DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! Való igaz, hogy mindössze háromszakaszos törvénymódosításról van szó. Való igaz, hogy az Alkotmánybíróság egy formai alkotmánysértés miatt találta alkotmánysértõnek a kormányrendeletben történõ szabályozást. De indokolt átgondolni a törvényi szabályozás keretében, hogy helyénvaló-e az ilyen járulékfizetés elõírása ilyen szabályozási környezetben.
Át kell gondolni azt is, hogy szükséges-e megkülönböztetést tenni bizonyos szerzõi jogosultságok között, mert véleményem szerint, ha abból indulunk ki, amit az elõterjesztés tartalmaz, hogy ez a törvényjavaslat a korábbi kormányrendelet megismétlése és ezért egy gyors átfutással meg lehet szavazni, akkor figyelmen kívül hagyjuk azt a beadványt, amely nagyon részletesen, tartalmilag támadván a kormányrendeletet, mégiscsak arra késztette az Alkotmánybíróságot, hogy alkotmányellenesnek nevezze a rendeletet; megállapítván azt is, ami nagyon fontos, hogy az Alkotmánybíróság nem vizsgálta a kormányrendelet célszerûségét és az igazságtartalmát.
Valójában ugyanis két, teljesen önálló területet próbál ez a törvénymódosítás egy füst alatt kezelni. Az egyik volt a követõ jog rendszere, amit államtitkár asszony említett, a másik a fizetõ köztulajdon rendszere.
Nagyon örvendetes az a jogalkotói szándék, hogy a képzõmûvészeti alkotások szerzõit utólag részesíteni akarja a mû eladásából származó haszonból. Itt hangsúlyozni szeretném, általánosságban ez a törvényjavaslat abból indul ki, hogy mindig haszon van egy adott képzõmûvészeti alkotás eladásakor. És föl sem merül a jogalkotó képzeletében, hogy adott esetben a szerzõ eladta 100 ezer forintért valamikor a mûalkotást egy kereskedõnek és ez a kereskedõ mondjuk csak 80 ezer forintért tudja eladni. Ebben az esetben is a törvényjavaslat szerint meg kell fizetni az 5 százalékos díjat, holott a mûkincskereskedõnél, a forgalmazónál ez veszteséget jelent.
Természetesen mindenki optimistán gondolkodik, hogy egy mûalkotás értéke emelkedik és nagyon találó példa a Gauguin-példa. De az elmúlt évszázadok mûkincskereskedelmébõl tudjuk jól, hogy voltak egy-egy adott korszaknak igencsak felkapott mûvészei, akiket késõbb nem is díjaztak, illetõleg jóval alacsonyabb mértékben díjaztak, mint az az adott korszak. Erre nem tud ez a törvényjavaslat megoldást találni.
Ez a törvényjavaslat úgy próbálja többlet- jövedelemhez juttatni a szerzõt, hogy valójában az õ általa elkészített alkotás mûvészeti többletértéket nem is tartalmaz.
(19.30)
Ha valaki egy könyvet ír, akkor - a szerzõi jogról szóló törvény alapján - annak az újrakiadása természetesen többletjövedelmet jelent, és ebbõl óhatatlanul is részesedni kell a szerzõnek. Egy-egy festménynek vagy képzõmûvészeti tárgynak bármikori újraeladása ezzel foglalkozó szervezet által minduntalan többletjövedelemhez juttatja a szerzõt. Elképzelhetõ, hogy egy szerzõ életében egy mûtárgy tízszer-hússzor-harmincszor cserél gazdát, ugyanazon az áron - az is elképzelhetõ, ha nem inflációs idõszakot élünk -, mint amennyiért azt a szerzõ értékesítette, és minden egyes eladás után a szerzõ 5 százalékos díjra jogosult. Elgondolkodtató, hogy valóban az a célja ennek a törvénymódosításnak, hogy minél többször cseréljen gazdát egy gazdálkodó szervezet közvetítésével a mûtárgy, és ezáltal minél többször jusson jövedelemhez a szerzõ.
Vannak olyan szerzõdések is, ahol az a szervezet, vagy az a mûtárgykereskedõ, amelyik patronálja a szerzõt, az alkotót, kiköti az életmû feletti rendelkezési jogot. Ez az irodalmi alkotásoknál vagy a filmmûvészetben ismeretes. Mit lehet tenni egy olyan szerzõdés esetében, amikor a mûtárgy eladásakor az eladó, az alkotó lemondott minden jogáról, egy tisztességes összeg fejében átruházta a festmény tulajdonjogát a mûtárgykereskedõre? És akkor születik egy törvény, amely ezzel a szerzõdéssel ellentétesen, valójában megnehezíti a mûtárgykereskedelmet, hisz' amiért tiltakoztak a mûtárgykereskedõk, az ténylegesen az, hogy a vevõnek többletárat kell fizetni az adott mûtárgyért: nemcsak a vételárat kell megfizetni, hanem annak plusz 5 százalékát. Nem biztos, hogy ez éppen elõ fogja segíteni a mûtárgy- kereskedelmet. Hisz' Magyarországon nem olyan széles az a réteg, amelyik megengedheti magának, hogy mûtárgyakat vásároljon.
Sajnálatos módon az elõterjesztés nem tartalmaz, és szóban sem hallottunk olyan pénzügyi adatokat, amelyek alátámasztanák, hogy az eddig eltelt idõszakban - amíg hatályos volt a kormányrendelet - milyen összegre tett szert az alap, mennyi folyt be a kormányrendelet alapján ezekbõl a járulékokból. Mert nekünk a számszaki adatok birtokában lehetne igazából megítélni, hogy valóban egy jelentõs összegrõl van szó, érdemes egyáltalán ezzel foglalkozni, vagy esetleg olyan jelentéktelen az összeg, amely a mûvészeknek nem jelent hathatós támogatást.
A fizetõ-köztulajdon esetében az aggályaim azzal kapcsolatosak, hogy az állam azokra a személyekre akar egy feladatot - a mûvészek támogatását - áthárítani, akik megveszik egy korábban élõ és a védelmi idõ eltelte elõtt alkotott mûvész munkáját, akikre ez a támogatás jogilag igazából nem lenne áthárítható. Nem tartom elfogadhatónak azt az érvet - amely egy korábbi felszólalás során hangzott el -, hogy azért kell kikötni az utólagos járulékfizetést, hogy a kortárs szerzõk esetében azonos pénzügyi feltételeket teremtsünk, és ne legyen drágább a kortárs szerzõk mûve - mert azokat szerzõi jogdíj terheli -, mint a korábban elhunyt szerzõk mûvei. Azért itt, ebben az esetben elmondható, hogy a korábbi idõszakok mûvészeinek az alkotásai egyébként is drágábbak, mint a kortárs szerzõk alkotásai.
Ha lemeztelenítjük a jogalkotói szándékot, láthatjuk, itt nem másról van szó, mint hogy az állam kivonul a mecenatúrából, nem tudja vállalni a kortárs mûvészek támogatását, az adókból nem folyik be olyan összeg a költségvetésbe, hogy erre az állam megfelelõ összeget tudna fordítani, ezért a kortárs mûvészek támogatását nem oly módon akarja elõsegíteni, hogy ösztönözze a kortárs mûvészeket minél értékesebb mûalkotások létrehozására, és hogy próbálják meg saját magukat eltartani, hanem a mûtárgy-kereskedelem révén akarja a kortárs mûvészek megélhetését támogatni. Elképzelhetõ, hogy ez egy jó cél, csak el kell gondolkozni azon, szintén a bevételek ismeretében, hogy mekkora összeg ez; hány olyan kortárs alkotómûvész van, akinek ebbõl az összegbõl valóban olyan komoly segítséget lehet adni, hogy a létfenntartásához az megfelelõen hozzájáruljon.
Szeretném felhívni képviselõtársaim figyelmét, hogy az államnak ez a gondoskodó szerepe azért egyetlen egy ponton megáll. Tudniillik akkor, amikor múzeum vagy muzeális jellegû közalapítvány vásárol. Azoknak már nem kell megfizetni sem a járulékot, sem az utólagos fizetõ-köztulajdonnak minõsített díjat. Ez furcsa. Azok a célok, amelyeket ez a törvényjavaslat maga elé tûz, hogy a szerzõt az alkotásával kapcsolatos értéknövekedésbõl próbáljuk meg juttatásban részesíteni, illetõleg a kortárs alkotómûvészeket próbáljuk meg az alapítványon keresztül támogatni, miért nem követendõk akkor, amikor egy múzeum vásárol? Véleményem szerint ha a többi vevõ számára a javaslat elõírja ezt a díjfizetési kötelezettséget, akkor illetlen dolog lenne mentesíteni ez alól a múzeumokat vagy a múzeumi közalapítványt arra való hivatkozással, hogy ezek úgyis szegények, és nincs lehetõségük arra, hogy a vételáron felül további összeget fizessenek. Sajnos azt kell mondani, hogy a magyar múzeumok olyan szegényes anyagi forrásokkal rendelkeznek, hogy egyébként sem tudják a vételárat megfizetni. Úgyhogy indokolt lenne ennek a paragrafusnak az eltörlése, és a múzeumok számára egy olyan keret biztosítása, amellyel lehetõvé tennék az értékes mûalkotások megvásárlását.
Kérem tisztelt képviselõtársaimat, hogy ezeknek a gondolatoknak a jegyében olvassák el ezt a törvényjavaslatot, szóljanak hozzá a vitában, hiszen nagyon sokan vannak ebben az országban, akik számára ez a törvényjavaslat nemcsak többletdíj-fizetési kötelezettséget jelent: a mûvészek is figyelik, hogy az Országgyûlés hogy fog dönteni ebben a kérdésben.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)