DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A módosító indítvány, amely Csapody Miklós és az én nevemen került a tisztelt Ház elé, a tegnap kapott összefoglaló jelentésben a 165. sorszámot viseli és eredetileg a T/60. törvényjavaslatnak a 17. számú módosító javaslata.
Ez a 9. számú melléklet egy tételével foglalkozik. Ugyanis a pótköltségvetés kevésbé sújtja ugyan a Külügyminisztériumot, mint más tárcákat, de ez a kerekítve 52 millió forint is komoly mûködési gondokat okozhat, amivel a magyar diplomácia kereteit meg kívánják rövidíteni.
A minisztériumnak már jelenleg is 257 millió forint hiánya van. Ez az összeg a minisztérium gazdasági vezetése szerint az év végére körülbelül 750 millióra fog növekedni. Ehhez járul még a pótköltségvetés keretében ennek a bizonyos 52 millió forintnak a befizetése. Mi szükség van tulajdonképpen erre a számjátékra?
A minisztérium készpénzfizetési gondja már június elõtt nyilvánvalóvá vált, s akkor a novemberi és a decemberi támogatásból elõreütemezett összegekkel - ami 466 millió forintot tett ki - sikerült áthidalni a helyzetet. Az így csökkent támogatás miatt, amely az októberi 430 millióval szemben novemberre és decemberre már csak 200-200 millió volt, a Külügyminisztériumnak mindenféleképpen a kormányhoz kell fordulnia, s a hiányt elõbb-utóbb pótolni kell. Miért kell ezt a rossz helyzetet a pótköltségvetésben megfogalmazott összeggel még tovább rontani?
Lehet ugyan azt mondani, hogy a Külügyminisztérium költségvetési nehézségei az elõzõ kormány idején alakultak ki, de köztudomású, hogy a Külügyminisztérium fizetési egyenlege a sorozatos forintleértékelés miatt romlott meg ilyen mértékben; olyan mértékben, hogy valójában az 1992. évi bázison nyugodott a további évek, így a jelenleginek a költségvetése is.
Ha nem a forintértéket nézzük, hanem a tényleges kiadás valódi értékét, akkor azt látjuk, hogy a béralapra jutó rész az akkori vásárlási árfolyamon 1992-ben körülbelül 31 millió USA dollár megvásárlását tette lehetõvé, ugyanez az összeg 1994-ben már csak 23 millióét. A dologi kiadások tekintetében hasonló az értéktelenedés mértéke: amíg 1992-ben - kerekítve - 56 millió amerikai dollárt lehetett megvásárolni a rendelkezésre álló összegen, addig 1994-ben 36 milliót. Ehhez járul a további leértékelés, és idénre ebbõl egy 100 millió forintos kiesést számolnak.
Azt a tárcára jellemzõ különleges tényt, ami egyébként könnyen belátható, hogy a külügyi költségvetés 90 százaléka keménydevizanemekben kerül felhasználásra, ismételten a kormány és az Országgyûlés elé tártuk már az elõzõ ciklusban is. Többek között a külügyi bizottságban a minisztérium többször is jelezte, hogy a forintleértékelés terheit a végtelenségig nem lehet úgymond "kigazdálkodni". Sajnos úgy ítélték meg, hogy eltúlozzuk a problémákat, és semmiféle kompenzációt nem tudtunk elérni. De a most tervezett elvonás - vagy ha úgy tetszik, befizetési kötelezettség - nem mutat megváltozott magatartást az új kormány részérõl, vagy ha igen, akkor ellenirányban, hiszen a kompenzáció helyett a csökkentést követeli.
Mondhatni, hogy a kialakult helyzet alapvetõen az elõzõ kormány és az akkori országgyûlési többség felelõssége. Azonban nyilvánvaló, hogy a politikai szféra nem mozog légüres térben. A volt ellenzéki, immár függetlennek mondott hírközlés folyamatosan azt sugallta, hogy a Külügyminisztérium pazarló intézmény, s felesleges dolgokra költi pénzét. Mindannyian jól tudjuk, hogy ez a kép alapvetõen hamis. Mint ahogyan az államigazgatás és a közigazgatás ésszerûsítése sem jelenthet egyszerûen forráselvonást, hiszen megfelelõ igazgatási színvonal nélkül, vagyis jól szervezett és jól fizetett, szakképzett állomány nélkül európai integrációs törekvéseink sem fognak sikerre vezetni.
Ami a múlt kormányzati idõszak Külügyminisztériumát illeti, nem szabad elhallgatni azt az egyébként sosem hangsúlyozott tényt, hogy a külügyminiszter többszörös kétségbeesett erõfeszítéseket tett a kiadások megfogására, sokszor az egész minisztérium vezetésének fenntartásai ellenében is. Elrendelt takarékossági intézkedéseket, csökkentette a protokollkiadásokat, olcsóbb megoldásokat keresett a minisztérium mûszaki hátterének fejlesztésében, csökkentette a külképviseleten dolgozók számát. Elrendelte például, hogy a futárútra kijelölt személy egyedül induljon, pedig a küldemények bizalmas jellege miatt ezzel szemben nagy volt a felvethetõ ellenállás. Ugyanígy a vagyonvédelmi munkák korlátozása okozott belsõ problémákat. Nem engedte kifizetni az ez évi jutalmakat és a 13. havi járandóságot sem, csak azért, hogy a tárca és ezzel együtt a kormány pénzügyi helyzete ne romoljon tovább ebbõl a szempontból.
Azt hiszem, ez méltányos eljárás volt az új kormánnyal szemben. Pedig lehet, hogy nem köztudott - hiszen az emberek fejében a külüggyel kapcsolatban a pezsgõs koccintások és a nagy fogadások rémlenek fel -, de mi nagyon jól tudjuk, hogy a Külügyminisztériumban nem nevezhetõk nagyoknak a fizetések. Ha valaki nem a külképviseleten dolgozik és nincs még közel a nyugdíjhoz, elég nehezen tud megélni a fizetésébõl. A külügyi munka mellett másodállásra aligha okos gondolni, nem is volna szerencsés, ha erre lehetõség nyílnék.
Tisztelt jelenlegi Kormány! Majdnem azt mondtam, hogy jelen levõ... Még az utca embere számára is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a meghirdetett takarékosság, a kormányzati kiadások csökkentése nem csupán szükségszerû törekvés, hanem egyúttal a politikai propaganda része is.
(18.20)
Egy ideig mehet a volt és a jelen kormány szembeállítása, hamisan úgy bemutatva, mint egy költekezõ és egy puritán kormányé. De míg egyrészt ezek a vádak ismétlõdnek, másik oldalról ugyanakkor fölvetõdhet a Fotex, mint ahogy már föl is vetõdött, de akár a Wallis holdingnak is az esete. Én azt hiszem, hogy ilyen kétarcú politikába, amelyik belpolitikai hangsúlyú elsõsorban, nem kéne a külügyeket belekeverni. Egy szegényedõ országban persze lehet ez eredményes, de a külügynek a súlya nagyobb kéne legyen. Ügyes elgondolásnak látszik annak hangoztatása, hogy 48 ember nyugdíjazásával és 12 fõ elbocsátásával javul a fizetési egyenleg. Azonban a külügyekben, mint ahogy az elõbb a dollárra fordított összegeknél ez nyilvánvalóvá is vált, nem a budapesti kiadások a nagyok, hanem a külképviseleteké.
Amikor errõl beszélünk, megint nem feledhetjük azt a múltat, amely abból adódik, ebben a helyzetben az a nehézség, hogy a külképviseleteink fenntartása többek között azért drága, mert többnyire bérlemények. A szocialista Magyar Népköztársaság akkor, amikor még olcsón ingatlanokat lehetett venni, ezt elmulasztotta. Sõt számos magyar tulajdont elkótyavetyélt. Gondoljunk csak a Trautson palotának, a bécsi magyar intézet épületének az eladására. Sõt tudomásom szerint azt a bécsi magyar nagykövetséget is, amelyre olyan büszkék vagyunk, és amelyrõl egy nagyon szép album nemrégiben jelent meg, el szándékoztak annak idején adni. Így kísért a múlt. Most pedig minden drágább, mint lehetne. Nagy bérleti díjakba folyik el a pénz, amellyel rég meg lehetett volna vásárolni ezeket az ingatlanokat.
Az elõzõ kormány ebben is tett elõrelépést, természetesen anyagi ereje mértékében. Tudjuk, hogy a kormány tervezi több külképviselet bezárását. Jelenleg 95 missziója van a Külügyminisztériumnak. Ebbõl 73-at tart a külügyi vezetés olyannak, amelyet nem lehet bezárni. Ez viszont azt is jelenti, hogyha engednek a fiskális nyomásnak, akkor akár 22 helyen is bezárhatnak. Ugyanakkor azonban azokat a missziókat, amelyekre nem volt szükség, már az Antall- kormány megszûntette. A ma feladata inkább az, hogy külképviseleteinket geopolitikai helyzetünkhöz igazítsuk. Nincs missziónk a Baltikumban, nincs Belorussziában, nincs Macedóniában. A keleti kapcsolatokat feléleszteni szándékozó kormány itt tegyen lépéseket. Mert ha ezekben az országokban nem vagyunk megfelelõ formában jelen, akkor képtelenek vagyunk monitorizálni azokat a jelenségeket, amelyek pedig biztonsági helyzetünkkel függnek össze. Nem látjuk át, hogy Keleten, a Balkánon, közelünkben kialakuló kusza világban milyen változások zajlanak, amelyek pedig számunkra fontos jelzések. Azonban úgy gondolom, hogy meggondolatlan bezárásokkal az arab világot sem kellene ellenünk hangolni, miként a budapesti dél-amerikai missziók sem fogják jó néven venni, ha több külképviseletet becsukunk Dél-Amerikában. De mindez nemcsak a másik fél érdeke, kölcsönös érdekünk is.
Javaslataim ezen meggondolások alapján a következõk, és ezt kicsit a jövõnek is célzom.
Elõször is meg kéne gondolni, hogy bármely más tárcát, ágazatot érintõ nemzetközi tagdíjakat a továbbiakban ne a Külügyminisztérium fizesse ki, vagy ha igen, akkor a valorizált érték elkülönítetten rendelkezésére álljon.
Másodszor: az NGKM költségvetésébõl az átkerülõ feladattal arányos rész belekerüljön a Külügyminisztérium költségvetésébe.
És harmadszor: a forintleértékelések kiadást fokozó hatásának ellensúlyozása valamilyen formában kerüljön be a jövõ évi költségvetésbe.
Azt hiszem, könnyû belátni, hogy a nemzetközi mezõnyben csak akkor tudjuk megállni helyünket, ha nem csupán szavakban, de valójában is kiemelkedõ jelentõségûnek ismerjük fel a külügyi munkát.
A módosító javaslatommal kapcsolatban azt szeretném még megjegyezni, hogy a külügyi bizottság támogatta Csapody Miklóssal közösen beadott javaslatunkat. Köszönöm. (Szórványos taps a jobb oldalon.)