DR. BARÁTH ETELE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ez a kis intermezzo még tovább feszítette az egyébként is feszes belsõmet, éppen ezért engedtessék meg, hogy egy furcsa magánélményemmel kezdjem azt, amit most el szeretnék mondani.
Még 1991-ben, az elfogadott törvény vitáját megelõzõen mint az expó kormánybiztosa, egy dunai hajón szervezett programon vettem részt, ahol igyekeztünk megismertetni részben a lakossággal, részben az akkori parlament képviselõivel a világkiállítás hogyanját, mikéntjét. Ez mindig úgy zajlott le, hogy vitákat rendeztünk, és mindig voltak expópártiak és olyanok, akik ellenezték az expót, és ennek kapcsán lehetett a nagyközönségnek megismerkedni a különbözõ véleményekkel. Az egyik este nem jött el az expót ellenzõ képviselõ, s akkor én ültem be õt helyettesítendõ, és mondtam el az expóellenes érveket.
Most egy kicsit úgy érzem magam, mint amikor ebben a furcsa hajóban ültem: én, aki köztudottan expópárti vagyok - s mi több, annak vallom magam most is -, egy olyan hajóban ülök, amely már messze az expó ellen fordult. Azért azt hadd mondjam el, hogy ez a kis dolog arra is nagyon jól rámutat, hogy az expó ügye bizony nem egyszerûen fekete-fehér. Az expónak nagyon sokfajta kimenetele van: az expó természetesen gazdasági kérdés, de emellett politikai, erkölcsi, nagyon sokfajta mûszaki kérdés, amiknek a számbavétele mindenféleképpen fontos. Az idõnyereség érdekében természetesen nem fogom ezeket a kérdéseket számba venni, de szeretnék emlékeztetni egy-két olyan érvre, ami akkoriban minket az expó mellé szorított.
De talán még ezt megelõzõen is hadd hívjam fel a tisztelt parlament figyelmét, a képviselõk és az elõterjesztõk figyelmét, hogy akkor, amikor mi expóról beszélünk, nagyon jó volna mindig disztingválni, hogy konkrétan mirõl van szó. Ez minimálisan öt különbözõ dolgot jelent: az egyik természetesen maga az expó, a másik Budapest fejlesztése, a harmadik az egyetemi fejlesztés, a negyedik a mindehhez kapcsolódó fejlesztések, az ötödik pedig az az infrastruktúra-fejlesztés, ami az országban megindult annak érdekében, hogy az elõbbi négy teljesülhessen.
Akkor, amikor 1989 végén, 1990 tavaszán megkaptam ezt a feladatot, számba vettük, hogy tulajdonképpen mi lehet a célja a rendszerváltás idõszakában egy ilyen expó megrendezésének. Természetesen az egyik elsõ volt az, amit külügyminiszter úr is elmondott, hogy két világrendszer közötti hídról beszéltünk. Hogy ezt a hidat valaki maga mögött fölégette, azért nem mi vagyunk a felelõsek, de én azt gondolom, hogy ugyanez az ország - tehát Ausztria - jövõ év tavaszától kezdve az Európai Unió tagja, mi pedig azon kívül vagyunk. Azt gondolom, e felé az Európa felé bizonyos hidaknak, utaknak továbbra is mindenféleképpen van értelme - ha erre képesek vagyunk -, de semmiképpen nem volna szabad az akkori szándékot a mainak teljes mértékben elvetni.
Mik voltak azok a nagyon lényeges politikai okok, amiket mi, akik akkor végeztük - én legalábbis - fontosnak tartottunk? Úgy gondoltuk, hogy egy nagyon megbomlott és megbolydult országban különbözõ, egymásnak feszülõ tényezõk között lehet valamilyen békességet, egyezséget teremteni. Ilyen volt akkor például a kormány és az önkormányzatok közötti feszültség: úgy gondoltuk ennek az áthidalására az expó közös megrendezése nagyon jó lehet. Ilyen ellentét volt az állam, az állami szervek, az éppen átalakulásban lévõ állami beruházási rendszer és a gazdaság közötti hídnak a megépítése egy rendezvény és az ahhoz tartozó beruházások kapcsán. Ilyen volt akkor a parlament politikai többsége és ellenzéke közötti híd építése is.
(16.40)
Kérem, emlékezzünk rá, hogy nagyon komoly helycsere volt, és azt gondoltuk akkor, hogy ezen belül is bizonyos párbeszéd tud kialakulni. Természetesen azt gondoltuk, hogy a hatalom és a civil szféra közötti együttmûködésnek is nagyon jó eszköze lehet, hiszen, mint tudjuk, az állam kezdeményezése alapján igen széles körben a magyar társadalom részt vállalhatott volna vagy részt vállalhatna ebben a rendezvényben.
Nem utolsósorban említsük meg ezt a Budapest-vidék ellentétet, hiszen azért az akkori koncepciókban nemcsak arról volt szó, hogy Budapestre meginvitálunk néhány országot - az emlékezetünk egy kicsit gyorsan felejt. Akkor arról volt szó, hogy Magyarország kihasználja méreteit, kihasználja lehetõségeit, és egy úgynevezett regionális expót fog rendezni, egy olyan expót, ahova meginvitálja az európai régiókat is, és ezzel Magyarország régiói is közvetlen kapcsolatba kerülhetnek - tehát egy olyan decentralizált rendezvényt kezdeményez, amelynek késõbb, sajnálatos módon a Kiállítások Nemzetközi Irodája nagyon sok gátat vetett. De mindenféleképpen azt hiszem, hogy ezek a szándékok egyszer, önmagukban véve, politikailag nagyon igazak voltak, és azt hiszem, hogy a mai napig érvényes feszültségek föloldását szolgálhatnák.
Természetesen a központban állt az expónak nem mint célnak, hanem mint eszköznek a gazdaságfejlesztési szándéka. Ezen belül néhány alapvetõ tényezõ volt: ilyen az infrastruktúra-fejlesztés, az idegenforgalom, az ipar fejlõdése, a környezetvédelem, kereskedelem, szolgáltatás fejlesztése.
Én tulajdonképpen csak egy-két kérdésre szeretnék ennek kapcsán kitérni, de azért ezt nagyon fontosnak tartom. Az utóbbi napok, hetek folyamán ismételten megindult egyfajta vádaskodás - és itt nem személyemrõl van szó, hanem az ügyrõl van szó -, amelynek a középpontjában az áll, hogy ez a vállalkozói kiállítás megrendezhetetlen, és egyáltalán lehetett volna-e vállalkozói kiállítást csinálni, mi volt annak a vállalkozói kiállításnak a tartalma, és mi van azokkal a milliárdokkal, amik akkor elhangzottak.
Tisztelettel szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy mi még 1990 õszén egy nemzetközi pénzügyi felhívást tettünk közzé, amelyet a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank támogatásával, annak ellenõrzése mellett tettünk közzé. Ennek két része volt, és nagyon szeretném felhívni a figyelmet, hogy igazából véve ez az, amit a lényegnek tartok. Akkoriban úgy ítéltük meg - és aki veszi a fáradságot, és elolvassa a nemzetközi felhívásnak a bevezetõjét, láthatja -, hogy az ország nagyon keményen rászorul egy központilag is támogatott, de a piaci mechanizmusoknak megfelelõ modernizációs programra. Két részbõl állt: 1. maga az expó és a hozzá tartozó - az elõbb említettem már -, közvetlenül hozzá tartozó infrastruktúra fejlesztése; 2. egy olyan nyílt, országos infrastruktúra-fejlesztési program, amelyben bizony olyan autópályák is benne voltak, mint a 3-as autópálya vagy az 5-ös autópálya befejezése, több vidéki repülõtér fejlesztése, víziút-hálózat és így tovább. Erre a nemzetközi felhívásra reagáltak azok a pénzügyi szervezetek, amelyek akkor szándéknyilatkozatot nyújtottak be.
Szeretnék emlékeztetni arra is, hogy itt elhangzott már: a gazdasági programok készítése nem sóhajok és óhajok kérdése, nem hit kérdése, hanem valami ennél sokkal konkrétabb ügy. Mi akkor a nemzetközi pénzügyi felhívásban megbecsültük a világkiállítás bekerülési költségét - tehát hangsúlyozom: négy évvel ezelõtt -, és akkor, inflációt fölszámolva is, mostanra 4,8, pontosabban 448* milliárd forintban becsültük meg. Azt hiszem, hogy szinte fillérre közelít ahhoz, mint amit akkor magáról az expóról és amit most errõl gondolunk. Az a program, amelyik a hozzá tartozó infrastrukturális és idegenforgalmi fejlesztéseket is tartalmazta, összességében mintegy 1,5 milliárd dollárt tett ki, de akkor benne volt mintegy 12 ezer ágy - szállodai ágy - megépítése is, ami késõbb onnan kikerült. Ebbõl viszont mi következik: igazából véve három év folyamán nem változott meg az, amirõl beszélünk, nem változott meg igazán ennek a költségvonzata, nagyjából ugyanarról van szó, méretét tekintve is, tartalmát tekintve is. Egy lényeges kérdés, hogy lehetett volna-e így vállalkozói kiállítást rendezni.
Szeretnék vitatkozni egy nagyon lényeges - és azt hiszem, hogy az ügy szempontjából döntõ - kérdésben: nagy szocialista beruházás-e, vagy az lenne-e a világkiállítás? Az a fogalomrendszer, amiben mi szocialista nagyberuházásról beszélünk, egyszerûen szinte fölidézhetetlen már a mai gazdasági környezetben. Akkor, amikor a Fidesz és az SZDSZ a világkiállítási vitákban keményen megtámadta a kiállítást azzal, hogy ez olyan lesz, mint a Bõs-Nagymaros, vagy olyan lesz, mint bármilyen más kiemelt állami nagyberuházás, puha költségvetési korlátokkal és így tovább, akkor bizony ennek a dolognak már igazán nem volt értelme, mert akkoriban már nem állami nagyvállalatok jelentkeztek ezekre a munkákra, amik állami megrendelésre kerültek volna, hanem már piaci mechanizmus keretei között dolgozó, és már százszázalékosan privatizált építõipari vállalatok jelentkeztek volna - tehát az ügynek ilyetén módon igazából véve már értelme sincs.
Akkor, amikor szocialista állami nagyberuházásokról beszélünk, és amikor olyan neveket emlegetünk, mint Gerõ vagy Szekér Gyula vagy mások, tudni kell, hogy akkoriban ilyen apró kérdéseket, mint áfa meg személyi jövedelemadó és hasonlók, egyáltalán nem ismertünk, nem mûködött a rendszerünkben. Tehát azt hiszem, hogy nagyon jó volna lehántani bizonyos ködös fogalmakat az egész beruházásról, a beruházás környezetérõl és annak a lehetõségeirõl. Ugyanakkor azt szeretném, hogy ha úgy ítélnénk meg mindig pontosan a tényeket, mint amelyek akkoriban, azok minõségének megfelelõen, tárgyszerûen és szakemberek által voltak elõkészítve.
Egyetlenegy dologgal szeretnék még - ebben részletekben kitérve - vitatkozni; ez pedig az, hogy tulajdonképpen mit is jelent egy ilyen építkezés, és milyen vonzata van ennek. Elhangzott olyan szám, hogy ennek "per fõ", havonta egymillió forintos költsége van, elhangzott az, hogy összességében csak kétezer fõre van a programiroda által a pozitív vonzata becsülve. Én fölolvasnám a KSH gazdasági modellek osztályának azt a '91-es megállapítását, amelyikre támaszkodott tulajdonképpen az elõrejelzés, és ez szerintem ma is igaz: az építkezések, a beruházások kapcsán nem arról a munkahelyteremtésrõl és nem arról a munkaerõ-mennyiségrõl van szó, akik éppen ott a hidat építik, hanem mindazokról van szó, akik beszállítanak, akik részt vesznek a háttériparban, egy-egy beruházás elõkészítésében: "Az építkezések által indukált bruttó termelés növekedésének minden milliárd forintja mintegy 1100 fõ munkaerõ foglalkoztatására ad lehetõséget. Ez '92-ben még csak 9-10 ezer, '95-ben pedig 100 ezer fõ, utóhatások miatt még '97-ben is mintegy 60-70 ezer fõ lenne. Az idegenforgalom minden milliárdja mintegy 1,6 millárd forint bruttó termelésnövekedést és közel 3 ezer új munkahelyet teremt az adott évben."
Engedtessék meg nekem még egy egészen halvány kitérés arra - és ez egy szubjektív kitérés -, hogy tulajdonképpen minden modernizációs program könnyedén, más módon, esetleg hatékonyabban is teljesíthetõ, de azért a kiállítás idegenforgalmi vonzatát és ennek az Európára ható információs hatásait nem igazán szabad elfelejteni. Egy döbbenetes élményben volt részem: még a '80-as évek végén több szemeszteren keresztül francia egyetemen tanítottam a Duna-menti államok társadalmi-gazdasági földrajzát. Minden egyes szemeszter kezdetekor dolgozatot írattam, hogy az oda jelentkezett diákok - akik másod-harmadéves egyetemi hallgatók voltak -, mit tudnak Kelet-Európáról, mit tudnak Közép-Európáról, a dunai országokról. A gyöngyszem tulajdonképpen 1986 tavaszáról származik, amikor egy harmadéves szociológus hallgató azt írta nekem, hogy Magyarország egy távoli, kis, hideg klímájú ország, amelyik a nagy orosz medve tappancsa alatt vergõdik. Körülbelül ennyi volt az információs mennyisége Magyarországról - és hadd ne soroljam tovább a többit!
Tehát nem szabad abban a hitben élnünk, hogy mi ismertek vagyunk, rólunk mindent tudnak, nincsen szükségünk arra, hogy valamivel kapcsolatban fölhívjuk magunkra a figyelmet.
Mit is szeretnék igazából mondani? Elõször: azt szeretném mondani, hogy akkor, amikor az expóról vitatkozunk, reális kérdésekrõl beszéljünk! Kérek mindenkit arra, hogy az expót különítse el mindattól a hatástól, mindattól a környezettõl, amelybe az expó beépül, azoktól a fejlesztésektõl, amelyekre szükség van az expó megrendezésére. Én kérem azt, hogy vegyük figyelembe: mindazok, akik ezen dolgoztak, több tíz, talán száz nemzetközi és hazai kutató-fejlesztõ szervezet tudta, amikor becsülte, hogy mit mond, és mirõl beszél; kérem, vegyük azt is figyelembe, hogy az én megítélésem szerint az expó mûszakilag, társadalmilag megrendezhetõ rendezvény.
Két olyan kérdés van, amiért a kormány elõterjesztését el lehet fogadni, két olyan kérdés van - és nem a vállalkozói képességek elmaradása vagy a vállalkozói lehetõségek elmaradása az -, amelyben a kormány elõterjesztését pozitívan lehetne fogadni. Az egyik az, hogy ha a kormánynak nincs pénze ennek a megvalósítására, ha a kormány úgy ítéli, hogy ezek a rendelkezésére álló pénzek másra hatékonyabban felhasználhatók.
(16.50)
A másik, hogy az eredendõ célkitûzéseknek - amely célkitûzések a modernizációt szolgálták - megfelelõen a kormány rendelkezik olyan modernizációs programmal, amelyben az elõbb említett és egyébként eszközként megjelenõ expót kihullajthatja ebbõl, ahol azt mondhatja, nincsen szükségünk már az expóra, hiszen valóban, minden programunk, megváltozott gazdasági rendszerünk, minden lehetõségünk jobb megoldásokat tud az expónál az emberek számára teremteni, nagyobb hatékonysággal, olcsóbban, sokkal kisebb teherrel.
Befejezésül még egyszer - mert úgy látszik, ez az, ami engem a leginkább bánt - azt szeretném mondani, hogy ennek az expónak az elõkészítése az én megítélésem és szempontjaim szerint sajnos egy nagyon kemény törést szenvedett 1992-ben. Az akkori elõterjesztések, a parlamenti törvény mögött álló megvalósíthatósági tanulmány a megvalósíthatóság szervezeti rendszerét olyan nyitott gazdasági társaságok kezébe javasolta volna adni, amelyek lehetõvé tennék az állami pénz mellett az önkormányzati, az állami és önkormányzati pénzek mellett pedig a magántõke részvételét. Két olyan részvénytársaságot javasolt fokozatosan visszaszoruló állami részvétellel, amely lehetõvé tette volna azt, hogy a meghirdetettek alapján megjelenõ és jelentkezõ külföldi tõke ezekben a gazdasági társaságokban az építést szolgálja. Hogy mennyire így van és mennyire igazolható, hogy ez megtörténhetett volna: minden olyan társaság, amely például infrastruktúra-építésre jött létre - lásd az M1-es autópályát - vagy az a gazdasági társaság, amely most jött létre a pesti oldalon az ingatlan beépítésére, vonzza a magántõkét, szerepel benne magántõke. Tehát mint vállalkozási körülmény és mint vállalkozási keret rendelkezésre állt volna.
Én 1992. március 11-én invitálást kaptam a gazdasági kabinet ülésére, amelyre egy elõterjesztést készítettem a legszükségesebb tennivalókról. Ennek 2. számú pontja tartalmazta azt, hogy milyen gazdasági környezetben, milyen gazdasági társaságok megszervezésével és milyen pénzügyi konstrukciókkal lehet megoldani, hogy ez a bizonyos magántõke vállalkozási formában megjelenjen. Rendkívüli módon sajnálom, hogy ez nem jött létre, és nagyon sajnálom, hogy attól kezdve, bár kiváló eredménnyel és nagyszerû realizálással, de végül is csupán állami pénzek, közpénzek bevonásával került sor az eddigi elõkészületekre.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)