DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselõtársaim! Innen felülrõl úgy néz ki a Ház, mintha az ember szavai egy kiszáradt kútba dobált kavicsok lennének, visszhang nélkül, csobbanás nélkül - nagyon nehéz így meggyõzõen beszélni. Különösen nehéz akkor beszélni, amikor olyan kérdésekrõl van szó, amikrõl az ember nagyon nehezen tud sine ira et studio, harag és elfogultság nélkül szólni, hiszen az egészségügyet érintõ pótköltségvetési elvonásról, annak néhány tételérõl s az ezzel kapcsolatos módosító indítványomról kéne szólni.
Néhány orvoskolléga itt ül a teremben, õk biztos igazolják, hogy errõl igazán átérzéssel csak az szólhat, aki már állt úgy egy osztályon, hogy három lélegeztetõ gépe volt és négy légzésbénult betege, és neki kellett döntenie, hogy ki lesz az az egy, aki a kezei között fog megfulladni, mert nincs rá eszköz. Ezt az érzést én természetesen nem várhatom el, és nem is akarom képviselõtársaim többségétõl elvárni. De hogy nagyon nehéz ilyenkor elfogulatlanul és szenvedély nélkül szólni, higgyék el nekem. Ugyanakkor tudom, hogy a most elmondottak legfeljebb az országgyûlési jegyzõkönyvekben jelennek meg, ahol az indulat úgyse megy át. Tudom, hogy az indulatos felszólalók, az érzelmek mindig ellenszenvet keltenek - tehát megpróbálok nagyon higgadtan, tárgyszerûen érvelni annak érdekében, hogy ezekre az elvonásokra az egészségügyben ne kerüljön sor.
Az alaptétel az, hogy minden tárca védi a maga igazát. A válaszom az, hogy minden tárca védi a maga igazát, ha ezektõl az elvonás egyenlõ arányban történik. Véleményem szerint az egészségügyben csodának kellett volna történnie 75 nap alatt, hiszen mind a népjóléti miniszter úr, mind a miniszterelnök úr elmondta, hogy katasztrofális helyzetben van az egészségügy. Ezek szerint ez a katasztrofális helyzet megoldódott 75 nap alatt, hiszen most mód van rá, hogy 1,5 milliárd forintot elvonjanak tõle.
(19.50)
Második tétel: a kormány takarékoskodik saját magán. Ez a népjóléti tárcát érintõ elvonás 2,1 milliót von el a Népjóléti Minisztérium mûködési költségeibõl. 1500 milliót a népjóléti tárca által fenntartott országos intézményektõl és egyetemektõl. Tehát a kormány nem saját magán takarékoskodik, hanem az állampolgárokon. S ezt úgy interpretálni, hogy ez valamiféle önmérséklet, önmegtartóztatás - hogy is mondjam? -, nagyon nehezen elfogadható harag és elfogultság nélkül is.
A három téma, amire a módosító indítványom konkrétan vonatkozik: az orvosegyetemeket érintõ 70-80 milliós elvonás, a szerv- és szövettranszplantációt érintõ 100 milliós elvonás, illetve a szívsebészetet érintõ 95 millió forintos elvonás.
Az egyetemek és a többi, a Népjóléti Minisztérium felügyelete alá tartozó költségvetési intézmény augusztusban kaptak a Népjóléti Minisztérium közigazgatási államtitkárától, Harsányi László úrtól egy... nem tudom, mit, mert ez egy ilyen dekrétum, amit a falra szoktak kiakasztani, hogy a helyszínen felkoncoltatik az, aki nem tesz eleget a dolgoknak. Megszólítás nincs, a cím az, hogy az NM felügyelete alá tartozó költségvetési intézmények vezetõinek - felkiáltójel. Dátum van, aláírás van, semmiféle búcsúszöveg, mint tisztelettel vagy egyebek. De ez a forma. A tartalom: "Az éves költségvetési támogatás eredeti elõirányzatának átlag mintegy 5 százalékát kitevõ támogatáscsökkentésre kényszerültünk." Rendben van, így határoztak. De a következõ: "Az elvonás terhének egyenletesebb elosztása érdekében a szeptember havi támogatási keretet a várható elvonások idõarányos részével csökkentetten bocsátjuk rendelkezésre."
Tehát szeptemberben úgy döntött a kormány, hogy egy, még be sem nyújtott törvényjavaslat alapján, egy rendelettel, a várható elvonások mértékében már nem kiküldi, hanem visszatartja azt a havonta járó összeget, amit egy hatályos törvény - a költségvetési törvény - elõír. Megszokhattuk, hogy a kormány feltételezi, hogy a parlament el fogja fogadni az elõterjesztéseit, de azt még nem igazán szoktuk meg, hogy ezt a feltételezést írásba is adja. Meglehetõsen furcsa helyzet ez, én nem tudom, hogy a jogállamisággal, a kormányzati felelõsséggel, azzal, hogy a parlamentnek alárendelten mûködik a végrehajtó hatalom, összeférhetõ-e.
Nos, az egyetemek is meg a többi intézmény is megkapta ezt a köriratot vagy dekrétumot és a következõt tapasztalták. A következõt válaszolta a budapesti orvosegyetem rektora a népjóléti miniszternek. Megszólította - ugye, õ nem államtitkár, õ csak egy rektor -, tehát: "Tisztelt Miniszter Úr!" - kezdi. "A Népjóléti Minisztérium a SOTE 1994. évi költségvetésének jóváhagyásánál már elvont 35 millió forintot, vagyis az idei évet csökkentett elõirányzattal kezdtük meg. A helyettes államtitkári levélben foglalt tervezetet meghaladó árbevételtöbblet jelenlegi adataink alapján nincs, így az elvonást sem tudtuk ebbõl érvényesíteni." Tehát az államtitkár úr egy feltételezett bevételi többletre hivatkozott, amikor elrendelte, illetve nem elrendelte, mert el se küldte a havi arányos pénzt.
Azzal folytatja a rektor úr, hogy "A minisztériumi elvonás 72 millió forint, amelynek végrehajthatósága érdekében valamennyi szervezeti egységünk mûködési, dologi elõirányzatát csökkenteni kényszerültünk, függetlenül attól, hogy milyen kötelezettségvállalásaink vannak. Az egyetemi tanács úgy ítélte meg, hogy emiatt a SOTE mûködõképességét veszélyeztetõ helyzetbe került." Aztán az egyetemi tanács úgy döntött, hogy mégis végre kell hajtani azt, amit a minisztérium elrendelt, hiszen a pénzt nem kapták meg, s akkor megpróbáltak megoldásokat találni, hogy honnan is szedjék elõ ezt a hiányzó pénzt. Többek között az Országos Egészségügyi Pénztár harmadik negyedévi teljesítményfinanszírozási felosztás elõtti összegébõl elvonandó 26 millió forint!
Kedves Népjóléti Államtitkár Úr! Ön az elõbb azt mondta, hogy a társadalombiztosítás által az intézmények számára juttatott összeget ez a módosítás nem érinti. Itt van a budapesti Orvostudományi Egyetem tanácsának határozata, amely szerint bizony 26 millió forintot ebbõl az összegbõl kell elvonni. Ezek szerint nem ismerte a határozatot, illetve nem biztos, hogy bevallotta, hogy ismeri, mert ez egy másik törvénysértés, tekintve, hogy a teljesítményarányos finanszírozásról is törvény rendelkezik. Ezt más célra, beruházások, fejlesztések pótlására nem lehet használni.
Nos, az egyetem mûködõképességét tehát veszélyezteti ez az elvonás. Ezek után meggondolandónak tartom, hogy támogatja-e a tisztelt Ház a pótköltségvetésnek ezt a fejezetét. Módosító indítványom arra irányul, hogy ne támogassa, hanem kapják meg az igen szûkre szabott keretet, amiért nagyon sokat kellett a tavalyi év végén az idei költségvetés vitájában verekednünk. Oly sokat, hogy az nagyon sok barátom elvesztésébe is került számomra, akik úgy érezték, hogy túlfeszítem a húrt és túlterhelem a költségvetést. Ez most 70-80 millió lenne, amivel valóban túlterhelném, ha nem vitatnák a közgazdászok azt, hogy ez a pótköltségvetés egyáltalán indokolt-e. Ebben nem tudok állást foglalni, nem az én szakmám.
De azt tudom, hogy a szerv- és szövettranszplantációra szánt másik összegbõl elvont 100 millió forint - és ez megint nem a saját tudásom, hanem a transzplantációs klinika vezetõjének, Perner professzornak ma délelõtti adatközlésén alapszik - azt jelenti, hogy míg négy év alatt sikerült eljutni oda, hogy az évi 900 betegbõl, aki veseelégtelenség miatt urémiában meghalt, már csak 250 beteg hal meg, ez az elvonás számukra azt jelenti, hogy ez a 250 beteg meg fog halni. Azt jelenti - és itt felhívnám a közgazdászok figyelmét is -, hogy amíg egy veseelégtelenségben szenvedõ beteg életben tartása dialízissel, mûvesekezeléssel 2,2 millióba kerül évente, addig egy vesetranszplantáció csak 1,2 millióba, és az elsõéves gyógyszerköltsége is csak 300 ezer forint. Átlag ötéves túléléssel számolva, a transzplantáció negyedébe kerül, és akkor nem beszéltem az élet minõségérõl, amit egy mûveséhez kötött, gyakorlatilag folyamatos agóniában és félelemben élõ ember egy transzplantált emberrel összehasonlítva átél.
Pozsgay Imre exminiszter úrral szerencsém volt megnyitni a transzplantáltak világjátékát. Veseátültetett emberek, akik sportoltak, akiknek családjuk volt, akik közül volt, aki fölment a Himalájára! És ez ráadásul a negyedébe kerül... Ne tessenek nekem gazdasági kényszert emlegetni, amikor négyszeres összegeket kell arra áldozni, hogy egy sokkal rosszabb életminõséget biztosító rendszert fenntartsunk, egyszerûen azért, mert most úgy tûnik, hogy ez a költségvetésben bevételként jelenik meg!
(20.00)
Papíron igen, de a késõbbi kiadásokban vagy a folyamatos kiadásokban nem. Perner professzor véleménye szerint öt évvel veti vissza a transzplantációs programot, hiszen itt a donor, a vese beszerzése elindult egy nemzetközi összefogással. Tehát ez a mostani háromhónapos 100 milliós megtakarítás öt év veszteséget jelentene.
A harmadik téma: 95 millió - a szívsebészet fejlesztése, konkrétan a pécsi szívsebészeti centrum. Errõl még kevésbé tudok objektíven beszélni, hiszen tíz évvel ezelõtt hat hétig vártam arra, hogy megoperálják a koszorúereimet, és tudom, hogy hat hétig fél az ember attól, hogy ha a kisujját megmozdítja, akkor már elégtelen lesz a szívizom vérellátása. Tudom, hogy milyen állapot - ma nyolc hetet várakoznak a betegek, és nem mindenki éri meg ezt a nyolc hetet. Nem mindenki éri meg, és tulajdonképpen, ha visszagondolok, hogy ez után a mûtét után két csodálatos lányom született, azt mondom, hogy nekem szerencsém volt, én megértem. De ahogy körülnézek a mai világban, nem biztos, hogy szerencsésnek érzem magamat... - elnézést.
Az érvek persze nagyon világosak, egyértelmûek: gazdasági kényszer, világbanki kényszer. A világbanki kényszerrõl alkalmam volt már régebben is, az elõzõ pénzügyminiszterektõl hallani. Szerencsés voltam, hogy felfüggesztettek egy költségvetési vita tárgyalást, mert az elõzõ pénzügyminiszter mellettem elrohanva, a javaslataim hallatán közölte, hogy legközelebb majd te mégy a Világbankhoz tárgyalni... (Derültség.) Megijesztettem, mondván, lehet, hogy akkor jobb üzleteket kötök velük. Ugyanis beszéltem a világbankosokkal jó néhányszor bizottsági elnökként, és el tudtam nekik mondani, hogy uraim, elhiszem, hogy Magyarország túl sokat költ szegénységéhez képest az egészségügyre. Ezt elhiszem önöknek. De csak akkor tudom respektálni, ha az önöknél fejenként évente egy állampolgárra költött 3 ezer dollárról lemondanak a nálunk elköltött 150 dollár fejében, vagy ha nem mondanak le, szíveskedjenek Magyarországon gyógykezeltetni magukat. Érdekes, ezeknek a világbankos fiúknak egyike sem választotta ezt a megoldást... A következõ héten rohantak vissza Bécsbe, mert ha bajuk lesz, hátha magyar kórházba kerülnek.
Szóval, lehet ezekkel beszélni, és nem biztos, hogy el kell fogadni azt a bennszülött létet, amit Németh László megjósolt számunkra, és amit, úgy látszik, negyven év után most újrakezdhetünk.
Tehát van egy gazdag ország állampolgára és van egy szegény ország állampolgára. Az egyiknek hússzoros egészségügyi kiadás sem sok, sõt kevés, mert ebbe bukott bele Reagan elnök; a választási hadjáratban Clintonnak elsõ számú érve volt a tarthatatlan egészségügyi helyzet. És ezt a hússzor nagyobb kiadást a saját számára nem tartja túlzottnak, de nálunk a hússzor kevesebbet túlzó mértékûnek tartja.
Kérem, a GDP 5,9 százalékát költjük egészségügyre - az Egyesült Államok a sokkal nagyobb GDP-jének 12,5 százalékát. Ezekkel az érvekkel talán nem kellene minden esetben elfogadni azt a diktátumot, ami az egészségügyet érinti, illetve az egészségügyet egy olyan országban, amelyben a halandóság a legrosszabb Európában, és amely halandóság azt jelenti, hogy nemcsak az élet minõsége, hanem a gazdasági fejlõdés is veszélybe kerül. Veszélybe kerül, mint azt a közgazdasági iskola egyik irányzata, a demográfiai közgazdaságtan, mely nem statikus, hanem dinamikus állapotokat követ és amely figyelembe veszi az aktív, keresõképes, munkaképes lakosság számának alakulását, ez az iskola nagyon határozottan és egyértelmûen hangsúlyozza.
Éppen ezért nem tudom elfogadni ezeket a költségvetési megszorításokat, és ha megkérdezik, hogy akkor mibõl, mert hiszen a költségvetési vitában nem fogadják el, hogy nem annyira tragikus a helyzet, akkor lennének tippjeim. Elsõsorban szocialista, tehát a többségi képviselõk számára. Lennének tippjeim például a tõkejövedelmek adójának eltörlése terén, a kamatjövedelmek adójának nem nulla százalékra csökkentése terén. Azért mondom elsõsorban a szocialista képviselõknek, mert ezzel egyértelmûen a banktõkével összefonódott ipari tõkét támogatják. Ugye, ismerõs szöveg ez? És ha még ismerõsebb, akkor tessék elõvenni vagy újraolvasni az egykori szemináriumi füzeteket, hogy mit mondott Dimitrov elvtárs a Reichstag-perben, hogy ez a finánctõke milyen természetû, ha hatalomra kerül. És jusson eszükbe, hogy Weimarban is volt szociáldemokrata párt egészen addig, amíg a finánctõke hatalomra nem került!
Tehát a 10-rõl 0 százalékra csökkentés nem biztos, hogy feltétlenül szükséges akkor, amikor ilyen alapfeladatokra, mint a vesetranszplantáció, mint a szívmûtétek, mint az orvosegyetemek mûködtetése, úgymond nincs megfelelõ kerete az országnak.
Nagyon kérem önöket, hogy gondolják végig, amit mondtam. Figyelembe véve, hogy ilyen kevesen vannak, nem hiszem, hogy sikerült megváltoztatni a parlament döntését, de akkor is el kellett mondanom. Itt álltam, mást nem tehetek, elmondtam, és amikor döntenek, akkor próbálják beleképzelni magukat egy beteg vagy egy orvos helyzetébe, akinek adott esetben dönteni kell. Köszönöm. (Taps.)