizonyos megnehezedésére számíthatunk az Európai Unióba történt EFTA-csatlakozás következtében, akkor ez is csak azt húzza alá, hogy számunkra a harmadik piacoknak fontos marad a szerepe.
Tudnunk kell, hogy számos helyen most elemzik ki az expó lemondása körüli helyzetet és minden bizonnyal el fognak jutni oda, hogy furcsa erõviszonyokra mutat, ha a kisebbik koalíciós párt álláspontja vált meghatározóvá. Még furcsább, hogy a döntés megváltoztatásával csorbítaná Országgyûlésünk a köztársasági elnök nemzetközi tekintélyét; vagy azt fogják leszûrni, hogy az elnök úr egyes politikai erõk foglya, vagy hogy bármit aláír. Jól tudjuk, hogy ez nincs így. Amnézia ide vagy oda, emlékezzünk olyan esetre, amikor ellenállt õ aláírásra vonatkozó kérésnek, megtehette volna tehát ezt az expó ügyében is. Nem tette, így feltételezhetem, hogy egyetértett a világkiállítással.
Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy nemcsak az országunkról alkotott kép, a magyar államirányítás tekintélye romlik egy ilyen döntéssel, hanem igen rossz jeladás ez országunkon belül is: csalódást okoz. Csalódást, éppen a kedvvel vállalkozó emberek és közösségek számára. Ígérik minden társrendezvény megtartását, minden kapcsolódó létesítmény megépítését, bár napjainkban az ígéretek súlya némiképpen csökkenõben van; de ha elõbb vagy inkább utóbb egy részük teljesülhet is, kétségtelen, hogy az a rendkívüli tõke vész el, amit a világ elõtti ünnepélyes megjelenésünk hozhat.
(16.30)
Azt jelentheti tulajdonképpen, hogy tovább él a nehézségek vállalásával szemben egy hervasztó apokrif bölcselet, amelyet a nép szája annak idején Lenin személyéhez kötött, és amelyik úgy hangzott: "Ha nem megy, ne erõltessük, elvtársak!" Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)